2013. I-VI
 

Kihívások Barack Obama előtt. Hogyan boldogulhat egy XXI. századi elnök egy XIX. századi világban?

Fantasztikus érzés élni ezekben a megújulás reményével kecsegtető időkben. Sokaknak volt ez a reakciójuk az amerikai választások végeredménye láttán: az új elnök izgalmas személyiség, fiatal, fekete, és láthatóan jobb intellektuális és politikusi adottságokkal rendelkezik az átlagosnál. Azonban a világ, amellyel Barack Obamának szemben találja magát, amikor belép a Fehér Ház kapuján, egyáltalán nem ilyen mennyei, sokkal zűrösebb.
2006-os könyvében a Vakmerő Reményben Obama azt írja, hogy Amerikának egy új, nemzetek feletti konszenzust kell kialakítania, ha eséllyel akarja felvenni a küzdelmet a határain túlról érkező fenyegetésekkel. A világi nagyhatalmak rivalizálása – mondja – „többé nem létezik”. Azonban igaz-e ez? Egyesek úgy tartják, hogy a nagyhatalmak közötti régi konfliktusok új erővel törtek a felszínre, lezárva azt a 90-es évekbeli rövid poszt-szovjet közjátékot, amelyben Amerika ellenfél nélkül állt a világ porondján. Ahogy azt Robert Kagan, Amerika egyik legokosabb (McCain-párti) külpolitikai szakértője „A történelem visszatérése és az álmok vége” című könyvében megjegyezte: egy XIX századi diplomata egyből felismerné a régi-új világ nagyhatalmak között húzódó érdekellentéteket és szövetségeiket.
Az amerikai külpolitikának is van egy furcsa XIX. századi „bukéja” mostanában. Az amerikaiak, mint korábban az angolok, határaiktól több ezer mérföldnyi távolságban folytatott háborúkban, muszlim fanatikusokkal harcolnak Mezopotámiától Afganisztánon át a pakisztáni Hindu Kushig.
Ez aligha felel meg annak a programnak, amit Obama elképzelt magának. Ez az udvarias és intelligens, Harvardon végzett ügyvéd, aki képes arra, hogy egészen különböző hátterű embereket egységbe kovácsoljon és inspiráljon, annak az embernek tűnik, akire szükség van a világgazdaság megmentésének koordinálásában, a klímaváltozással való küzdelemben, a globális intézmények reformjában, és mindenek előtt Amerika újbóli dinamizálásában. Azonban egy új elnök nem maga határozza meg, hogy milyen kontextusban indítja a maga elnöki periódusát. „Hiába nem akarsz háborúzni” mondta egyszer Trockij, „ha a háború akar téged”. Az Oszama bin Laden és George Bush által reá hagyott örökségnek köszönhetően Obama háborús elnökként fogja megkezdeni elnöki ciklusát. Az egyikről – az irakiról – megígérte, hogy véget vet neki, míg a másikat, az afganisztánit, meg akarja nyerni. Ezek lesznek a legfontosabb céljai hivatalba lépésének első napjától kezdve, nem kevésbé, mint Amerika kihúzása a gazdasági recesszióból.
És egyik cél elérése sem lesz egyszerű. Ha azt a kétszázezer berlinit nézzük, akik ez év nyarán ünnepelték Obamát, először arra következtethetünk, hogy elképesztő támogatást fog kapni a világ minden tájáról. Azonban ezek a lelkes németek ettől nem fognak több katonát küldeni Afganisztánba. A világ megtapsolja majd, ha bezárja Guantánamót, a börtönt, amely szimbólumává vált mindannak, amit rossznak tartanak Bush „terror elleni háborújában”. Igaz, ha ezt meg is teszi, attól még az al-Kaida nem fog feloszolni. Michel McConell, az amerikai hírszerzés vezetője mindkét elnökjelöltnek azt mondta, hogy az elkövetkező 20 évben nem szűnik meg az Amerikára leselkedő„halálos veszély”. Obama meggyőző fölénnyel nyert, azonban a közvélemény-kutatások szerint a szavazók 60%-a azt szeretné, ha belföldi témákra összpontosítana, és csak 21% tartja fontosabbnak a külügyeket. Miközben az elődjeitől eltérően nem állnak rendelkezésére a korábbról ismert, nyomásgyakorló eszközök: az amerikai hadigépezet és az ahhoz szükséges anyagi háttér igen rossz állapotban vannak. Az egyetlen pozitívum, hogy Obama ígérete, miszerint 2010 májusára kivonja a csapatokat Irakból, ma sokkal kivitelezhetőbbnek tűnik, mint amikor elkezdett ezzel kampányolni. Mr. Bush „rohama” és az a tény, hogy az amerikaiak ügyesen kihasználták a szunniták al-Kaidával szembeni ellenérzéseit, mérsékelték a veszteségeket ebben az évben. Amerika legalább egy félig-meddig használható iraki hadsereget képzett ki, ami megnövelte az iraki kormány önbizalmát (olyannyira, hogy lehet, hogy az amerikai alakulatokat visszavonják az első vonalból az ENSZ mandátum decemberi lejárta után).
