2013. I-VI
 

A jóléti intézmények fejlődésének meghatározói a XX. századi Európában
Tomka Béla

Némely szerző a jóléti intézmények nemzetközi terjedését sajátos nemzetközi diffúziós folyamatnak tekinti. Feltűnő ugyanis, hogy a bismarcki elveken alapuló társadalombiztosítás más országokban milyen gyorsan elterjedt, s Németország környezetében még a kevésbé fejlett országokban is előrehaladottabb formát öltött, mint távolabb. Látható az is, hogy a politikai döntéshozók valóban nagy figyelmet szenteltek annak, mi történik e téren Németországban. Sőt, az átvétel bizonyosfajta intézményesített módjának létezését mutatja, hogy több országból delegációk érkeztek Németországba a társadalombiztosítás tanulmányozására. Ugyanakkor megállapítható, hogy bár a szociálpolitikával kapcsolatos gondolatok átlépték a határokat, jelenlétük egymagában nyilvánvalóan nem elegendő a jóléti programok kialakulásához. Márpedig a diffúziós hipotézis nem képes válaszolni arra, hogy a gondolatok miért váltak valósággá az egyik társadalomban, s miért nem a másikban. Konkrétabban fogalmazva: a diffúzió létezését elfogadva is megválaszolatlan marad az a kérdés, hogy a német példa miért talált korai követőkre például némelyik skandináv országban, s miért nem utánozta Németországot Nagy-Britannia.
Az interpretációk egy másik jellegzetes, gyakran funkcionalistának is nevezett irányzata a jóléti állam kialakulását és fejlődését a szocioökonómiai változásoknak, az „indusztrializmus logikájá”-nak tulajdonítja. Az irányzat képviselőinek érvelése szerint egyrészt az iparosodás eredményeként megváltozott életkörülmények igényelték, másrészt az iparosodás által teremtett javak lehetővé tették, hogy a XIX. század végétől állami jóléti rendszereket vezessenek be. Az életkörülmények változása ebben az összefüggésben mindenekelőtt a mezőgazdasági foglalkoztatottság arányának visszaesését, széles körű urbanizációt, a munkaerő és a termelőeszközök tulajdonának elkülönülését, valamint a tulajdon nélküli, a városokban koncentrálódó munkásosztály kialakulását jelentette. Az iparosodás nyomán az egyéni és a családi jövedelmek szétváltak, a családi és a rokoni kapcsolatok meglazultak, s egyszersmind nőtt az idős korosztályok aránya. Az ily módon a kockázatokkal szemben kiszolgáltatottabbá váló rétegek igényeit az állam segített kielégíteni jóléti programokkal. A későbbiekben, a XX. század során a szociális kiszolgáltatottság mérséklődött ugyan, ám kereslet támadt a jól képzett, megbízható, mobil munkaerő iránt, amelynek kielégítését szintén nagyban elősegítették a nyugdíj- és más jóléti programok. Az iparosodás nyújtotta lehetőségek közé tartoztak mindenekelőtt a gazdasági növekedés teremtette erőforrások, valamint az állami bürokráciák centralizációja és professzionalizációja, így teljesítőképességük növekedése. Ehhez járult az is, hogy a javuló kommunikációs lehetőségeket mind az állami bürokrácia, mind a szervezkedő társadalmi osztályok/csoportok kihasználhatták. Bizonyos szerzők kiemelik, hogy a gazdasági fejlődés hatásait mindenekelőtt a demográfiai tényezők közvetítik a jóléti rendszerek felé, hiszen az iparosodás nyomán csökken a halandóság és a születések aránya is, s az elöregedő népességnek egyre nagyobbak az igényei a jóléti szolgáltatásokkal szemben. Szintén felmerült, hogy a programok kora is pozitív összefüggésben van kiterjedtségükkel, mivel az egyszer már létrejött programoknak tehetetlenségi erejük van, s ennek folytán törvényszerűen bővülnek. A programok kora mint meghatározó tényező szintén a gazdaságfejlődés bürokratikus következményének tekinthető.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969