2013. I-VI
 

Magyarország a háborúban
Kapronczay Károly

A második világháború történetét sokszor és sok szempontból feldolgozták, természetesen más-más aspektusból nyugaton és a volt szocialista országokban. E vonatkozásban Magyarország sajátos helyzetben van: 1948-tól a Szovjetunió hermetikusan elzárta hazánkat a nyugattól: főként a világháborúval kapcsolatos személyek iránt érdeklődő nyugati kutatókat nem engedte be a levéltárakba, a könyvtárakba, a második világháborúról írott munkáknak tökéletesen meg kellett egyezniük a szovjet felfogással. Ezen túlmenően nyelvi szempontból Magyarország különös helyzetben volt: kis sziget a szláv és a germán nyelvtenger közepén. A modern nyugati „történeti szájhagyományos módszer” alkalmazása magyar területen is sok nehézséget okozott később, hiszen az emlékezők többsége –– az 1950-es évektől ránk erőltetett orosz nyelvoktatásnak hála –– nem tudott angolul (a kutatók meg magyarul), s még a rendszerváltoztatás után is hatott az a félelem, amely a diktatúra évtizedeiben ívódott a magyar lakosságba. Tény, hogy a történelem soha nem azonos azzal a nehezen megfogható valósággal, amelyet a történészek „múltnak” neveznek, sokkal inkább a történelmi helyzeteket átélők emlékeiből áll. Ezt David Henige az Oral Historiography (1992) című könyvében a „múlt prizmáinak” nevezi, amelyek természetesen ellentétesek a dokumentumokkal dolgozó történész munkájával, felfogásával, ellenben olyan értékeket tartalmaznak, amelyek nincsenek az „írott forrásokban”, de –– Henige szavaival –– „a szóbeli történelem azoké, akikkel csináltatják a történelmet, és nem azoké, akik csinálják”.
Igaz, az emberi emlékezőképesség nem precíziós műszer, hogy évtizedekkel korábban megtörtént eseményeket pontosan visszaidézzen, sok mindent torzíthat, ám visszaadja a kor hangulatát, a pozitív vagy negatív élményeket, írásokban nem található hiteles adatokat közöl egyéni vagy kollektívan átélt eseményekről. E műfajt nevezhetnénk akár „történelem alulnézetben” elnevezésű írásnak is, azonban az egyénileg átélt események, megpróbáltatások nemcsak elgondolkodtatnak, dokumentálják az adott kort és eseményeket, hanem a témával később ismerkedők számára sokkal érthetőbb, magával ragadóbb, mint a „száraz” dokumentumokra épülő „klasszikus történelmi feldolgozás”. Természetesen nem szabad egyiket a másik elé helyezni, hanem csak egymás mellett szabad őket használni, alkalmazni.
Ilyen munka Cecil Eby amerikai történésznek a magyarokkal foglalkozó Magyarország a háborúban. Civilek és katonák a második világháborúban című munkája, amely az említett módszerrel készült, s elsősorban az amerikai olvasóknak íródott. A könyvet a szerző az 1990-es évek elején Magyarországon készítette. A feldolgozásban közel száz interjú volt segítségére, közöttük számos, a magyar közéletben fontos szerepet játszott személlyel, de többségében csak „túlélőkkel” készültek elemző beszélgetések. (A szerző nem tud magyarul, legalábbis nem olyan szinten, hogy tolmács nélkül készíthette volna el riportjait. Felesége magyar, segítségét meghatározónak kell tekintenünk. Ettől függetlenül Ebynek alapos ismeretei vannak Magyarország második világháborús szerepéről, a magyar társadalom akkori problémáiról, összetételéről, a németekkel kapcsolatos viszonyokról, a kényszerhelyzetekről; ismeri azokat a félelmeket, amelyekkel a magyarok tápláltak a „felszabadító szovjetekkel”, sőt az 1919-es „Tanácsköztársaság” eseményeivel kapcsolatban. Az erőszakoskodásokról, a szovjet katonák rablásairól, az „óragyűjtők” szenvedélyeiről, a nemi erőszakokról, amelyek mind „ellentétesek” voltak a felszabadítás magasztos eszményképével, 1948 után valóban csak szűkebb körökben beszélhettek, nyilvánosan nem.)


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969