Mindezek mellett Irak messze van még a stabilitástól. A mostani helyzet könnyen becsaphat minket. A kormányban síiták vannak, akik még mindig nem biztosítottak megfelelő pozíciót az eddig domináló szunnitáknak, miközben a kurdoknak is tartoznak a – bármikor robbanni képes – Kirkuk fölötti ellenőrzés ügyében esedékes megállapodással. Amennyiben ezek a hibák fennmaradnak, a polgárháború folytatódhat. Obama talán szeretne addig kivonulni, ameddig a dolgok jól mennek, begyűjtve a politikai tőkét, amelyet még Bush harcolt ki. Azonban egy elhamarkodott kivonulás utat nyithat egy újabb mészárlásnak.
Obama Iránban is egy akkut problémát örököl. Megígérte: mindent megtesz Irán nukleáris fegyverhez jutásának megakadályozása érdekében. Tekintve, hogy Bush hatalmi erővel való fenyegetései és gazdasági szankciói nem állították meg az iráni urándúsítást, Obama valószínűleg egy diplomáciai bűvészmutatványt tervez, és inkább az álláspontok közelítését keresi majd. Szerinte Amerikának inkább tárgyalnia kell az ellenségeivel, köztük Iránnal. Egy „látványos kiegyezés” sok problémát megoldhatna. Iránnak és Amerikának vannak közös érdekei, köztük a Perzsa-öbölből származó energiaexport rendszeressége, egy stabil Irak, és a szembenállás az afganisztáni tálibokkal. Egy Amerikával jó kapcsolatokat fenntartó Irán felhagyhatna nukleáris ambícióival, feladná Izrael elpusztításának hangoztatását, véget vetne az olyan csoportok támogatásának, mint a palesztin Hamász, vagy a libanoni Hezbollah, amelyek ugyancsak Izrael pusztulását akarják.
Csábító teória. Azonban Irán szándékait nehéz megfejteni. Vajon értékeli-e annyira az Amerikával való jó kapcsolatot, hogy ejtse az atombomba építésének tervét és elfogadja Izrael létezését? Vajon mennyi befolyást szeretne cserébe? Vagy, Irán is észlelte Bush bukdácsolását, és lehet, most úgy ítéli meg, hogy az amerikai hatalom kimerülőben van, és ezt kihasználva a Közel-Kelet urává válhat, anélkül, hogy egyezkednie kellene bárkivel is? Az egyedüli tény, amit tudunk, hogy Irán mindenkinél jobban szereti a bolondját járatni a tárgyaló felével. Obamának arra kell vigyáznia, nehogy az irániak kihátráljanak a tárgyalásból, miközben az üzemanyagcellák tovább gyártják az atombomba előállításához szükséges fűtőanyagot.
Afganisztánban igen nehéz lesz véget vetni a háborúnak. Sőt, talán ennek megnyerése lesz a nehezebb feladat. Amikor Obama nekikezdett kampányának Irak menthetetlennek, Afganisztán inkább kezelhetőnek tűnt. Azonban mostanra már Afganisztán látszik nyerhetetlennek, miközben sokkal több amerikai áldozatot követel. Obama Afganisztánban az iraki csapatok leépítésével egyidejűleg újra erősíthet , azonban nemcsak a katonák számának növeléséről van szó. Bush túl sokat várt, és túl keveset követelt Hamid Karzai elnöktől. Az ő személye teljes csalódás, soha nem volt mersze leszerelni a drogüzletben érdekelt korábbi hadurakat, akik belülről bomlasztják a kormányzatát.
