2013. I-VI
 

A magyar gazdaság alapvető problémái a szakirodalom tükrében
Szakolczai György

A közelmúltban négy fontos könyv is jelent meg a magyar gazdaság alapvető problé-máiról, kettő az Akadémiai Kiadó, egy a CEU Press, és egy a HVG Kiadó gondozásában, ket-tő angol és kettő magyar nyelven, Benczes István (2008), Győrffy Dóra (2007) és Mihályi Pé-ter (2008) könyvei, valamint a Muraközy László (2007) által szerkesztett tanulmánykötet. E sorok írója mind a négyről írt recenziót a szaksajtóban, ezek az Acta Oeconomica, Közgazda-sági Szemle és a Pénzügyi Szemle folyóiratokban, valamint az ÁVF Tudományos Közlemé-nyek időszaki kiadványban jelentek meg (Szakolczai 2008a, 2008b, 2008c, 2008d, 2000e, 20008f). Ez a négy könyv szorosan összefügg, egy témát tárgyal, ez a téma, a magyar gazda-ság alapvető problémái és a problémák megoldásának lehetséges útja, közvetlenül érint mindannyiunkat, sőt ez a négy könyv együtt tekinthető „a hazai közgazdaságtudomány jelen-legi álláspontjának” ezekről a kérdésekről. Ezért indokolt ismertetni a négy könyvet ebben a folyóiratban is, nemcsak a közgazdasági szaksajtóban, és egyben vitába szállni a szerzőknek a problémák megoldására vonatkozó javaslataival, amennyiben és ahol ezek vitathatók.
Az általános felfogás szerint a költségvetési hiány a központi kérdés, és a közgazdász-ok körében általános – bár távolról sem mindenki által elfogadott – az a vélemény, hogy a megoldás a jóléti kiadások visszafogása, a jóléti állam leépítése. E felfogást képviseli az itt tárgyalt négy könyv több szerzője is. Nem értek egyet ezzel a nézettel. Egyrészt úgy vélem, hogy a költségvetési hiány más, még alapvetőbb problémáknak, elsősorban a foglalkoztatás alacsony szintjének a következménye, másrészt pedig, hogy a nemzetközi folyó fizetési mér-leg hiánya és a megtakarítás alacsony szintje éppen olyan súlyos, ha ugyan nem még súlyo-sabb probléma, mint a költségvetés hiánya. Ezek a meggondolások azonban túlmutatnak ezen a cikken, és e cikk keretei között el kell fogadnunk azt a kiinduló tételt, hogy a költségvetés hiánya a legfontosabb akut probléma, ami ebben a formában igaz.
Ha tehát elfogadjuk, hogy a költségvetés hiánya a legfontosabb akut probléma, akkor az a központi kérdés, hogy mi erre a megoldás. Amint már leírtuk, az általános – bár távolról sem mindenki által elfogadott – vélemény szerint a jóléti kiadások visszafogása, a jóléti állam leépítése. Az itt bemutatott könyvek e cikken belüli logikai sorrendje, „sodrása” arra utal azonban, hogy nem ez az egyetlen, szükségszerű és elkerülhetetlen megoldás, hanem, még ha feltétlenül szükség van is a jóléti rendszer reformjára, minden országnak a saját történelmi hagyományai által meghatározott utat kell követnie, nekünk is, és ezért nálunk a jóléti kiadá-sok radikális csökkentése nem helyeselhető, sőt nem is valósítható meg. Ezt a kijelentést egy-értelműen megerősítik a legutóbbi két év eseményei. Ennek előrebocsátása után tárgyaljuk ezt a négy könyvet, mintegy „a hazai közgazdaságtudomány jelenlegi álláspontját” ezekről a kér-désekről, és vitatjuk az ezekben kifejtetteket, ahol ez indokoltnak látszik.

(A Muraközy László által szerkesztett tanulmánykötet) Ezt a cikket célszerű a Muraközy (2008) által szerkesztett kötet ismertetésével kezdeni. Ez adja meg a legjobban a helyzet és a vélemények áttekintését, a többi könyv viszont jobban utal a lehetséges megol-dásra. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a kötet egy 2007 márciusában a Debreceni Egyetemen megtartott konferencia hat előadásának véglegesített változatát közli, akkor talán még idő-rendben is ez az első. A hat szerző – az előadások, illetve most már tanulmányok közlésének sorrendjében – Antal László, Muraközy László, Győrffy Dóra, Török Ádám, Bokros Lajos és Csaba László. A bevezető és összefoglaló tanulmányt Muraközy László írta. E könyvről e so-rok írója két recenziót is írt a szaksajtóban (Szakolczai 2008b. 2008c).
Muraközy László már bevezető tanulmánya első bekezdésében félreérthetetlenül leírja a problémát és a kötet célját. „Magyarországon már nemcsak a szakemberek jelentős része, de a szélesebb közvélemény számára is egyre világosabbá vált, hogy a kilencvenes években a térségben még élenjáró Magyarország nemhogy felzárkózna a fejlett Európához, de immár a sorstársak között is egyre inkább sereghajtó. Lassuló gazdasági növekedés, ikerdeficittel páro-suló állandósult államháztartási deficit, magas államháztartási centralizáció, a nagy elosztási rendszerek működési zavarai és finanszírozási problémái, emelkedő államadósság, növekvő kiábrándultság, az euró átvételének távolodása, a belső és külső bizalom szertefoszlása, mind-mind súlyos és tartós problémákra utalnak, amit nem lehet már egy-egy véletlennek vagy rossz gazdaságpolitikai döntésnek tulajdonítani. A felszínen ezek mindig egy-egy konkrét, egyedi problémának tűnnek […]. Az igazi okok, problémák mélyebben vannak, amelyekkel ritkábban próbálunk szembenézni. ’Fecseg a felszín, hallgat a mély’ – de jó lenne szóra bírni.” (9. o.) Ez a József Attila idézet a könyv címe is, és ez a bekezdés írja le a magyar gazdaság és mindannyiunk problémáinak lényegét.
Muraközy bevezető tanulmánya azonban nemcsak a problémát veti fel ilyen élesen, hanem véleményünk szerint a válasz lényegére is rámutat. „Egyre inkább látható, tudható” – írja –, „hogy a gazdaságpolitika önmagában nem érthető meg, nem magyarázható. Különösen a magyar nem. A tanulmányok ezért valójában túllépnek a gazdaságpolitikai közelítésen, a mögöttes mélyebb elméleti, társadalmi és történelmi összefüggésekre koncentrálnak. Közös a tanulmányokban az is, hogy a gazdasági folyamatokon túl politikai, társadalmi és történeti összefüggéseket is bevonnak a elemzésbe. […] Ez a kötet ott kezdődik, ahol a gazdaságpoliti-ka általában végződik. (Kiemelés tőlem, Sz. Gy.)
Antal László, a magyar közgazdaságtudomány közülünk nemrég végleg eltávozott ki-emelkedő alakja, akinek a gazdasági mechanizmus 1968. évi reformjának előkészítése óta nagy vagy akár meghatározó szerepe volt a magyar közgazdasági közgondolkozás kialakítá-sában, tanulmánya elején ugyancsak csalódásairól számol be. E cikk általános gondolatmene-te szempontjából a következő megállapítása látszik a legfontosabbnak: „Az újraelosztás drasztikus csökkentése aligha szabadíthat fel jelentős növekedési energiát azokban az orszá-gokban, ahol kemény hagyományai vannak a kiterjedt jóléti rendszernek. Ebben a körben – így nálunk is – nagy ellenállásba ütközik a jóléti kiadások expanziójának nemcsak markáns csökkentése, de akár csak növekedésük megfékezése és arányuk stabilizálása a demográfiai struktúra épp most napirenden lévő radikális eltolódása mellett.” (61-62. o.) Ezt az követi, hogy „meghatározó módon az adott ország történeti-kulturális hagyományai határozzák meg a redisztribúció mértékét” (63. o.). Véleményünk szerint ez adja a probléma megoldásának egyik kulcsát. Amint a legutóbbi évek tapasztalatai mutatják, az újraelosztás és a központi eszközökből finanszírozott jóléti szolgáltatások jelentős mértékű csökkentése politikailag megvalósíthatatlan, és ezért a kiutat csak ebből a tényből kiindulva kereshetjük.
Muraközy László tanulmányának kiindulópontja, akárcsak Antal Lászlóé, a mélységes csalódottság, de ő más következtetésekre jut. Amint írja, „nem lebecsülve a deficit jelentősé-gét, én a kiadásokat érzem a központi problémának” (82. o.), vagyis Muraközy a megoldást a kiadások, elsősorban a jóléti kiadások radikális csökkentése útján keresi. Ezt a tézisszerű megállapítást számokkal is alátámasztja, és úgy érvel, hogy számai alapján bizonyítható „az állam hihetetlen mértékű kiterjedése” (88. o.). Érvelésének helyességét a magam részéről vita-tom (Szakolczai 2008b: 720-721), de e részletek csak közgazdasági szakcikkekben tárgyalha-tók. Ami viszont ebbe a cikkbe tartozik, az az, hogy, az 1990 utáni kormányok tevékenységét értékelve, azt írja, hogy a ténylegesen követett politika nem volt kielégítő. „Ennél lényegesen keményebb, sokszorosan bonyolultabb lépés lett volna az elmúlt szocializmus sokak számára egyik legnagyobb értékét jelentő jóléti rendszereinek a megnyirbálása, a korábbi időszak jö-vőre vonatkozó ígéreteinek revideálása, visszavonása, a nagy elosztórendszerek szanálása. Különösen olyan körülmények között, amikor, a kimondva vagy kimondatlanul ígért jólét he-lyett, besüvített a kapitalizmus szele az országba, versenyt, inflációt, munkanélküliséget, jö-vedelmi egyenlőtlenséget hozva.” (115. o.) E sorok írója nem ért egyet azzal a nézettel, hogy a jólét és a szociális biztonság óhaja a szociális piacgazdasággal együtt elvetendő aberráció, és a „kapitalizmus építése” az infláció, a munkanélküliség és a növekvő egyenlőtlenség igen-lését jelenti. Ha mégis ezt jelentené, akkor a szerző elképzelései egy Pinochet-féle rendszer vagy valami még rosszabb után kiáltanak. Ezt maga a szerző is belátja, amikor a következőket írja: mi „a kapitalizmus demokratikus modelljét követtük, szemben például több volt szovjet tagállammal Közép-Ázsiában vagy éppen napjaink Kínájával […], ahol a kapitalizmusba való átmenet diktatórikus politikai rendszerrel párosul.” (120. o.) Erre az útra aligha térhetünk rá.
