2013. I-VI
 

Öngyilkosság és születéskorlátozás
Szabady Balázs

Ez a dolgozat megkísérli értelmezni a termékenységgel kapcsolatos emberi cselekvést — Durkheim elméleteinek tükrében. Nem az a célunk, hogy rekonstruáljuk, mit mondott volna Durkheim, inkább az ő makroszemléletéből mint markáns szemléletmódból kiindulva próbáljuk kifejteni gondolatainkat.
Durkheimet sokan eltorzították saját céljaik érdekében. Az őrá hivatkozó szociológia dilemma előtt áll: visszahelyezze-e a témát Durkheim korába, s azt kutassa, mit mondott volna róla Durkheim; vagy azt vizsgálja, hogy mit „mond” nekünk ma Durkheim; olyasmit, ami lehet, hogy eszébe sem jutott volna?
Durkheim megfogalmazásairól már megállapították, hogy helyenként valóban zavarosak, ezért egymásnak is ellentmondanak. Így aztán minden elméleti szociológus a maga ízlése szerint értelmezi vagy inkább „félreértelmezi” Durkheimet. Azt pedig szinte természetesnek tekinthetjük, hogy mindenki a saját „Durkheim-félreértelmezés”-ét véli autentikusnak.
E dolgozat szerzője is fenntartja magának ezt a jogot. A tanulmány tárgya Durkheim öngyilkosság-elméletének és a szerzőnek az alacsony szintű, önpusztító termékenységről alkotott véleményének a párhuzamba állítása. Ezt az teszi lehetővé, hogy a mai tudományelméleti besorolás szerint mind Durkheim, mind a szerző makroszemléletű. Durkheimet ugyanis nem az egyéni aktus érdekli: nem az egyén öngyilkossága, hanem az öngyilkossági ráták. Tőle függetlenül a szerző szemléletére is ez jellemző. Őt sem az egyes ember termékenységkorlátozó döntése érdekli, hanem a termékenységi ráták alakulása.
Durkheim szociológiai szemléletében kulcsszerepe van a társadalmi ténynek, amely az egyénhez képest külső, ugyanakkor kényszerítő erővel hat. Ez az erő váltja ki vagy akadályozza meg az emberi cselekvést. „Olyan cselekvésmódokról, gondolkodásformákról és érzelmekről van szó, amelyeknek az a figyelemre méltó jellegzetességük van, hogy az egyéni tudaton kívül léteznek. Ezek a magatartás- és gondolkodástípusok nemcsak külsődlegesek az egyénhez képest, hanem parancsoló és kényszerítő erővel is rendelkeznek, amelynek következtében az egyén — akár akarja, akár nem — kénytelen alávetni magát nekik.” Tehát konkrétan: a társadalmi tény kényszerít bennünket bizonyosfajta öltözködésre: kiváltja, hogy úgy öltözzem, ahogy elvárják tőlem, s megakadályozza, hogy másként öltözzem. De vajon minden emberi cselekvést megmagyaráz-e a társadalmi tények viszonyrendszere? Ha elismerjük a társadalmi tények durkheimi értelemben vett létét, akkor csak légüres térben (tehát ott, ahol az ember „légmentesen” el van zárva a társadalmi tényektől) képzelhetnénk el olyan cselekvést, amelyet nem társadalmi tény határoz meg. Így Durkheimnél éppen a társadalmi tény fogalmához kapcsolódó érvrendszer a „cselekvéselmélet”. Egy helyütt maga Durkheim is állandósult vagy nem állandósult cselekvésmódnak nevezi a társadalmi tényt. „Van tehát a tényeknek egy olyan osztályuk, amely egészen sajátos jellegzetességekkel rendelkezik. E tények az egyénhez képest külsődleges cselekvésmódok, gondolkodásformák és érzelmek, amelyek kényszerítő erővel rendelkeznek, s ennek révén ráerőszakolják magukat az egyénre.”
Durkheim számára a társadalmi tény magyarázata nem funkciójában rejlik (ez utólagos okoskodás lenne), hanem oka maga a társadalom, s a társadalmi tény funkciója vagy hasznossága legfeljebb fennmaradására, továbbélésére hathat. Durkheim számára a társadalom minőségileg más, mint az egyének összessége: új típusú lény, minőségileg más pszichikum. Végül is egy társadalmi folyamat kiváltó oka a belső társadalmi közeg szerkezete: a társadalom volumene és dinamikus sűrűsége. Még konkrétabban a társadalmi alapegységek kapcsolódási módja befolyásolja a társadalmi jelenségeket. Ez a magasabb rendű pszichikum okozza például azt is, hogy a társadalom tagjainak hány százaléka veti el önként az életét.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969