Az afgánok most egyszerre tartják a kabuli vezetést korruptnak és gyengének, ami végzetesen aláássa a hitelességét. A 2009-es választások lehetőséget adnak Obamának, hogy felépítse Karzai utódját, azonban egyetlen kivételes képességekkel rendelkező jelölt sem jelentkezett még. Ráadásul a választások vissza is üthetnek, ha a tálibok uralta pástú övezetben sikerül elérni, hogy a többség ne járuljon az urnákhoz, és a hatalom a tadzsikok kezébe kerül. Obama azonban reménykedhet David Petraeus tábornokban, aki az elmúlt héten vette át a régióban állomásozó amerikai csapatok irányítását, és akinek lehetősége lesz megismételni a felkelők elleni varázslatos iraki akcióit. Azonban maga a tábornok mondta, hogy a két felkelés igencsak különbözik egymástól. Az egyik legfontosabb eltérést Pakisztán jelenti. Az afganisztáni lázadóknak megvan az az előnyük, hogy rendelkeznek egy védett területtel, a pakisztáni határon elterülő, törvények által nem, hanem csak a törzsek uralta hegyvidéken. Pakisztán névlegesen amerikai szövetséges állam, amely azonban az utóbbi időben olyan irányba ment, amelyet egy amerikai elnök nem hagyhat figyelmen kívül. Az Egyesült Államok és Pakisztán közötti viszony, amely már Pervez Musharraf volt elnöksége alatt is igen ingatag volt, Asif Ali Zardari, Benazir Bhutto özvegyének romokban heverő kormányzása mellett még rosszabb irányba fordult.
A kampányban Obama ígéretet tett, hogy kemény lesz Pakisztánnal. Abban az esetben, ha tudomására jut, hogy az al-Kaida állomásozik az ország területén és a hatóságok nem lépnek, maga fog támadást intézni a terrorszervezet ellen. Ezzel nem szerzett túl sok barátot a 160 milliónyi muszlim lakta, nukleáris fegyverrel rendelkező országban. Most megígérte, hogy támogatni fogja a pakisztáni kormányt, miközben kényszeríti a felkelőkkel szembeni fellépésre. De hogyan lehet hangzatos szólamokból politikát varázsolni?
Pakisztánban politikai, gazdasági válság van, dzsihádista felkeléssel, puccsra hajlamos katonai vezetéssel és olyan hírszerzéssel, amely még mindig kapcsolatban áll a tálibokkal. Amerika országhatárokat nem ismerő támadásainak sokszor civilek is áldozataivá válnak, tovább fűtve az Amerika-ellenes érzelmeket. Amennyiben aláássa az ingatag Zardari hatalmát, Obama azt kockáztatja, hogy Afganisztánnál sokkal többet, Pakisztánt is elveszítheti.
A palesztinai „kötelezettségvállalással”, a muszlimokat mindenütt egységbe kovácsoló konfliktus rendezésére hív fel minden elnök az Ovális Irodában való megválasztását követően. Jelöltként Obama újból megerősítette a Zsidó Állam szokásos (és alapigazságnak számító) amerikai támogatását, és biztonságának sérthetetlenségét hangsúlyozta. Mindeközben a legtöbb korábbi elnöknél sokkal nagyobb szimpátiát mutatott és figyelmet szentelt a palesztinok szenvedéseinek, valószínűleg befolyásolta őt egy barátság, amelyet még chicagói éveiben kötött Rashid Khalidivel, a prominens amerikai-palesztin nemzetiségű iskolatársával.
Hogy képes lesz-e Obama Izrael támogatását és a palesztinok iránt érzett empátiáját valamilyen békekezdeményezéssé transzformálni, az már más kérdés. A történelem azt mutatja, hogy azok az elnökök, akik a ciklusuk végén kezdenek foglalkozni Palesztinával, nem érnek el eredményt. Még azok kísérletei is kudarccal járhatnak, akik keményen próbálkoznak. Bill Clinton 2000-es, eredmény nélkül záródó Camp David-i találkozója máig kísérti a potenciális béketeremtőket. Az akkori kudarc eredményeként kitörő intifáda lángba borította Izraelt és a megszállt területeket. Az éppen csak hivatalba lépő Bush beleszagolt a füstös levegőbe és úgy döntött: köszöni szépen, ő ebből nem kér. És miután az al-Kaida megtámadta Amerikát, más dolga is akadt

Az Obamát fogadó látvány nyugalmasabb, mint korábban: a Nyugati Part izraeli blokád alatt van, Gázában a Hamász fegyverszünetet szeretne összehozni. Azonban a körülmények nem feltétlenül kedveznek a diplomáciai megoldásnak. A februárban esedékes izraeli választásokon a „héják”, a vallásos jobboldal térhet vissza a hatalomba a centrista Kadima helyett. És amíg valamikor Jasszer Arafat az összes palesztin nevében beszélt, most a megosztottság uralkodik a Hamász és a Fatah között. Obama talán okosabbnak tartja először Iránnal megegyezni – vagy leszakítani Szíriát Iránról azáltal, hogy ráveszi Izraelt a Golán-fennsík visszaadására – mint hogy azonnal a palesztin kérdés teljes megoldására törekedjen.