Győrffy Dóra tanulmányának már az elején megjelenik, akárcsak az előző két tanul-mányban, a csalódottság. Ő azonban az általános csalódottságra és ennek bizonyítására is rá-tér, a kelet-közép-európai új uniós tagállamokra vonatkozó közvélemény-kutatások eredmé-nyeinek ismertetésével. Ezek szerint a régi rendszert az újnál anyagi szempontból jobbnak íté-lők aránya 2004-ben Szlovákiában, és utána Magyarországon volt a legmagasabb, 70 %-ot megközelítő és 60 %-ot meghaladó értékkel. Az anyagi helyzetükkel elégedettek részaránya egyértelműen Magyarországon volt a legalacsonyabb, 1991 és 2004 között mindvégig 20 % körüli értékkel. Egy másik, az OECD államok nagy részére kiterjedő felmérés szerint Portu-gália után Magyarországon tartják a legtöbben túlzottnak az egyenlőtlenséget, mindkét eset-ben a lakosság több mint 90 %-a, és ez az egyenlőtlenség csökkentését célzó állami beavatko-zás kiemelkedően nagy mértékű igényével jár együtt. Mindez azt mutatja, hogy „komoly sza-kadék van egyrészt az igények és a lehetőségek között, másrészt pedig az állam által nyújtott teljesítmény objektív és szubjektív értékelése között” (150. o.). Ez az irreális elvárásoktól a jogos kiábrándultságig vezető olyan logikai sorra, modellre vezet, amelynek menete a követ-kező: „Irreális elvárások az államtól + irreális kép a szocializmusról → Szükségszerű kiáb-rándultság és csalódottság → Magatartási szabályosságok: adóelkerülés, populizmus, kon-szenzusképtelenség → Költségvetési egyensúlytalanságok → Lassuló gazdasági növekedés → Jogos kiábrándultság.” (153. o.) A szerző szerint ez a modell jól írja le a magyar helyzetet, ez bizony egyenes út a gazdasági lemaradás felé.
„A régióban Magyarországot elsősorban a gulyáskommunizmus öröksége teszi külön-legessé „ – folytatja a szerző. „A jóléti állam […] nálunk nőtt a legnagyobbra […], az élet-színvonal is magasabb volt. Ennek örökségeként az államtól való elvárások is jóval magasab-bak voltak […], [majd] később az új rendszerben való csalódás és a régi rendszer iránti nosz-talgia is erősebbnek bizonyult.. […] A gulyáskommunizmus mellett az átmenet sajátosságai is hozzájárulnak a magyar eset különlegességéhez. Az átmenet után a régi hatalmi elit megőrizte vezető pozícióit a közélet legtöbb területén, [ami] a békés átmenet biztosítéka volt. […] A ré-gi elit dominanciájának számos következménye van a politikai környezet alakulására nézve. Egyrészt a régi elit sikere […] éles ellentétben áll az állampolgárok többségének tapasztalata-ival, akik megszenvedték a transzformációs recesszióval együtt járó nehézségeket. Az igaz-ságtalanság érzése jelentősen hozzájárulhat az általános elégedetlenség érzéséhez. Másrészt az eliten belüli kapcsolatokat és így a konszenzus esélyét is jelentősen befolyásolja a javak egyenlőtlen elosztása. A kiegyezés meglehetős valószínűtlen egy olyan társadalomban, ahol a kommunista/antikommunista törésvonal mentén az egyik minden erővel igyekszik megőrizni pozícióit, míg a másiknak nincs vesztenivalója. Ebben a helyzetben egyik oldal sem érdekelt a kompromisszumokban, és a választások élet-halál kérdéssé válnak.” (158-159. o.) A szerző a megoldást a követendő útra vonatkozó politikai konszenzus kialakításától várja, de kétsége van ennek megvalósíthatósága felől.
Török Ádám tanulmánya nagyrészt történelmi, visszatekintő jellegű, és ezért itt – le-gyenek ezek a fejtegetések bármennyire értékesek – csak viszonylag röviden foglalkozhatunk vele. Kiinduló pontja egy 1987-ben készült kutatás, és az ebből a jelenre vonatkozóan levon-ható következtetések végkövetkeztetése ugyanaz, mint az előző szerzőé. ”A következő két év-tized tétje az, hogy a KKE országok mekkora hányada tud bekerülni Európa fejlettségi kö-zépmezőnyébe, s meg is kapaszkodni ott. Erre még a magyar gazdaságnak is megvannak az esélyei, de kihasználásukhoz a döntéshozóknak 20 éve nem látott összefogására van szükség.” (212. o.) Ő sem lát tehát esélyt a felemelkedésre a döntéshozók közti konszenzus kialakítása nélkül.
Bokros Lajos tanulmánya nagyrészt ugyancsak történelmi, visszatekintő jellegű, akár-csak Török Ádámé, és ezekkel a történelmi részekkel, sajnos, itt is nem foglalkozhatunk. Csak az utolsó oldalakon derül ki, hogy mit is valójában a célja a hosszas – és itt, sajnos, nem rész-letezhető – történelmi áttekintésnek.
„A magyar út sem sokkterápia, sem stabilizáció” (254. o.). „A külföldi szakmai be-fektetők […] lényegében átvették a magyar gazdaság parancsnoki posztjait, óriási mértékű be-ruházásokat végrehajtva szinte teljesen megújították a gazdaság termék- és exportszerkezetét. Még fontosabb, hogy miután a befektetéseket zömmel külföldi megtakarítások fedezték, a magyar lakosság életszínvonala, két rövid visszaesési időszakot leszámítva, folyamatosan emelkedett.” (256. o.) „A gazdaság mély és eredményes megújulása, szerkezetváltása […] el-kényelmesítette a mindenkori kormányokat, amelyek a mai napig nem mertek hozzányúlni az állam szerkezetéhez, nem merték érdemben csökkenteni a költségvetési újraelosztás terjedel-mét” (256. o.). Ezért „átokként ül rajtunk saját államunk túlméretes és eltorzult alkata” (257. o.). Ebből egyenesen adódik a ki nem mondott javaslat: radikálisan csökkenteni kell „a költ-ségvetési újraelosztás terjedelmét” (256. o.).
A magunk részéről nem értünk egyet a szerzőnek ezzel az elemzésével. Egyrészt eb-ben erénnyé magasztosulnak az ország legnagyobb hibái: az, hogy nincs hazai megtakarítás, az ország feléli jövőjét, és ezért „a befektetéseket zömmel külföldi megtakarítások fedezték” (256. o.), illetve hogy nincsenek vagy nincsenek kellő számban és kellőképpen erős magyar vállalkozók, és ezért „a külföldi szakmai befektetők […] átvették a magyar gazdaság parancs-noki posztjait” (uo.). Másrészt szerintünk a cikk korábbi fejtegetéseiből nem következik, semmivel sem igazolható és végzetes károkra vezet az a vélemény, hogy eredendően helyes-lendő a költségvetés terjedelmének és az újraelosztás mértékének csökkentése, valamint a jó-léti állam visszaszorítása, és ezért ez a gazdaságpolitika alapvető és elsődleges, kétségbe nem vonhatóan helyes célja.
Csaba László tanulmánya méltó befejezése és összegzése ennek a kötetnek. A „társa-dalmi divergencia …” (258. o.) címet viseli, és azt vizsgálja, hogy „az átalakult országok cso-portjában két évtized után tartósuló gazdasági és társadalmi eltérések milyen okokra vezethe-tők vissza” (uo.). Már az első bekezdésben arra „a fő következtetés”-re jut, hogy „a közösségi választások ugyan jelentősek, ezek szerepe azonban a pályafüggőséghez képest sokkal kisebb, mint a legtöbb elmélet föltételezi” (uo.). „Az átalakult országokat ezért tartalmi oldalról a kö-vetkező négy csoportba sorolhatjuk. 1. A ’maradék Visegrád’ plusz Szlovénia. […] [Itt] az ál-lami szerepvállalás, enyhe mérséklődése ellenére is, még igen kiterjedt maradt, és 46,3 %-on állt 2006 végén. […] A társadalmi elvárások és az erőviszonyok egyaránt erőteljesen újrael-osztó államot hoztak létre. 2. A balti államok és Szlovákia, a 33-37 százalék körüli, sok tekin-tetben az ír-angol modellt idéző újraelosztási hányaddal. 3. A délkelet-európai államok, va-gyis Bulgária és Románia, valamint Horvátország. Itt a mezőgazdaság GDP-hez való hozzájárulása jelentősen meghaladja a közép-európai 3-4 %-ot. […] 4. A Független Államok Közösségébe tartozó […] országok. Ezek közös vonása az államvezérelt gazdasági modell tartósulása, ami a nyersanyagszektor kiemelt jelentőségével társul.” (266. o.) E négy csoportnak és ellentmondásainak összehasonlító elemzése itt nyilván nem ismertethető.
Részletesen foglalkoznunk kell viszont a tanulmányt tartalmilag lezáró, „Választha-tunk-e szabadon?” (278. o.) c. résszel, ahol a szerző a következő végkövetkeztetésre jut: „Nincs tárgyi alapja a társadalomtudományok jó részében napjainkig is zajló ’miféle kapita-lizmust is válasszunk’ témakörű vitának.” (Uo.) „A közép-európai országokban az állam ki-terjedése ugyan nyilván mérsékelte a szegénység nyílt formáinak elterjedését, de nem vezetett egészében egyenlőbb, a skandináv országokat idéző, vagyis a társadalmat egyenlősítő megol-dásokhoz” (278-279. o.) A „középosztály töredezettsége tartósulni látszik” (279. o.). A „sze-génység [...] növekedése legalább átmenetileg elkerülhetetlennek volt mondható. Megbékélni azonban e jelenséggel aligha lehetséges, sem átmenetileg, sem pedig a jövőre nézve.” (Uo.). „Az átalakult országok oktatási és képzési rendszere a fejlődő országokéhoz képest még ma is jelentős versenyelőnyt jelent” (288.o.), azonban „létrejött az a helyzet, ahol a társadalom mű-veltségi és képzettségi színvonala és minőség szerinti kettészakadása valós veszéllyé vált” (281. o.). A szerző tehát világosan látja, hogy itt sokkal fontosabb kérdésekről van szó, mint pusztán a költségvetés hiányáról, és nem választható olyan megoldás, amely a szegénység ter-jedéséhez, a középosztály töredezettségéhez, az oktatási és képzési szint csökkenéséhez és a társadalom kettészakadásához vezet, mert ez lehetetlenné tenne bármilyen későbbi felemelke-dést. Nem csupán a költségvetés egyensúlyát, még csak nem is a nemzetközi fizetések egyen-súlyát és a megtakarítások alakulását, vagyis ezeket a szoros értelemben vett gazdasági kérdé-seket kell tehát figyelembe venni, hanem a társadalom egészének helyzetét és e helyzet várha-tó jövőbeni alakulását.

