2013. I-VI
 

A jövő emberének arculata

A genetikai és az evolúciós pszichológia manapság a humán tudományok legérdekesebb ágai közé tartoznak. Az előbbi azt igyekszik meghatározni, hogy mennyiben örökletesek bizonyos jellegek és jellemvonások, például a skizofrénia, a válásra való hajlam, a valamilyen politikai meggyőződés vállalása, netán a boldogságra való képesség. Az evolúciós pszichológia pedig azt kutatja, hogy a sajátságok milyen mechanizmusok révén szelektálódnak és adódnak át nemzedékről nemzedékre. Mindkét kutatási irány abból indul ki, hogy az adottságok és a környezeti hatások egyaránt befolyást gyakorolnak testünk és cselekedeteink, gondolkozásmódunk és érzelmeink kialakulására.
A genetika új felismeréseinek tükrében is valószínűtlen, hogy fontos tulajdonságokat egyetlen génre sikerüljön visszavezetni, néhány génkutató mégis biztosra veszi, hogy a „megtervezett babák” korszaka nem fog sokat váratni magára. És ha nem osztozik is az ember ebben az optimizmusban, akkor is dőreség lenne kitérni a rövidesen esedékessé váló döntések elől.
Elképzelhető például, hogy sikerül majd az összes ember intelligenciaszintjét emelnünk, vagyis az egész emberi faj intellektuális képességei növekedni fognak. Jó ötletnek számítana az ilyesmi? E kérdésre nem adható válasz. A kis mennyiségben hasznosnak bizonyuló biológiai és pszichológiai sajátságok többsége ugyanis veszélyessé válik, ha nagy arányokban lép fel. Már Arisztotelész megfigyelte, hogy a bátorságból vakmerőség, az óvatosságból pedig határozatlanság válhat. A lángelme és az őrület ambivalens viszonya szintén arra utal, hogy a túl sok intelligencia problematikus lehet, amiképpen a túlságos érzékenység is félénkségbe és depresszióba válthat át. Olyan faj létrejötte is elképzelhető, amely még annál is önteltebb és kegyetlenebb, mint amilyenek mi jelenleg vagyunk.
Először is azt kellene tisztázni, hogy ha netán képessé válnánk génkészletünk (genomunk) manipulálására, akkor az egyöntetűséget, vagy a sokrétűséget tekintsük célnak. Nagy nyomás hat majd az egyöntetűség irányában: mindenki olyan gyermekeket szeretne, akik okosak, jó megjelenésűek, s akik a bevett konvencióknak megfelelően becsvágyók és sikeresnek bizonyulnak. A sokrétűség ezzel szemben kockázatos. Kiben lenne annyi bátorság, hogy az ismeretlent, a kipróbálatlant válassza? Ugyanakkor E. O. Wilsonnak a biológiai sokrétűség mellett szóló érvei a pszichológiai sajátságokra is érvényesek, s emiatt a homogén faj kialakulására nyíló kilátás korántsem csupán a humanisták szemében minősül rémképnek, hanem a túlélésünket is veszélybe sodorja az evolúció folyamán.
A vezető humángenetikusokkal való beszélgetések során partnereink sosem vették komolyan e problémákat. A kutatók többsége azt állította, hogy a saját munkája nem hozható összefüggésbe eugenetikai vonatkozásokkal. Lekicsinylően nyilatkoztak az emberek klónozásának lehetőségéről, s valószínűtlennek tartották, hogy kutatási eredményeikkel bárki is visszaéljen. Szinte egyikük sem mutatott érdeklődést a részletekben rejlő esetleges buktatók és a genetikai manipuláció alkalmazásával járó felelősség iránt. Inkább azt hangoztatták, hogy e kérdések politikai természetűek, s a társadalomnak kell tisztáznia őket, még akkor is, ha a „társadalom” nem rendelkezik a szakmailag megalapozott döntések meghozatalához szükséges szaktudással. Ez a helyzet az atomkutatás terén több mint fél évszázaddal ezelőtt előállt fejleményekre hasonlít, amikor is Niels Bohr, a nagy gondolkodó az 1940-es években váltig azt hangoztatta, hogy az atommaghasadással kapcsolatos kísérletei semmiféle gyakorlati alkalmazásra nem fognak vezetni.
Amíg az emberi faj fejlődésének további menete nyitott kérdésnek minősül, addig a pszichológia terén várható fejleményeket firtató kérdésre igenis válasz adható. Az új szakterületek manapság már számos olyan kérdéssel foglalkoznak, amely a múlt században még a pszichológia mint alaptudomány tárgykörébe tartozott. Manapság a pszichofarmakológia, a neuroimmunológia és a neuroanatómia foglalkozik a mentális zavarok olyan formáival, amelyeket hajdanán a pszichoanalitikusok kezeltek. Ami a terápiákat illeti, a fejleményekkel lépést tartani óhajtó pszichológusok kénytelenek intenzívebb kapcsolatba kerülni a kóroktan és kezelés orvosi vagy legalábbis biológiai modelljeivel. Az elkövetkező évtizedekben újabb szakterületek alakulnak ki, egyebek között a neurogenetika, amely a jelenlegi genetikai pszichológián alapul majd.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969