2013. I-VI
 

Életutak találkozása
Sávoly Mária

A történészek és a tanárképző intézetek oktatói körében jól ismertek és egyre inkább nélkülözhetetlenek a Gazda István által nagy szakmai precizitással vezetett Magyar Tudománytörténeti Intézet nemegyszer kuriózumszámba menő, de mindenképpen hiánypótló kiadványai, amelyek a kapottnál jóval nagyobb publicitást érdemelnének, különösen a középiskolai történelemoktatás területén. Napjainkban, amikor az általános műveltség elemei újrafogalmazódnak, s felgyorsuló kultúraváltásnak vagyunk részesei, a történelemoktatás tartalmi megújulása égetően fontossá válik. E megújulás azonban semmiképpen sem jelentheti a tartalom mechanikus mennyiségi szűkítését; sokkal inkább azt, hogy az eddigi politikacentrikus és legnagyobbrészt vertikális elrendezésű ismeretanyag helyett olyan múltismeretet kell közvetíteni, amely a tér- és időbeli összefüggések ívére helyezi a gazdaság-, a társadalom-, a kultúr- (benne a tudomány-), az életmódtörténet komplex egységét, s mindezekben kellő súllyal érvényesíti a magyar történelem vonatkozó részeit. Ehhez az új történelemoktatási koncepcióhoz, illetve feladathoz nyújt valóban hiánypótló ismereteket, vagy ha úgy tetszik, oktatási segédanyagot V. Molnár László legújabb kötete.
A szerző — a tudományos kapcsolattörténet egyik kiemelkedő hazai és kelet-közép-európai kutatója — műve nyitótanulmányában Kulturális kontaktológia és történelemtanítás címmel így összegzi az említetteket: „A kulturális kontaktológia hatékonyan segítheti történelemtanításunkat. Erre azért is szükség lenne, mert félő, hogy a globalizálódó világ »olvaszótótégelyében« nemzeti értékeink egy része szublimálódhat. A »légneművé« vált kultúrtörténeti emlékek pedig könnyen a feledés homályába merülhetnek, különösen akkor, ha a gyakran tapasztalt »értékvesztés« időnként nemzeti amnéziával is párosul. … A kulturális kontaktológia eredményeinek felhasználása történelemtanításunkban kétségtelenül hasznos és vonzó lehet diákjaink számára, mivel –– a sok évszázados kontaktusok és szellemi kölcsönhatások bemutatásával –– az egyesülő Európában nem a konfrontációknak, hanem az együttműködésnek ad prioritást.”
E nyitótanulmány azért is figyelemre méltó, mert a szerző igen jó metodikusi „ösztönnel” olyan konkrét, a tanórákon közvetlenül hasznosítható példákat sorol fel, amelyek a kora újkori és a XVIII–XIX. századi kelet-közép-európai régió –– benne a magyar –– kultúrtörténeti kapcsolatok eleven sokoldalúságát prezentálják. V. Molnár László egyúttal arra a módszertani elemre is felhívja a történelemtanárok figyelmét, hogy a kulturális kapcsolattörténeti vonatkozások oktatásakor „a történelemórán ne csak egy »kameraállás« érvényesüljön, hiszen mindig a kölcsönhatások sokszínűségének bemutatására kell törekedni”.
A könyv további kapcsolattörténeti tanulmányainak néhány részlete már megjelent a szerző korábbi köteteiben (így például A XVIII. századi magyar–orosz kapcsolatok és a Magyar medikusok II. Katalin Oroszországában), azonban igen szerencsés szerkesztői megoldás volt ezeket is beemelni a jelen kiadványba, ugyanis így adnak teljes körképet az új tanulmányokkal együtt a XVIII–XIX. századi kelet- és kelet-közép-európai régió természettudományos, életmódbeli, települési és oktatástörténeti vonatkozásairól, azok egymásra gyakorolt hatásáról. Az új tanulmányokat pedig mind a szakmai, mind a közérdeklődés is bizonyára hálásan fogadja, ugyanis olyan remekbe szabott kapcsolattörténeti témákat dolgoznak fel, mint Tessedik Sámuel és az orosz A. A. Szamborszkij pályafutásának találkozási pontjai, M. V. Lomonoszov, a „krakéler” akadémikus új megvilágítású portréja vagy éppen a tokaji boroknak a cári udvarban kivívott sikertörténete.
A szerző a tőle megszokott nagy szakmai biztonsággal és kiváló dramaturgiai érzékkel kalauzolja olvasóit, így tanulmányai nemcsak korrekt, színvonalas tudományos művek, hanem egyúttal izgalmas olvasmányok. Közülük is talán a legtöbb újdonsággal a Tessedik és Szamborszkij kapcsolatát elemző munka szolgál, amelyben V. Molnár a József nádorhoz feleségül menő Alekszandra Pavlovna nagyhercegnő kíséretében hazánkba érkező orosz polihisztor esperes, A. A. Szamborszkij magyarországi tartózkodását, nádori rezidenciáját, a budai királyi udvarral való kapcsolatát, valamint a nagyhercegnő rejtélyes korai halála utáni hazai tevékenységét eleveníti fel, amely — mint kiderül — a közvetlen udvari szolgálatnál jóval kiterjedtebb volt. Szamborszkij magyarországi tudományos, publicisztikai tevékenysége során került kapcsolatba Tessedik Sámuellel, s mint V. Molnár László megállapítja: „E két tudós férfiú szakmai kapcsolatai, személyes találkozásai és levélváltásai –– kétszáz év távlatából is –– méltók az utókor figyelmére és a magyar–orosz kulturális érintkezések egyik értékes, mégis ez ideig alig ismert fejezetét képezik.”
A szerző e legújabb művének azonban van még egy, a hazai és nemzetközi kontaktológiai kutatások és a történészképzés számára rendkívül hasznos és kiemelkedő érdeme. Nevezetesen az, hogy V. Molnár László — Gazda Istvánnal és Bodorné Sipos Ágnessel közös munkában — az elmúlt negyedszázad magyar vonatkozású kapcsolattörténeti bibliográfiáját is összeállította, mégpedig tematikus és területi szerkesztésben.
Remélhető, hogy a szakma és a nagyobb olvasótábor is maradéktalanul hasznosítja az OKTA támogatásával megjelent kötet kutatási eredményeit, amelyekről V. Molnár László így vall műve indító soraiban: „Mint ahogyan embertársainkról, barátainkról és kollégáinkról, a köztünk levő személyes kontaktusok tükrében formálunk véleményt, ugyanígy az egyes nemzetek a másikról gazdasági teljesítményeik, kulturális és tudományos értékeik, illetve ezek recepciója alapján mondanak ítéletet. A kulturális kontaktológia mint diszciplinarizálódott tudásanyag a művelődéstörténet része, azokat az érintkezési pontokat tárja fel, értékeli és elemzi, amelyek két civilizáció, nemzet vagy etnikum kulturális produktumait összekötik, kölcsönösen megtermékenyítik, filológiai és forráskritikai módszerekkel verifikálják. Elöljáróban leszögezzük, nem célszerű, ha a kulturális kapcsolattörténet kutatói a »qui prodest« elvét állítják vizsgálódásaik középpontjába, mivel ez –– a legtöbb esetben –– az úgynevezett nagy kultúrnemzetek szupremáciáját sugallja, és erősen degradálja a »kis népek« kultúrateremtő jelentőségét. Pedig vitathatatlan, még ha a mind jobban globalizálódó világ ennek ellenében is hat, hogy a kis lélekszámú nemzetek is képesek maradandó és örökbecsű szellemi alkotásokra, kulturális teljesítményekre.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969