(Mihályi Péter könyve) Az látszik célszerűnek, hogy Mihályi Péter könyvét tárgyaljuk másodiknak, noha ez jelent meg utoljára, Mihályi ugyanis határozott álláspontot képvisel, és egyértelmű megoldást javasol. Az általa javasolt megoldás a jóléti állam radikális visszaszorí-tása és a jóléti kiadások radikális csökkentése az előző könyvben tárgyalt szempontoknak nemhogy figyelembevétele, hanem megemlítése nélkül. Célszerű tehát először ezt a radikális és egyértelmű javaslatot tárgyalni, és ezt követően foglalkozni azzal, hogy található-e helye-sebb és járhatóbb út. E könyv tárgyalása nagy mértékben támaszkodik egy korábbi munkánk-ra (Szakolczai 2008f).
Mihályinak ez az álláspontja nem új, hanem azonos azzal, amit korábbi munkáiban, nagyrészt más szerzőkkel együtt, kifejtett. Itt csak a legfontosabb előzményekre utalhatunk. Közvetlenül a 2006. évi választások után jelent meg Bokros Lajos, Bauer Tamás, Csillag Ist-ván és Mihályi Péter cikke (2006), és nem sokkal ezután Csillag István és Mihályi Péter könyve (2006), amelyek ugyanezt az álláspontot képviselték. Nem új ennek az álláspontnak a vitatása sem. A négy szerző cikkére sokan reflektáltak, köztük e sorok írója is (Szakolczai 2006a), de ezekre a cikkekre nem érkezett válasz. Írtam vitacikket a két szerző könyvéről is (Szakolczai 2006b), és erre – ami nagyon fontos – érkezett is válasz (Csillag–Mihályi 2007), amelyre viszontválaszt is írtam (Szakolczai 2007). Ez a most megjelenő cikk tehát egy régi vi-ta folytatása, és feltehetőleg nem is az utolsó állomása.
Mihályi azonnal az 1. fejezetben, a Bevezetésben egyértelműen deklarálja alaptételét. Idézi Tardos Mártont és Bauer Tamást, akik a nyolcvanas évek elején kijelentették, hogy a privatizáció lehetetlen. Tardos a reprivatizáció lehetetlenségével foglalkozott ugyan, Bauer vi-szont egyértelműen a nagytőke felszámolását tekintette irreverzibilis folyamatnak. Mihályi ezután idézi Antal Lászlót, aki úgy vélekedik, hogy „kérdésesnek tartom, hogy egy már ki-épült, történelmi hagyományokkal rendelkező és megszokott társadalombiztosítási rendszer-ből vissza lehetne vonulni egy sokkal szűkebb szociális juttatási rendszerre, mert ez az egyen-lőtlenségek és a szociális feszültségek ugrásszerű növekedését idézné elő, vagyis Magyaror-szág számára ez a kapu nincsen nyitva.” (Mihályi 2008: 12) Mihályi félreérthetetlenül úgy ér-vel, hogy ez a kapu nemcsak hogy nyitva van, hanem át kell lépni rajta. A privatizációt lehe-tetlennek tartották, de megvalósult, és ugyanígy meg kell valósítani a jóléti állam leépítését is, noha vannak, akik ezt lehetetlennek tartják. „Nyitott, demokratikus piacgazdasági rendszer-ben” nem lehet „inkubátorvédelmet […] adni […] a koraszülöttnek” – nyilván a „koraszülött jóléti államnak” (11-12. o.) –, hanem le kell építeni; az államháztartás egyensúlyával együtt ezek az elkövetkezendő évek kulcskérdései (12. o.). Már most le kell írnom, hogy ezt a felfo-gást és ezt a javaslatot a leghatározottabban elutasítom, sőt hogy véleményem szerint ezt a té-telt azok után, ami az egészségügyi reformmal kapcsolatban történt, nem lett volna szabad, főként úgy, mint valami nyilvánvalót és vitathatatlant, leírni. de térjünk át most, a tétel vitatá-sa előtt, a következő fejezetre.
A 2. fejezet – „Reform – pont most?” – a reform időzítésével foglalkozik, és itt vissza kell nyúlnunk az előzményekre. Bokros, Bauer, Csillag és Mihályi (2006) a következőket ír-ják: „A 2006-os esztendő második harmadában (májustól augusztus végéig) ki kell dolgozni az államháztartás reformjával kapcsolatos összes fontos törvényt. Az év harmadik harmadá-ban (szeptembertől szilveszterig) pedig az Országgyűlésnek meg kell tárgyalnia, és el kell fo-gadnia ezeket.” Ez a cikk tehát nyolc hónapot irányzott elő „az összes fontos törvény” elfoga-dására. Csillag és Mihályi (2006) az ütemezés tekintetében valamivel szerényebb, a könyv ugyanis „A stabilizáció és a reformok 18 hónapja” alcímet viseli, az ezzel kapcsolatos politi-kai meggondolások tekintetében azonban szókimondóbb: „A kérdés az, hogy lesz-e olyan po-litikai helyzet, lesz-e olyan kormány és lesznek-e benne olyan miniszterek, akik együtt és va-lamennyien arra szövetkeznek, hogy 18 hónap alatt megcselekszik azt, amiről lelkük mélyén maguk is tudják, hogy tenniük kell. Azután még mindig marad 30 hónapjuk, hogy a soron kö-vetkező választási csatára készüljenek.” (96. o.) Ez a megfogalmazás tehát a reform ütemezé-sét egészen egyértelműen a választási meggondolásoknak rendeli alá: 18 hónap reform, hogy az azt követő 30 hónap alatt a választók elfelejtsék, ami történt, és visszaválasszák a kor-mányt. Végül Mihályi új könyvének e fejezete a következő bekezdéssel kezdődik: „A polito-lógiai álmoskönyvek tanácsa szerint átfogó reformokat nem célszerű a négyéves parlamenti ciklus közepén kezdeményezni, kisebbségi kormányzás idején meg pláne nem. Hogy ezt nyomós érvek támogatják, arra most nem érdemes kitérni. Az ellenkezője szorul indoklásra.” (17. o.) S következik az indokolás, amely arra a végkövetkeztetésre vezet, hogy „érdemi re-formokat csak krízishelyben lehet elfogadtatni a társadalommal. Most már majdnem ott va-gyunk” (21. o.)
Itt vagyunk tehát ismét a rövid határidőnél, mintha nem lennének mögöttünk az elmúlt két év keserves tapasztalatai. A már leírtakat csak még egy korábbi írásomból vett idézettel érdemes kiegészíteni: „A jóléti állam gazdaságilag és társadalmilag elfogadható méretének kialakítása olyan feladat, ahol a 18 hónap, mint megvalósítási határidő föl sem vethető. A szerzők […] eljárása […] kontraproduktív, mert az a törekvés, hogy a 18 hónapos menetrend-be olyan kérdéseket is beillesszenek, amelyek ennyi idő alatt nem rendezhetők, akadályozza, hogy […] meg lehessen valósítani azokat az intézkedéseket, amelyek valóban ebbe a 18 hó-napba tartoznak.” (Szakolczai 2006b: 499). Érthetetlen, hogy először négy, majd két tekinté-lyes szerző – köztük először két, majd egy volt miniszter – hogyan írhatta le először a 8, majd a 18 hónapos határidőt. Végül a Mihályi által most leírt „krízishelyzet” feltehetőleg nem lé-tezne, vagy legalábbis nem lenne ilyen súlyos, ha korábban nem írták volna le, és főként, ha nem próbálták volna megvalósítani először a 8, majd a 18 hónapot.
A 3. fejezet – „A változatlan modell: jóléti állam bölcsőtől a sírig” – lenne a könyv elméleti megalapozó része, ha valóban annak lehetne minősíteni, de 8 oldalon elméleti meg-alapozásra nyilván nem lehet törekedni. Két tétele van, és mindkét tétel megjelenik már a könyv legelején és a későbbiekben is ismételten, sőt sorozatosan. Az egyik, hogy „máig nem sikerült kihátrálnunk a szocializmus, a központosított tervgazdaság zsákutcájából”, ugyanis megvalósult „a nemzeti függetlenség, […] a nagyvállalatok magánkézbe adása, a határok át-járhatósága,” de „a két legfontosabb népjóléti rendszer, a nyugdíj- és az egészségügy leválasz-tása az állami költségvetésről […] fel sem merült. (9. o.) Ez bizony azt jelenti, hogy a jóléti rendszer, vagy legalábbis ennek ez a formája „a szocializmus, a központi tervgazdaság zsák-utcájának” öröksége. (Uo.) A másik tétel, hogy a magyar jóléti állam – a Kornai által beveze-tett szóhasználat szerint – „koraszülött” (10. oldal). A könyv megkísérli e tételek számszerű alátámasztását is, e táblázatok ismertetése és tárgyalása azonban csak szakcikkbe illik, és ezért célszerű azonnal áttérni e két tétel vitatására.
Az első tétel, ebben a formájában és nem vitatható módon, téves. A jóléti állam Bis-marck idejében kezdődött, amikor még nem volt sem „Nagy Októberi Forradalom”’, sem tervgazdaság, sem „megvalósult szocializmus”, sem pedig és egészen különösképpen Kádár János. Emellett a jóléti rendszer mai problémái – a társadalom elöregedéséből és az orvosi technológia fejlődéséből eredő finanszírozási nehézségek – ugyanazok Nyugat-Európában, ahol sohasem volt szocializmus, mint Kelet-Európában, ahol volt. Ez tehát világprobléma, és nem „posztszocialista” probléma, még akkor sem, ha nincs két egyforma ország és két telje-sen egyforma jóléti rendszer, és ezért például a német rendszer és probléma nem teljesen azo-nos a magyarral.