A Közel-Kelettől Pakisztánig húzódó terület instabilitása a jelenlegi Fehér Ház nehezen emészthető problémája lesz, és valószínűleg rongálni fogja a következő adminisztráció idegeit is. Ellenben az európai kapcsolatokra valószínűleg kevesebb figyelmet kell majd szentelni. Az amerikaiak szeretnek azzal büszkélkedni, hogy részben az ő közreműködésüknek köszönhetően, Európa ma már egységes és szabad végre, nem osztja meg a vasfüggöny, és lassan mindenütt demokrácia van. Ha még nincs is olyan politikai hatalma, mint ahogy azt egyes tagjai szeretnék, az Európai Unió magára vállalta azt a felelősséget, amelyet az Egyesült Államok vállalt el a 90-es években, a balkáni háborúk idején.
Sokaknak Európában Obama elnöksége lehetőséget kínál arra, hogy javuljanak a Bush alatt megromlott kapcsolatok, így meg lehetne erősíteni a Nyugat – az utóbbi időben láthatóan meggyengült – puha és kemény hatalmát (soft and hard power).
Mindezek mellett, ha Obama nagyobb kontingensek Afganisztánba telepítésére szeretné rábírni NATO-szövetségeseit, valószínűleg falakba fog ütközni. Nemcsak az iraki, de az afgán háború is népszerűtlen Európában. A hollandok (és talán a kanadaiak is) nemsokára kivonulhatnak Afganisztánból. Még a megbízható britek is, akiket megviselt az a túlzott energia, amit Tony Blair az Amerika és Nagy-Britannia közötti „speciális kapcsolatba” invesztált, elkedvetlenedtek. Az európaiak szeretnék megőrizni a NATO-t, de nem tudják, hogy mi legyen a fő célja: Oroszország grúziai akciója arról győzött meg egy néhány tagállamot, hogy a szövetségnek Európa védelmére kell berendezkednie, ahelyett, hogy Amerika terrorizmus elleni távoli háborúinak eszközéül szolgáljon.
John McCainnek volt egy olyan megérzése, hogy Oroszország veszélyes. Obama óvatos reakciója a grúziai háborúra azt jelzi, hogy még nincs kialakult álláspontja. Ez megbocsájtható: a világ kremlinológusai mind a fejüket vakargatják, Putyin és Medvegyev fölényeskedő viselkedésének láttán. A grúziai invázió bizonyíték lenne rá, hogy Oroszország – feltüzelve az energiabőség adta hatalomtól – újra offenzívába lendül? Vagy csak arról van szó, hogy Amerika forrófejű protezsáltja, Mihail Szaakasvili belekeverte az oroszokat egy nem kívánt háborúba?
Bárhogyan is legyen, az biztos, hogy Moszkva mostantól nem lesz olyan készséges együttműködő partnere Amerikának, mint korábban volt. A nacionalizmus egy csúnya változata lett úrrá Oroszországon. Vissza akarja szerezni nagyhatalmi státusát, miközben ellenáll a NATO további bővítésének. Nukleáris arzenáljával, hagyományos hadereje mozgósításának fenyegetésével, az európai gázellátás ellenőrzés alatt tartásával, iráni és venezuelai fegyverüzleteivel, és a vétó-jogával, amellyel döntésképtelenné tudja tenni a Biztonsági Tanácsot, rengeteg lehetősége adott, hogy zavart okozzon. Lelkiállapota az inga járása szerint változik: hol mártírszerepet játszik, hol pedig a támadó ösztön lesz úrrá rajta – ezért nem könnyű dönteni, hogy a megbékélés vagy a konfrontáció politikáját folytassuk vele szemben. Amerika európai szövetségesei megosztottak a kérdésben. Egyesek a keményebb vonalat támogatják, mások arra bíztatják Obamát, hogy vonja vissza a Bush lengyelországi rakétatelepítési terveit a és a grúziai, illetve ukrajnai NATO-tagság menetrendjének támogatását .