Jóléti államra emellett azért van szükség – mindenütt, és nemcsak nálunk, még ha az országok hagyományainak függvényében különböző mértékben is –, mert az egyéni és a tár-sadalmi preferenciák különbözők. Egy húszéves nem tudhatja, hogy élni fog-e hetven vagy nyolcvan éves korában, és azt választhatja, hogy nem törődik azzal, hogy mi fog történni vele akkor. A társadalomnak és az államnak viszont tudnia kell, hogy ötven vagy hatvan és múlva is lesznek öregek és betegek, és foglalkoznia kell ezzel. A húszéves, mint egyén, úgy dönthet, hogy nem köt egészség- és életbiztosítást, és legtöbbjük ezt is teszi. A húszéves, mint szava-zó, ennek ellenére megszavazza a kötelező társadalombiztosítást. Ezek nyilvánvaló igazságok.
A második tétellel, a Kornai megfogalmazása szerinti „koraszülött jóléti állam” fo-galmával kapcsolatos első megjegyzésem, hogy a megfogalmazás, a szlogen frappánssága és szellemessége alkalmat adott ennek a szlogennek Kornai szándékaival ellentétes felhasználá-sára. Ez a három szó önálló életet élt és él ma is, Mihályi könyvében is, és másutt is, és olyan szándékok, javaslatok és tettek megalapozására használták fel – ezt teszi Mihályi is –, ame-lyek nem feleltek és felelnek meg Kornai elképzeléseinek. A második megjegyzésem, hogy a tétel, amelyet Kornai 16 évvel ezelőtt, „a tudomány akkori állása szerint” fogalmazott meg, máshova teszi a hangsúlyt, mint ahova ma, „a tudomány mai állása szerint”, tennénk.
Kezdjük a második megjegyzéssel. Kornai kritikus szövegrésze a következő: „A ma-gyar jóléti állam ’koraszülött’. Általános megfigyelés, hogy szoros, pozitív összefüggés van egy ország gazdasági fejlettsége és jóléti szolgáltatásainak méretei között. Nem a fejlettség az egyedüli, de kétségkívül az egyik alapvető meghatározó tényező. Ebben a tekintetben Ma-gyarország ’előreszaladt’.” (Kornai 1992, 507. oldal). Ma ezt inkább úgy fogalmaznánk meg, hogy a jóléti szolgáltatások mérete – Douglass C. North kifejezését használva – folyamatfüg-gő, az ország történelmi hagyományainak és korábbi politikai döntéseinek függvénye. A költ-ségvetés, a jóléti állam és az állami újraelosztás, sőt az állam egész szerepe természetszerűen kisebb a telepes társadalmakban, mint amilyen az Egyesült Államok, és nagyobb azokban a társadalmakban, ahol nagyobb a tradíciók szerepe, mint a kontinentális Európában. Természe-tesen mindkét elemnek van szerepe. Kornai is azt írja, hogy „nem a fejlettség az egyedüli, de kétségkívül az egyik alapvető meghatározó tényező”. Ma ezt mégis inkább úgy fogalmaznánk meg, hogy a hagyományok és a korábbi politikai döntések az alapvetők, és ezek hatását befo-lyásolhatja a fejlettség. A folyamatfüggés, a történelmi hagyományok döntő szerepét hangsú-lyozza Csaba László is, amint ezt már az előbb leírtuk.
Az itt leírtakat maga Mihályi is alátámasztja, amikor egy olyan ábrát közöl – l. az ere-deti könyvben -, amely a szociális kiadások 2003. évi GDP-n belüli aránya szerint rendezi sorba az OECD államokat. Ha a fejlettség lenne az elsődleges, akkor az Egyesült Államoknak az ábra jobbszélén, azok között az államok között kellene lennie, ahol a szociális kiadások százalékos aránya a legmagasabb. Nem ez a helyzet. Az Egyesült Államok – Korea, Mexikó, Törökország és Írország után – alulról az ötödik. Az ábra baloldalán – az OECD átlag alatt – találhatjuk még Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot, vagyis az angolul beszélő telepes orszá-gokat és – a nagyfokú kulturális azonosság miatt – az Egyesült Királyságot és Írországot. Az ábra jobb oldalán helyezkednek el viszont a kontinentális európai, jobb szélén pedig a skandi-náv országok, a legszélén Svédország. Mi több, Magyarország, a két szempont együttes figye-lembevétele alapján, valósággal a helyén van: kontinentális európai történelmi hagyományai-nak megfelelően az ábra jobb oldalán, viszonylagos fejletlensége miatt pedig Olaszországtól, Ausztriától, Németországtól és Franciaországtól balra. Nálunk tehát a szociális kiadások há-nyada kisebb, mint ezekben az országokban.
Vizsgáljuk meg most ugyanezt történeti perspektívában. Ha igaz az, hogy a szociális kiadások a nemzeti jövedelem növekvő függvényei, vagyis nagyobb egy főre jutó nemzeti jö-vedelemhez nagyobb szociális kiadások tartoznak, akkor 1880 körül, amikor a bismarcki re-formok kezdődtek, Németországnak kellett volna a leggazdagabb európai államnak lennie. Mindenki tudja azonban, hogy nem ez volt a helyzet. Maddison (2003) számai szerint – a részletes adatokat l. az ezzel foglalkozó recenzióban (Szakolczai 2008f) - ekkor az Egyesült Királyság egy főre jutó GDP-je 3 477 dollár volt, Belgiumé, illetve Hollandiáé 3 065, illetve 3 046, Németországé pedig 1 991, nem sokkal több, mint az angol érték fele. A jóléti államot mégsem a leggazdagabb országok vezették be, hanem a sokkal szegényebb Németország. Ez azt mutatja, hogy a jóléti állam nem a gazdagság következménye, hanem a szegénység fel-számolásának eszköze. Ezt még jobban megerősíti, hogy a ma leggazdagabb skandináv álla-mok akkor a legszegényebbek voltak, Svédország 1 846, Norvégia 1 588 és Finnország 1 155 dolláros egy főre jutó GDP-vel, ami az angol érték egyharmada. Azt, hogy a jóléti állam a fel-zárkózás eszköze, elméleti meggondolások és más példák is igazolják. Soha ország magas szintű közoktatás és jó egészségügyi ellátás nélkül föl nem emelkedett, az ilyen közületi ki-adás tehát nyilvánvaló módon a felemelkedés eszköze, beruházás, mégpedig jól megtérülő be-ruházás az emberi tőkébe.
Térjünk most át Kornai valóságos szándékaira és ajánlásaira. Ezeket a következő idé-zetek mutatják meg a legjobban. „Elhangzottak radikális javaslatok, amelyek azt célozzák, hogy rövid idő alatt nagy mértékben csökkentsék az állam szerepét […] a [jóléti] szférában, legalább arra a szintre, amely például a mai Egyesült Államokat jellemzi. Egy szűk államilag finanszírozott sávtól eltekintve, mind az egészségügyi ellátásban, mind a nyugdíjrendszerben hajtsanak végre gyors ütemben messzemenő decentralizálást és privatizálást. […] Itt csak annyit szeretnék hangsúlyozni […]: nem mindegy, hogy honnét hova haladunk. Egy dolog abban dönteni, hogy adjon-e az állam olyan jogot polgárainak, amelyet azok addig nem élvez-tek, és más dolog arról határozni, hogy egy szerzett és megszokott jogot elvegyenek. […] A történelmi fejlődés kereke forog az egyik irányban, de nem tud hasonlóképpen visszafelé fo-rogni. Ha Nagy-Britanniában korábban nem lett volna állami egészségügy, akkor Margaret Thatcher kormánya bizonyára nem javasolta volna a bevezetését. De miután már Mrs. Thatc-her előtt létezett, az ő kormánya nem javasolta a likvidálását.” (Kornai 1992: 508) „A posztszocialista társadalom állampolgára sok olyan bizonytalanságot él át, amelyet korábban nem ismert. […] Súlyosan megingatná sok ember társadalmi biztonságérzetét, ha ráadásul összeomlana körülötte az állam által biztosított egészségügyi ellátás, nyugellátás és jó néhány egyéb jóléti szolgáltatás. Igen nagy az ellenállás az állami jóléti szolgáltatások gyors és drasz-tikus csökkentésével és a jóléti feladatok decentralizálásával s privatizálásával szemben. Sőt, éppen az átmenet gazdasági nehézségei tűznek napirendre új kiadásokat.”
Az itt leírtak úgy foglalhatók össze, hogy a magyar jóléti állam nem „koraszülött”, még akkor sem, ha egyes szolgáltatásai talán tényleg meghaladják az ország teherbíró-képességét, és hogy Kornai a „koraszülött jóléti állam” szlogenjével semmiképpen sem java-solta a „koraszülött” megfojtását. Szerencsés lett volna, ha a Kornaira hivatkozók nem csupán a három szavas szlogent hallották volna meg, másod- vagy harmadkézből, hanem vették volna a fáradságot, és elolvasták volna, amit írt.
A 4. fejezet a „Változó valóság” címet viseli, és egyik része a „diagnózis” legalapve-tőbb elemeit mutatja be, másik része viszont e recenzens véleménye szerint túlhangsúlyoz va-lós tényeket.
A „diagnózis” legalapvetőbb elemeit a 4.2. és a 4.3. alfejezet tárgyalja be. A 4.2. alfe-jezet címe szerint ”Nem muszáj dolgozni – és nem is érdemes!”. A probléma lényege valóban az, amit a szerző leírt: „A rendszerváltás idején regisztrált 5 milliós létszám több mint 1 milli-óval csökkent” (43. o.), és ennek folytán – amint ezt a szerző pontosan kimutatja – a 7 719 ezer munkaképes korúból csak 3 947 ezer, azaz alig 51,1 % dolgozik. Megítélésem szerint va-lóban ez az ország legfontosabb problémája, a foglalkoztatási hányad azonban nem azért ilyen alacsony, mert nem akarnak dolgozni – Mihályi félreérthetetlenül erre céloz, és erre utal már az alfejezet idézett címe is –, hanem azért, mert nincs munka. A 4.3. alfejezet címe – „Az alulképzett munkavállalók reménytelen helyzete” – tökéletesen írja le a helyzetet: ez a szomo-rú valóság, és egyben ez a „diagnózis” második és teljes mértékben helyes alapeleme.
A fejezet többi része, amint már leírtuk, túlhangsúlyoz valós tényeket. A 4.1. alfejezet-tel összhangban való igaz, hogy senki sem szeret adót fizetni. A 4.4. alfejezetnek megfelelően igaz, hogy „Magyarok [vannak] külföldön, külföldiek Magyarországon”, tehát hogy van mig-ráció. A 4.5. alfejezetnek megfelelően – „Se munkahely, se munkaidő …” – igaz, hogy terjed az atipikus foglalkoztatottak aránya. A 4.6. alfejezetnek megfelelően – „A megfoghatatlan család” – igaz, hogy az „atipikus családok” aránya is nő. Végül a 4.7. alfejezetnek megfelelő-en – „Minden a lakáson múlik” – igaz, hogy az általánossá vált lakástulajdonnak messzemenő hatásai vannak. Mindez azonban mégsem jelenti, hogy az adóügy, a statisztika, a foglalkozta-tás és munkaügy, valamint a jóléti rendszer teljes hagyományos fogalomrendszere elvesztette értelmét, és valami teljesen új helyzettel állunk szemben, mint ahogy ezt a szerző sugallni lát-szik. Mindebből különösképpen nem következik az, amit a 4.8. alfejezet – „Támogatás a tá-mogatásért?” – azonnal az első szavaival leír, hogy a támogatás, vagyis a jóléti rendszer „nul-la hatásfokú verkli” (65. o.).
Az 5. fejezet – „Mivé lett az egészségügyi reform” – valóban az, ami az alcíme: „Szub-jektív beszámoló” (73. o.) a történtekről, valóságos regény, amelyet el kell olvasni, és nehe-zen lehet ismertetni. Ez a fejezet alátámasztja azonban magunk és sokak, köztük az e cikkben idézettek egy részének véleményét: a múltnak meghatározó szerepe van, a történelmi hagyo-mányokkal való szakítás, főként ha indokolatlan, kudarcra van ítélve.
Elvben a 6. fejezet – „Mi a teendő?” – lenne a könyv legfontosabb és központi fejeze-te. Az „Alapelvek” a 6.1 alfejezetben találhatók meg, és a következők. (1) „A változtatást a társadalombiztosítási rendszerben kell kezdeni. […] Ezeket a rendszereket privatizálni kell, finanszírozásukat le kell választani az államról, és lényegesen erősíteni kell a közvetlen visz-szacsatolási mechanizmusokat az egyéni befizetés és az igénybevételre való jogosultság kö-zött.” (2) Mindenki számára biztosítani kell „jogosultságaik portabilitását, vagyis azt, hogy akármelyik országban élnek, dolgoznak […], biztosítási jogviszonyuk folyamatos és garantált legyen”. (3) „Fentiek nem jelentik az EU-s normák szerint értelmezett társadalombiztosítás elveinek feladását.” „Az állami ellátások […] alanyi jogon járnak […], a szociális támogatá-sok és segélyek […] rászorultság alapján járnak.” (4) A munkahelyteremtést mint gondolati konstrukciót el kell felejteni. (5) „Az egykulcsos, lineáris adók, az ún. flat tax […] vonzerej[ének] […] Magyarország […] nem fog tudni ellenállni.” (6) „A szociális és jóléti ki-adásokat összességükben […] a lehető leggyorsabban vissza kell nyesni.” (7) „Megkerülhetet-len […] az elmúlt 10 évben meghozott hibás döntések revíziója és/vagy korrekciója.” (8) „A felsőfokú végzettségűek körében ma tapasztalható nettó migrációs egyenleget (mínusz 3%) pozitív irányba [kell] fordítani.” (9) „Elengedhetetlen az adó- és járulékrendszer reformjának egy csomagban történő prezentációja.” (115-118. oldal)
E javaslatok heterogének, és nem állnak össze egységes rendszerré. Megjegyzéseim a következők. (ad 1) Érthetetlen számomra, hogy az Egészségügyi törvény visszavonása után hogyan lehet minden további nélkül és magától értetődő természetességgel előadni a társada-lombiztosítási rendszerek privatizálására vonatkozó javaslatot. (ad 2) Az egyedi jogosultságok portabilitása most is biztosítva van, ez a portabilitás viszont aligha terjeszthető ki minden jut-tatásra, és számos juttatás, más országban is, a helyben lakáshoz van kötve (ad 3) Az alapvető probléma nem az, hogy van, ami alanyi jogon, és van, ami rászorultság alapján jár, hanem az, hogy mi és mennyi az, ami ilyen vagy olyan alapon jár. (ad 4) Magyarországon a foglalkozta-tottak hányada, Törökországtól eltekintve, valamennyi OECD ország közül a legalacsonyabb. Ilyen körülmények között a munkahelyteremtést elsődleges fontosságú törekvésnek kell tekin-teni. (ad 6) A flat tax tovább növeli a jövedelemelosztás egyenlőtlenségét, márpedig a magyar társadalom nagy többsége már az egyenlőtlenség jelenlegi mértékét is elfogadhatatlannak tar-ja. (ad 7) Nem lehet eléggé helyeselni a hibás döntések revízióját és/vagy korrekcióját, amennyiben ez lehetséges, de az a kritikus kérdés, hogy mik voltak a hibás döntések. (ad 8) A felsőfokú végzettségűek nettó migrációs egyenlegének megfordítását ugyancsak nem lehet eléggé helyeselni, csak az a kérdés, hogy hogyan. (ad 9) Az adó- és járulékrendszer egységes koncepció szerinti reformját sem lehet eléggé helyeselni, de nehezen valósítható meg egy csomagban.
E fejezet további alfejezetei jórészt olyan javaslatokat tartalmaznak, amelyek, megva-lósításuk esetén, tovább növelnék a jövedelemelosztás egyenlőtlenségét és tovább csökkente-nék a foglalkoztatást, és ezért ezekkel aligha lehet egyetérteni. A „Szolidaritás és arányosság …” címet viselő 6.3. alfejezet a „fix összegű nyugdíjjárulék” és a „fix összegű betegbiztosítá-si díj” (126. o.) gondolatát támogatja. Ez a javaslat nyilvánvaló módon a szegényebbek fizeté-si kötelezettségét növeli és a gazdagabbakét csökkenti, és ezért nehezen illik bele a „Szolida-ritás és arányosság” című fejezetbe. Az „Áttérés a szektorsemleges adózásra” című 6.5. alfe-jezet fő következtetése megítélésem szerint az, hogy „a közteherviselésben összességében Magyarországon még elvben is alig-alig érvényesül a progresszivitás” (137. o.), ami azt su-gallja, hogy jobb ezzel nem is törődni. A közteherviselés reformjával foglalkozó 6.6. alfejezet szerint „a jövedelemhez kötött adózás viszonylagos jelentőségének csökkentése az égetően sürgős feladat” (140. oldal), ami ismét a jövedelemelosztás még nagyobb egyenlőtlenségének a követelését jelenti. Ez az alfejezet ugyanakkor határozottan támogatja a progresszív örökö-södési adót. E javaslatot az teszi problematikussá, hogy csak a hazai tőkés réteget sújtja, a külföldit nem, és ezért – figyelembe véve a belföldi háztartások megtakarításának szinte teljes hiányát – tovább fokozza a külföldi tőke tulajdoni részarányát. Ugyanez az alfejezet újra kö-veteli a „szociális (jóléti) kiadások csökkentését” (142. o.). A „Helyi adók és támogatások” kérdését tárgyaló 6.7. alfejezet szerint, „bár az Európai Unió nem talált benne kivetnivalót, sa-ját önös érdekünk miatt mielőbb meg kell szüntetni a helyi iparűzési adót” (143. o.), de elma-rad az utalás arra, hogy mi pótolja a kieső bevételt. Ugyanakkor, ugyanezen fejezet szerint „jobb megoldásnak tartanánk, ha az öregkori szegénység enyhítését nagyobbrészt a települési önkormányzatokra bíznánk” (146. o.), itt viszont a forrásra való utalás marad el. Végül a 6.8. alfejezet szerint „a nyugat-európai szintű igényeknek kisvállalkozási méretekben, versenyké-pes áron egyszerűen nem lehet eleget tenni!” (149. o.). A KKV-k számára kigondolt és koráb-ban bevezetett munkaerő-piaci támogatások mind kontraproduktívnak, korrupciót generáló technikáknak bizonyultak. Ezeket is vissza kell nyesni”. (Uo.). „Nincs szükség semmi olyan jellegű adóztatási és/vagy járulékszabály-módosításra, amelynek címzettje kifejezetten a KKV-szektor lenne.” (149-150. o.) Ez bizony nem csupán a KKV-k támogatása, hanem a KKV-k léte elleni támadás, mégpedig egy olyan országban, ahol a KKV-k adják a foglalkoz-tatás kétharmadát, és mindez a munkahelyteremtés puszta gondolatának elutasításával együtt.
Záró, 7. fejezetként következik az „Utószó, avagy hol rontotta el Gyurcsány Ferenc?”. Ez a fejezet ismét valóságos regény, amelyet ismét el kell olvasni. Itt elsősorban azt érdemes kiemelni, hogy a szerző szerint „sem Gyurcsány Ferenc, sem Kóka János nem gondolt mást a magyar gazdaság problémáiról, a tennivalókról, és az előrehaladás fő irányáról sem, mint e könyv szerzője. Ez szövegszerűen is igazolható.” (152. o.) A bukás okát illetően Mihályi úgy érvel, hogy „2006-ban a kormány gyors ütemben elfogadtatott az Országgyűlésben öt darab fontos, egészségügyi tárgyú törvényt. Ez a lendület még bőven lehetővé tette volna a hatodik, a legfontosabb törvény, az ún. pénztártörvény elfogadtatását is. A miniszterelnök azonban úgy ítélte meg, hogy ezt célszerűbb későbbre halasztani. Nagyot tévedett. A döntés elhúzódása módot adott arra, hogy az egészségügytől messze álló személyek – pártján belül és azon kívül – bekapcsolódjanak a vitába, megszervezzék magukat (lásd vasutassztrájk), és a társadalmi nyilvánosság ezernyi csatornáját igénybe véve, populista szövegekkel” – írja – „lejárassák a kormánypártok koncepcióját” (155-156. o.) – amely koncepció, amint ahogy ezt másutt leírja, nem volt és nem is lehetett a nagyobbik kormánypárt koncepciója. Mihályi szerint tehát egy rohammal, még mielőtt a nagyobbik kormánypárt és a közvélemény rájött volna, hogy miről is van szó, el lehetett volna fogadtatni mindent, és ebben valószínűleg igaza van.