Milyen messzire kell egy amerikai elnöknek tekintenie? Két háborúval és egy recesszióval a háta mögött Obama valószínűleg kevesebb figyelmet fog fordítani a lassabb, mélyebb globális változásokra. Az idősebb George Bush elnöksége egy időbe esett a Szovjetunió összeomlásával. Ő és Mihail Gorbacsov kezdtek bele a szuperhatalmak nukleáris fegyverarzenáljának csökkentésébe – olyan feladat ez, amelyet Obama továbbvihetne. Bush akkoriban jelentette be, hogy szükség van egy „új rendszerre”, amely reflektál azokra a változásokra, amelyek a hidegháború végeztével keletkeztek. Azonban erről elterelődött a figyelem, Amerika első Szaddam Husszein elleni háborúja és az ország gazdaságának gyengülése miatt, amelyek közül az utóbbi hozzájárult Bush 1992-es, Clintonnal szembeni vereségéhez is.
Obama akkor foglalja el hivatalát, amikor nagy változások mennek végbe a felszín alatt a világ rendjében. Ázsia felemelkedése azzal jár, hogy a XXI. században az atlanti hatalmak nem bírnak majd olyan befolyással, mint az előzőben. Amerika mindenesetre a világ legnagyobb katonai ereje marad, Európával egyetemben a világ legnagyobb gazdaságai felett rendelkeznek. Bár a gyors növekedéssel járó problémákkal küszködő Kína legfőbb célja gazdasági stabilitásának megőrzése, mégis gazdasága 2030-ra meghaladhatja az Egyesült Államokét, és az amerikai hírszerzés igazgatója szerint 2025-re globális katonai hatalommá válik.
Ez az időpont nem sokkal van Obama lehetséges elnökségén túl. Egy távlatokban gondolkodó elnök ezt az időszakot arra használná, hogy mielőtt Kína elérné a teljesítményének csúcspontját, egy olyan igazságos egyezséget hozzon össze a világ vezető hatalmai között, amelyben a Nyugat is megőrizhetné a maga prosperáló rendszerét. Ez nemcsak a globális intézmények teljes reformját jelentené, az ENSZ-től vagy az IMF-ig, de Amerika mentalitását is meg kellene változtatni; úgy, hogy figyeljen is mások véleményére, ne csak meghallgassa azokat.
Csakhogy könnyű ezt mondani! Amerika és Kína gazdasága kiegészítik egymást: az előbbi kölcsönt vesz fel az utóbbitól, hogy megvásárolhassa, amit az gyárt. Azonban rengeteg téma van – kereskedelem, valutaárfolyam, globális felmelegedés – amelyek összeugraszthatják őket. Az új elnök egyik legnagyobb feladata lesz, hogy megakadályozza a demokrata párti Kongresszust abban, hogy az amerikai gazdaság gyengülésére válaszként a kínai termékeket sújtó protekcionizmussal válaszoljon. A másik nehéz kérdés, hogyan fogja rávenni Indiát és Kínát arra, hogy csökkentsék széndioxid kibocsátásukat, amikor egy átlagos amerikai négyszer annyit pumpál a levegőbe mint kínai társa.
Az Amerika és Kína közötti kooperációt nem csak az eltérő érdekek, hanem az értékek is nehezíteni fogják. Az Egyesült Államok elnöke továbbra is, a közhely szerint is, a „szabad világ vezetője”. Obama nem maradhat hű saját elveihez és Amerika küldetéséhez, miközben nem vesz tudomást arról, hogy Kína önkényuralmi állam, vagy szemet hunyna, mint Kína, az emberi jogok megsértése felett olyan országokban, mint Szudán vagy Burma. Nem szabad megfeledkeznie arról sem, hogy Tajvan, de ugyanakkor Japán és Dél-Korea is számít Amerika védelmére abban az esetben, ha Kína agresszívvá válna.
A XIX. század végén Anglia volt a világ vezető hatalma. A XX. század végére az Egyesült Államok lett az. Valamikor ebben az évszázadban is változni fog a hatalmi egyensúly. Obama egy problémákkal terhes világot örökölt. Azonban ahogy a megoldásokat keresi, az egyik szemével mindig hosszú távra kell koncentrálnia: mi fog akkor történni, ha Amerika nem lesz már a világ egyedüli szuperhatalma, hanem csak az első, vagy rosszabb esetben a második a sorban. Ennek az átmenetnek békében kell lezajlania, a szabad kereskedelem és a liberális demokrácia további térhódításával: ez lesz az igazán nagy XXI. századi elnök ismertető jegye.
(The Economist)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969