Az ismertetés befejeztével térjünk át a kommentárra. A könyv a „Miért beteg a ma-gyar gazdaság?” címet és a „Diagnózis és terápia” alcímet viseli. Szerintünk a diagnózis leglényegesebb elemei jók, ez a diagnózis azonban nem, vagy legalábbis nem szükségképpen vezet a szerző által javasolt terápiára.
A helyes diagnózist a 4. fejezetben, ezen belül is elsősorban a 4.2., 4.3. és 4.7. alfeje-zetben találhatjuk meg. Itt a szerző egyértelműen leírja a nyilvánvalót, amint ezt már idéztük is. A foglalkoztatás a rendszerváltást követően egy millióval csökkent, a munkaképes korú népességnek csak árnyalatnyival több mint fele dolgozik, az alulképzett munkavállalók hely-zete reménytelen, és – Ferge Zsuzsa kifejezése szerint – „generációk nőnek fel … segélykul-túrában” (66. o.). „Miért beteg a magyar gazdaság?” Ezért. A diagnózis tökéletes.
A helytelen terápia végighúzódik a könyv egészén, és ez a jóléti állam leépítése, a szo-ciális és jóléti kiadások visszanyesése (117. o.), csökkentése (142. o.). Ez a terápia azonban nem következik a diagnózisból, alkalmas viszont arra, hogy a beteget még betegebbé tegye. Ha az a diagnózis, hogy egymillió munkaképes korúnak nincs munkája, sőt nem is alkalmas korszerű munkavégzésre, akkor csak az lehet a terápia, hogy alkalmassá kell tenni őket a munkavégzésre, és elsősorban ezen az úton, de más eszközökkel is, gondoskodni kell foglal-koztatásukról. Ez viszont nem a jóléti állam leépítését, hanem megerősítését kívánja, továbbá az átalakítását is olyan értelemben, hogy elsődleges célja ne a reménytelen helyzetűek re-ménytelen helyzetének fenntartása és legalább elviselhetővé tétele, hanem a reménytelen helyzet felszámolása, a felemelkedés lehetővé tétele legyen. Ez az átalakítás azonban valami egészen más, mint a visszanyesés.
A helytelen terápia leglényegesebb eleme az egyéni befizetés és az igénybevételre jo-gosultság közti szorosabb kapcsolat kialakítása, vagyis az öngondoskodás – noha a szerző ezt a kifejezést nem használja. Ennek az elgondolásnak az az alapfeltevése, hogy az egyéni befi-zetés és az igénybevételre jogosultság közti szorosabb kapcsolat, tehát az öngondoskodás kényszerének felismerése kikényszeríti az öngondoskodást, az önkéntes befizetést vagy leg-alább a kötelezettség önkéntes teljesítését, sőt a megtakarítást. Ha a levonás befizetéssé alakul át, akkor a kényszer helyébe az önkéntesség lép, és ami kikényszeríthetetlennek bizonyul – lásd az adó- és járulékfizetés elkerülésének ezernyi módját –, az megvalósul önkéntesen. Ez azonban illúzió, amely még a társadalom legfelső harmadában sem valósul meg; az egyéni előrelátás mindig kisebb, mint a közösségi. A társadalom alsó harmadára vonatkozóan viszont az előrelátás és öngondoskodás feltételezése már nem illúzió, hanem öncsalás, amelyre nem építhető fel társadalompolitika. Ebben a körben az egyéni befizetés és az igénybevételre jogo-sultság közti kapcsolat erősítése csak az igénybevételre való jogosultság csökkentésére, sőt nagymértékű csökkentésére vezethet, ennek összes tragikus gazdasági, politikai és társadalmi következményével együtt. A jóléti állam szűkítése tehát, amely szükségképpen a társadalom legalsó harmadának ellátását rontja a legjobban, csak még reménytelenebbé teheti az alulkép-zett munkavállalók már most is reménytelen helyzetét, csak fokozhatja a társadalom kettésza-kítását, és csak növelheti a bajt. Ezért ez a terápia ellentétes a diagnózissal.
A terápia másik kritikus eleme a jövedelmi, vagyoni és társadalmi különbségek csök-kentése vagy növelése. A szerző szinte minden javaslata ezek növelését célozza, nézetem sze-rint viszont ezek csökkentésére kell törekedni. A különbségeket nyilván növeli a jóléti állam visszaszorítása és a jóléti juttatások visszanyesése, de növeli a szerző számos más javaslata is a fogyasztás adóztatásának hangsúlyozásától és az egykulcsos adótól kezdve a fix összegű nyugdíjjárulékig és a fix összegű betegbiztosítási díjig.
Kritikánk harmadik és legkritikusabb eleme a közvélemény szerepe. Mihályi erről a következőket írja: „Gyurcsány […] kénytelen [volt] elfogadni a múltból örökölt reformrituá-lékat is. Ilyen – például – a sokszor felemlegetett társadalmi vita intézménye, amelynek szük-ségességéről pártjában szinte mindenki úgy beszél, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig erről szó sincs. Egy képviseleti demokráciában minden fontos vitát, a reformvi-tákat is az Országgyűlésben kell lefolytatni. A ’társadalmi vita’ a pártállami időkből örökölt, a hatályos alkotmány betűjével és szellemével ellentétes intézmény, amely jogi értelemben már nem is létezik.” (153. o.)
Ez a harmadik nézeteltérés a legalapvetőbb. Nem akarom az Alkotmányt idézni, de köztudott, hogy az Országgyűlés a népszuverenitás gyakorlásának csak az egyik eszköze. Még fontosabb, hogy egy nép nem kormányozható akarata ellenére, és főként egy nemzet társa-dalmi berendezkedésének alapelvei nem alakíthatók ki a nemzet akarata ellenére. Nincs poli-tikai siker, főként alapvető kérdéseket illetően, konszenzus nélkül – képviseleti demokráciá-ban sincs. Itt olyasmit akartak ráerőszakolni a nemzetre, amit a nemzet nem akart, és jó, hogy ez a kísérlet megbukott. Sokkal rosszabb következményekkel járt volna ennek a kísérletnek az ügyeskedésen alapuló átmeneti sikere.

(Benczes István könyve) E könyv (Benczes 2008) a költségvetési hiány és a költségve-tési kiadások csökkentésének gazdasági következményeivel foglalkozik, itt két korábbi recen-zióra (Szakolczai 2008c, 2008e) támaszkodva foglalkozunk vele. Ezek a következmények – első megközelítésben – nyilvánvalók. Ha csökkentik a szociális juttatásokat, akkor csökken azoknak a vásárlóereje, akik juttatásait csökkentik. Ha vásárlóerejük csökken, csökkennek vá-sárlásaik is, és ha vásárlásaik csökkennek, akkor csökken a forgalom és csökkennek azok el-adásai is, akik termékeit eddig megvásárolták. Ha a munkanélküli vagy különösképpen a tar-tós munkanélküli nem kap segélyt, nem vásárol kenyeret, és a pék forgalma és keresete is csökken, de ha a pék keresete csökken, ő is kevesebbet vásárol és így tovább. A költségvetés hiányának és a szociális juttatásoknak a csökkentése tehát csökkenti a nemzeti jövedelmet is. Ezt az összefüggést Keynes írta le először, és ezért ezt keynesi hatásnak nevezik.
A jóléti kiadások csökkentése azonban nagyobb mértékben csökkenti a nemzeti jöve-delmet, mint ahogy a jóléti kiadások csökkennek. Hogy az előbbi, igencsak leegyszerűsített, több évszázados példát folytassuk, a munkanélküli nem vesz kenyeret, a pék nem vesz bort, a vincellér nem vesz csizmát és így tovább. Azt, hogy a nemzeti jövedelem hányszor nagyobb mértékben csökken, mint amennyivel a jóléti kiadások csökkennek, a multiplikátor mutatja meg, és minthogy ezt a fogalmat ugyancsak Keynes vezette be, ez a keynesi multiplikátor. Ennek az összefüggésnek messzemenő politika következményei vannak. Ha ugyanis, a költ-ségvetési hiány csökkentése érdekében, csökkentik a jóléti kiadásokat, ez az intézkedés nem-csak az általa közvetlenül érintett szegényeket sújtja, hanem mindenkit. Ha viszont mindenki helyzete romlik, akkor a közhangulat is romlik, és ez aligha hat kedvezően az ilyen intézkedé-seket bevezető politikusok újraválasztási esélyeire. Ezzel a problémával foglalkozik Benczes könyve.
A könyv kiinduló pontja az a fentiek szerint meglepő felismerés, hogy a tapasztalatok szerint vannak nem keynesi, vagyis olyan esetek, amikor a költségvetési hiány csökkentése nem a nemzeti jövedelem csökkenésével, hanem, meglepő módon, a nemzeti jövedelem nö-vekedésével jár együtt. Ezt nevezik nem-keynesi esetnek. Mi sem természetesebb, mint hogy ez különösképpen kedvező a politikusok számára. Csökken a költségvetés hiánya, amiért di-cséretet érdemelnek, és nő a nemzeti jövedelem, amiért ugyanezt érdemlik, tehát nőnek újra-választási esélyeik. A könyv legnagyobb része elméleti fejtegetés arra vonatkozóan, hogy mi is idézhet elő ilyen nagyon is kívánatos nem-keynesi esetet, azaz hogyan lehet elérni, hogy a költségvetés hiányának csökkentése ne idézze elő a nemzeti jövedelem csökkenését.
Az ezt követő és erősen technikai részletek a közgazdászokra és a szakkönyvekre tar-toznak, és megtalálhatók az eredeti könyvben, valamint a már említett recenziókban. Maga a szerző is látja azonban ennek az elemzésnek a támadható vagy akár spekulatív voltát. Külö-nösképpen nehéz feltételezni, hogy a nem-keynesi eset bekövetkezésének előfeltételei telje-sülnek a magyar körülmények között. Ennek ellenére tény, hogy vannak olyan konkrét esetek, amikor a fiskális korrekció nagymértékű expanzióval, azaz a termelés gyors növekedésével járt együtt. Ez történt például Írországban és az Egyesült Királyságban. Joggal vetődik fel azonban a kérdés, hogy vajon ez a termelésnövekedés valóban a fiskális korrekciónak volt-e a következménye. Kellőképpen megalapozottnak látszik ugyanis az a gondolkozás, hogy az ok-sági kapcsolat fordított. Ezekben az országokban expanzió volt, a fiskális korrekciótól függet-lenül, mégpedig olyan erős expanzió, hogy ezt még a fiskális korrekció sem tudta lefojtani. Ha viszont ez igaz, akkor ebből az következik, hogy expanzív fiskális korrekcióra akkor van lehetőség, ha a gazdaság általános állapota folytán már eleve kellőképpen erősek az expanzió irányában ható tényezők. Ez a könyv fejtegetései alapján szerintem levonható első fontos ta-nulság.
A könyv fő megállapítása azonban nem ez, hanem az, hogy döntő fontosságú a fiskális korrekció összetétele. A szerző által ismertetett tapasztalatok szerint a fiskális korrekció akkor eredményes, ha olyan az összetétele, hogy a korrekcióban a kiadások csökkentése, és a kiadá-sokon belül is a politikailag legérzékenyebb tételeknek, a közületi szektor bérkifizetéseinek és a jóléti kiadásoknak a csökkentése dominál, nem pedig az adók emelése. Felvetődik azonban a kérdés, hogy hogyan illik bele ennek a könyvnek ez a megállapítása ennek a cikknek az álta-lános gondolatmenetébe.

(Győrffy Dóra könyve) Erre a kérdésre Győrffy könyve (2007) adja meg a választ, noha valamivel korábban jelent meg, mint Benczesé. E könyv központjában is, akárcsak Benczesében, a költségvetés kérdése áll, de ebből vonhatók le a legfontosabb következtetések a jóléti állam jövőjére és a követendő gazdaságpolitikára, sőt az általános politikai összefüg-gésekre vonatkozóan is. Ezzel a könyvvel három korábbi recenzióra (Szakolczai 2008a, 2008c, 2008d) támaszkodva foglalkozunk.
Az első három fejezetet itt csak a teljesség kedvéért és röviden tárgyalhatjuk, a könyv e cikk szempontjából legfontosabb része az utolsó három fejezet. Az 1., bevezető fejezet az e recenzió elején bemutatott általános pesszimizmussal összhangban azt a kérdést veti föl, hogy miért tudják egyes államok, így a baltiak és Szlovénia, viszonylag könnyen teljesíteni a Maastrichti Szerződésben és a Stabilitási és Növekedési Egyezményben foglalt kritériumokat, és miért okoz ez nagy nehézséget másutt, így a visegrádi államokban. A 2. fejezet már a meg-oldás útjára mutat rá: a költségvetés problémái intézményi reformokkal, a tradicionális költ-ségvetés-készítés rendjének módosításával oldhatók meg. A 3. fejezet a nemzetközi összefüg-géseket tárgyalja, a „nyílt gazdaság trilemmáját”, vagyis azt, hogy: „egy [nyílt gazdaságú] or-szágban nem lehet egyszerre szabad tőkeforgalom, önálló makroökonómiai politika a teljes foglalkoztatás fenntartására és rögzített (fixed) valutaárfolyam” (71. o.); a nemzetközi össze-függések behatárolják döntési lehetőségeinket.
A szerző a következő két fejezetben tér rá a magyar helyzet ismertetésére. A 4. fejezet szerint az EU tagság nem növeli, hanem éppen ellenkezőleg, „csökkentheti a reform iránti in-dítékot, ugyanis a közös valuta iránti bizalom nagymértékű védelmet nyújt az EMU tagjai és leendő tagjai számára a piaci erőkkel szemben”. (103. o.) A nemzetközi pénzpiacok ugyanis csak extrém helyzetben reagálnak az egyes tagállamok pénzügyi zavaraira, és az egyes tagál-lamok kisebb hibái – vagy akár kis tagállamok esetleges nagyobb hibái, mint a magyar eset-ben – büntetlenek maradiooonak. (Az e kézirat leadását követő időben a büntetés – vagy talán inkább az igen komoly figyelmezetés és a mentőakció - már bekövetkezett.) Az EU-tagság és a várható EMU-tagság tehát a magyar esetben nemhogy akadályozta volna, hanem ellenkező-leg, előmozdította a nagy költségvetési hiány hiány fenntartását, amely hiány kialakulása ter-mészetesen, annak ellenére, hogy ezt az EU tagság tette lehetővé, ellentétes volt az EU szán-dékaival.) Az 5. fejezet a szerző előbbi megállapítását részletezi. Ezek szerint „2005 novem-berében az Európai Unió Tanácsa kibocsátotta a magyar hatóságok számára második figyel-meztetését a túlzott deficitről, és kijelentette, hogy a költségvetési egyensúlyhiány csökkenté-sére irányuló erőfeszítések nem voltak elégségesek. A figyelmeztetés kibocsátásának indoko-lásában a Tanács beszámolt arról, hogy a magyar kormány úgy határozott, hogy nem tesz to-vábbi lépéseket a túlzott deficit csökkentésére.” (111. o.) „Az, hogy egy kis új tagország” – folytatja a szerző – „nyíltan szembeszáll az európai nyomással, [világosan] mutatja az EU fe-gyelmező mechanizmusának korlátozott hatékonyságát akkor, ha a belföldi erők nagy mér-tékben ellene hatnak.” (Uo.) Az EU nyomásával szembeni ellenállás tehát belpolitikai okok-nak volt a következménye.
A fentiek értelmében tehát Magyarország a negatív példa, mert itt, amint ez köztudott, az EU ismételt figyelmeztetése ellenére nagy költségvetési hiány alakult ki. A 6. fejezet vi-szont Svédország esetét, a pozitív példát mutatja be, ott ugyanis megszüntették a deficitet. A pozitív példát kell követnünk, és ezért ezt részletesebben kell bemutatnunk.
A könyv először a kiinduló helyzetet, az 1920-2004 közötti svéd gazdaságtörténetet tekinti át (6.1. alfejezet). A svéd modell, amint ez köztudott, a nagy gazdasági válság hatására alakult ki, és alapelvei tekintetében kezdettől fogva nagy volt a társadalmi egyetértés. Erózió-jára a 80-as években került sor, amikor túl nagyra nőtt a foglalkoztatáson belül a közületi szektor aránya, valamint a költségvetési kiadásoknak a bevételekkel szembeni többlete. Ez az erózió a 90-es években válsággá mélyült, és a munkanélküliség a Svédországban szinte elkép-zelhetetlen 10 százalékos szintre nőtt (152. o.). Ezt a válságot konszolidáció követte. 1994 és 1998 között a költségvetési bevételek a GDP közel 60 százalékáról 62,5 százalékra nőttek, a kiadások pedig 70-ről 61 százalékra csökkentek. A bevételek növekedése tehát kisebb mérté-kű volt, mint a kiadások csökkentése, ami megfelel a Benczes könyv ajánlásainak. Mindezek folytán nemcsak elsődleges, hanem általános költségvetési többlet alakult ki, ami négy év alatt példátlan sikernek minősíthető. A bevételek tehát nemcsak az elsődleges (kamatfizetések nélküli) kiadásokat, hanem a kamatokkal együtt számolt kiadásokat is meghaladták, ami lehe-tővé tette az adósság folyamatos csökkentését is.
Ez a siker valóban rendkívüli. Amint ezt Győrffy írja: „Svédország eredménye külö-nösképpen kiemelkedő, ha figyelembe vesszük, hogy a jóléti állam számos eleme mindmáig fennmaradt, és az állami redisztribúció továbbra is jóval a GDP 50 százaléka fölött van. Ez azt mutatja, hogy a közületi szektor nagy mérete nem szükségképpen vezet nagy deficitre. A pénzügyi helyzet javulása után sok transzferfizetést, amelyet korábban csökkentettek, vissza-állítottak anélkül, hogy ez veszélyeztette volna a pénzügyi helyzet fenntarthatóságát.” Mi több: „Az átfogó, általános és nagyvonalú jóléti állammal szembeni elkötelezettség azt is ma-ga után vonta, hogy az adókat nem lehetett olyan mértékben csökkenteni, ahogy ezt a „korai globalizációs elmélet” hívei akarták, akik úgy érveltek, hogy a szabad tőkeforgalom folytán az adóztatás lehetősége korlátozott lesz, mert a tőke oda megy, ahol a legmagasabb hozadékot érheti el.” (154-155. o.) Megfelelő gazdasági teljesítmény esetén tehát – és ez a feltétel alap-vető fontosságú – nincs szükség adóversenyre, az adók leszállítására a külföldi tőkebevonás növelése érdekében, és ezért nem kell a tőkebevonás érdekében feláldozni a jóléti államot. Ezek a megállapítások rendkívül fontosak.
Mi tette ezt lehetővé? Ezek az eredmények nagyrészt a szabályokon alapuló (rules-based) fiskális politika alkalmazásának következményei (6.2. alfejezet). A költségvetés-készítés tradicionális módjának ugyanis nagy szerepe volt az 1970-es és 1990-es pénzügyi egyensúlyzavarok kialakulásában. A közületi adósság nagyrészt ennek hatására nőtt meg a GDP 1965-1975. évi 20 százalékáról 1995-re a GDP 80 százaléka fölé, ami a svéd esetben el-képesztő és soha nem látott szám. Ennek hatására a kormány a legteljesebb joggal irányzott elő a GDP 2 százalékának megfelelő átlagos költségvetési többletet, és ezt – amint ezt az előbb bemutattuk – el is érte. Ez elsősorban a főösszegekből kiinduló (top-down) költségveté-si technikának köszönhető, vagyis annak, hogy a rendelkezésre álló összegből és ennek fel-osztásából indulnak ki, és nem az igényekből és ezek összegzéséből. Ebből egyenesen követ-kezik, hogy az egyes kormányszerveknek, „ha növelik a kiadást az egyik területen, csökken-teniük kell a másikon” (159. o.). A svéd kormány tehát – így foglalhatjuk össze e két alfejezet következtetéseit – nem a jóléti állam felszámolásával, hanem a költségvetés-készítés techniká-jának módosításával és a valóban fölösleges kiadások lefaragásával oldotta meg ezt a problé-mát, ami mérhetetlenül fontos tapasztalat Magyarország számára.
A siker egyik oka tehát technikai jellegű volt, a költségvetés-készítés technikájának módosítása, a másik pedig társadalmi és politikai jellegű, a követendő gazdaságpolitikára vo-natkozó társadalmi és politikai konszenzus kialakítása (6.3. alfejezet). Ez a belső konszenzus sokkal fontosabb erő volt, mint a külföldi, a pénzpiacok vagy a nemzetközi szervezetek részé-ről érvényesülő nyomás. A svédek nem azért hozták egyensúlyba a költségvetést, sőt alakítot-tak ki költségvetési többletet, hogy teljesítsék a maastrichti kritériumokat, hiszen köztudott, hogy a svéd közönség nagy többséggel elutasította a közös valutát. A belföldi tényezők szere-pe volt döntő. A szerző ebben az alfejezetben hosszan ismerteti a szakértői eliten, majd a tár-sadalmon belüli konszenzus kialakulását, amiben döntő szerepük volt a svéd közgazdászok-nak, akik mindig is törekedtek közszereplés vállalására. „Az elit egyetértése kritikus fontossá-gú tényezője volt ugyan a szabályokon alapuló fiskális politika bevezetésének, azonban mégis a rendszerrel szembeni közbizalom, amelyet a reformok sikere alakított ki, továbbá a jóléti ál-lam által nyújtott anyagi előnyök és a korrupció alacsony szintje volt kritikus fontosságú a tar-tós pénzügyi fegyelem [kialakításának] szempontjából.” (171. o.) A jóléti állam fenntartása tehát – tehetjük hozzá ismét saját véleményünket – nem akadálya, hanem inkább előfeltétele a pénzügyi fegyelemnek és a költségvetési egyensúlynak.
A svéd és a magyar tapasztalatok általánosítására és az ebből eredő következtetések levonására kerül sor a könyv 7. fejezetében. A szerző itt is, mint az eddigiekben, már a beve-zetésben leírja a végkövetkeztetést, amely már az eddigiek alapján is nyilvánvaló: „A […] re-formok csak akkor valósíthatók meg, ha az elit körében széleskörű az egyetértés a fiskális fe-gyelem fontosságát illetően. Ezeknek az intézményi reformoknak a hatékonysága és fenntart-hatósága ugyanakkor kritikus mértékben függ az eredeti egyetértés folyamatos fenntartásától, ami viszont annak függvénye, hogy mi a társadalom véleménye a demokrácia általános minő-ségéről.” (173. o.) A reform két előfeltétele tehát a politikai eliten belüli egyetértés, és a köz-bizalom a politikai elittel szemben. Magyarországon, nyilvánvaló módon, ezeknek az előfelté-teleknek az egyike sincs meg (7.1. alfejezet). „A magyar esetben az eliten belüli és a fiskális kiadásokat illető éles ellentét a rabok dilemmájának esetére vezet. Mindkét nagyobb párt (ha már kormányra jutott) jobban járna, ha felelősségteljesebb választási ígéreteket tenne, az azonban, hogy nincs köztük együttműködés, a populista ígéretek exponenciális növekedésére vezet a választások előtt.” (177. o.) A legfontosabb tehát, megismételve a már leírtakat (7.3. alfejezet), a konszenzus: „Pártkülönbség nélkül egyetértésnek kell lennie a pénzügyi fegyelem szükségességét illetően” (183. o.); illetve a közbizalom: „Közmeggyőződésnek kell lennie ar-ra vonatkozóan, hogy a politikai rendszer jó eredményekre vezet” (uo.).
A könyvet lezáró 8. fejezet az eredményeket összegzi. „A fő következtetés […]: a de-mokratikus rendszer érzékelhető minősége az, ami végső soron eldönti, hogy fenntartják-e a fiskális fegyelmet vagy sem. Míg a nagyfokú bizalom által meghatározott környezetben a fis-kális fegyelem, a növekedés és a közbizalom erősítik egymást, addig a közbizalom alacsony szintjének helyzetében, még ha a nemzetközi környezet korrekciót tesz is szükségessé, való-színűleg túlköltekezést kiváltó erők lépnek fel, mert a politikusok arra kényszerülnek, hogy rövidtávú ígéretekkel vásároljanak támogatottságot.” E fejtegetésekből az következik, hogy a siker előfeltétele ugyan a technikai kérdéseknek – a költségvetés-készítés technikájának – a megfelelő megoldása, az igazi és még fontosabb előfeltétel azonban a politikai kérdések meg-felelő megoldása, a politikai vezetésen belüli egyetértés és a politikai elittel szembeni közbi-zalom kialakítása.

(Összefoglaló megjegyzések) Eljutva a negyedik könyv végére, megkísérelhetjük az összegzést, a válaszadást a felvetett kérdésekre.
Valamennyi könyv központjában két szorosan összefüggő kérdés áll: a költségvetés hiánya és a jóléti állam. Valamennyi könyv és valamennyi szerző – az első könyv mind a hat szerzője és az ezt követő három könyv három szerzője, továbbá e recenzió szerzője is – egyetért abban, hogy a költségvetési hiány jelenlegi mértéke nem tartható fenn, tehát hogy el-kerülhetetlen a költségvetés hiányának legalább az elfogadható mértékre való csökkentése. A hiány csökkentésének szükségessége tekintetében teljes tehát az egyetértés – a csökkentés módjának tekintetében azonban mélységesek az ellentétek. Eléggé általánosan elterjedt az a nézet, hogy a hiány csökkentésének szükségszerű vagy akár kívánatos módja a jóléti kiadások csökkentése, tehát a jóléti állam, legalábbis részletes, leépítése. Végső soron az a kérdés áll az összes itt ismertetett mű központjában.
Az első könyv fejtegetései szerintem arra a következtetésre vezetnek – még ha a könyvben tanulmányt közzétevő több szerző ezzel ellentétes álláspontot foglal is el –, hogy a jóléti állam lebontása és különösképpen nagymértékű lebontása nem látszik lehetségesnek egy olyan országban, ahol nagy hagyományai vannak a jóléti államnak, és ahol a nép nagy több-sége ragaszkodik a fenntartásához. A jóléti állam lebontása emellett – most már áttérve olyan szempontokra, amelyeket ez az első könyv nem tárgyal – olyan súlyos társadalmi következ-ményekre vezetne, amelyek nem vállalhatók, és amelyek aláásnák a jövőbeni felemelkedés lehetőségét is.
A második könyv, valamint az első könyv egyes szerzői is, – ezzel a legélesebb ellen-tétben – a „koraszülött jóléti állam” nagymértékű visszaszorítását tekintik elsődleges feladat-nak. Mi több, ezt nem csupán a költségvetési hiány csökkentése érdekében tartják szükséges-nek, hanem ettől függetlenül, önmagában véve is jónak, gazdasági felemelkedésünk előfelté-telének, sőt a felemelkedés legfontosabb előmozdítójának. A második könyv emellett számos olyan intézkedést javasol, amelyek egyértelműen növelik a jövedelmi egyenlőtlenségeket, no-ha ezeket a magyar társadalom legnagyobb része már most is túlságosan nagymértékűnek tart-ja, és egyáltalán nem foglalkozik a javasolt intézkedések társadalmi következményeivel.
A harmadik könyv egyértelműen a költségvetés, a deficitcsökkentés oldaláról közelíti meg a kérdést, de fejtegetései szükségképpen a jóléti állam problematikájába torkollnak. A könyvnek az a központi kérdése, hogy a deficit csökkentése szükségképpen a nemzeti jövede-lem csökkenésére vezet-e, ahogy ezt Keynes óta tudjuk vagy tudni véljük, és hogy mi magya-rázza azokat az eseteket, amikor a deficitcsökkentés a nemzeti jövedelem növekedésével járt együtt. Noha az összefüggések elméleti magyarázata tekintetében nem jut teljesen egyértelmű következtetésre, ajánlása egyértelmű. A deficitet elsősorban nem a bevételek növelésével, ha-nem a kiadások csökkentésével kell mérsékelni vagy felszámolni, mégpedig elsősorban a po-litikailag legérzékenyebb kiadásoknak, a közületi szektor bérkifizetéseinek és a jóléti juttatá-soknak a visszafogásával.
A negyedik könyvnek csak az utolsó fejezetei foglalkoznak ezzel a központi kérdéssel, elsősorban a svéd tapasztalatok alapján. A svédek a nagymértékű deficitet rövid idő alatt nemcsak hogy megszüntették, hanem költségvetési többletet alakítottak k. Ezt a szinte hihetet-len eredményt elsősorban nem a bevételek növelésével, hanem a kiadások csökkentésével ér-ték el, ahogy Benczes ajánlja, de elsősorban nem a jóléti kiadásokat csökkentették, hanem, a költségvetés-készítés technikájának módosításával, a valóban fölösleges kiadásokat. A deficit tehát eltűnt, sőt többlet alakult ki, és a jóléti állam, sőt a magas szintű adóztatás pedig fennma-radt. Ez a teljesítmény a szerző szerint elsősorban politikai okoknak tulajdonítható, a gazda-ságpolitikai intézkedések tekintetében a politikai vezetésen belül belüli konszenzus és a poli-tikai vezetéssel szembeni közbizalom magas szintjének az eredménye.
A négy könyvből a magyar gazdaságpolitika és a magyar politika számára levonható következtetések egyértelműek. A deficit csökkentése elkerülhetetlen, sőt nagy valószínűség-gel elkerülhetetlen az is, hogy a kiadások csökkentése nagyobb mértékű legyen, mint a bevé-telek növelése. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy fel kellene számolni vagy akár – főként nagyobb mértékben – vissza kellene szorítani a jóléti államot. A deficit ilyen módon való csökkentésének technikai előfeltétele a költségvetés-készítés módjának a megváltoztatá-sa, mert ezen az úton lehet elérni a valóban fölösleges kiadások csökkentését és így a jóléti ál-lam fenntartását. Ennél is fontosabbak a társadalmi és politikai előfeltételek: a gazdaságpoliti-kai kérdések tekintetében a politikai vezetésen belüli konszenzus, valamint a politikai veze-téssel szembeni közbizalom kialakítása. Hogy ez a mai magyar körülmények között nehezen érhető el, azt szinte fölösleges leírni. A gazdaságpolitikai siker tehát – az új politikai közgaz-daságtan tanításainak megfelelően – elsősorban a politikai sikernek, a politikai intézmény-rendszer megfelelő működésének, a sikertelenség pedig a politikai intézményrendszer nem megfelelő működésének a következménye.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969