2013. I-VI
 

A devolúciós folyamat alternatívái és kihívásai Nagy-Britanniában
Kaiser Tamás


(Devolúció és pártpolitika) Az ír kérdésnek a húszas évek eleji formális rendezését követően a hetvenes évek közepéig a politikai devolúció expressis verbis eltűnt a brit belpolitika homlokteréből, ugyanakkor a centrum–periféria tematika révén pártprogramok, választói preferenciák és parlamenti mandátumok éltető eleme maradt. A konzervatívok Közép- és Délkelet-Angliában, Nagy-Londonban, a Munkáspárt pedig Skóciában, Walesben és Anglia északi–északnyugati régióiban tett szert máig ható befolyásra. Ennek eredményeként a XX. század utolsó negyedében a brit politikai rendszer (a „Westminster-modell”) egyes elemeit fokozatosan átértékelte a pártok befolyásának regionális polarizálódása.
A skót és a walesi kerületek választási tendenciái világosan jelzik, hogy — különösen 1987 után — nagyfokú regionális polarizáció ment végbe a brit belpolitikában. A konzervatívok elveszítették addigi biztos skóciai mandátumaik felét, majd tíz év múltán teljesen kiszorultak a régióból. Térvesztésük mértéke kezdetben mérsékeltebb volt Walesben, ám az utóbbi két választás során már egyetlen mandátumhoz sem jutottak. A Munkáspárt hagyományosan erős pozíciókat tudhatott magáénak a két országrészben, s 1987 után, a konzervatívok visszaszorulásával párhuzamosan, tovább növelte befolyását. Ezzel egy időben viszont 1979 és 1997 között Angliában rendre alulmaradt a konzervatívokkal szemben, így hiába vált „a mostoha sorsú régiók pártjá”-vá, nem voltak reális győzelmi esélyei. A kilencvenes években a következtetesen devolúciópárti liberális demokraták váltak a második legnagyobb politikai erővé Skóciában és Walesben, míg a nemzeti pártok (főleg az SNP) 1997 után növelték számottevően támogatásukat.
A politikai erőviszonyok látványos eltolódása egyben azt is kifejezi, hogy a devolúció megítélésében „ideológiai térfélcsere” játszódott le a két nagy párt között. A Munkáspárt — fokozatosan feladva osztályalapú, centralizált, neokeynesista ortodoxiáit — egyértelműen elkötelezte magát a politikai devolúció mellett, a konzervatívok pedig a részleges területi autonómia támogatását a status quo megóvásának doktrínájával váltották fel. A változásokat mindkét oldalon elsősorban taktikai megfontolások idézték elő. Az utóbb „West Lothian-kérdés”-ként emlegetett jelenség többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy egy adott parlamenti cikluson belül a pártok erőviszonyai eltérhetnek Anglia és az egész Egyesült Királyság viszonylatában. Az 1974. évi „rövid parlament” idején a skót és a walesi képviselők szavazatai nélkül a munkáspárti kormány nem szerezte volna meg a szükséges parlamenti többséget.
A hetvenes évek közepére tehát a devolúciós alternatíva ismét felkerült a politikai napirendre az alábbi törésvonalak mentén: 1. az alkotmányos változásokkal járó devolúció támogatása (Munkáspárt, liberális demokraták, nemzeti pártok), illetőleg elutasítása (konzervatívok); 2. a politikai devolúció belső tartalmának megítélése; 3. a Munkáspért radikálisabb (skót, walesi), a föderális devolúcióig elmerészkedő, illetőleg mérsékeltebb (angol), az aszimmetrikus törvényhozói devolúciót szorgalmazó irányzatának rivalizálása.
Ezt a a máig tartó megosztottságott tükrözi a Lord Kilbrandon elnöklete alatt tevékenykedő Alkotmányozó Bizottság 1973 októberében közzétett, többségi és kisebbségi véleményt tartalmazó jelentése. A többségi jelentés javaslatott tett a devolúció bevezetésére Skóciában és Walesben, Anglia esetében viszont elzárkózott tőle. A kisebbségi jelentés német mintájú föderalizmus bevezetésében látta a megoldást (öt regionális gyűlés Angliában, egy-egy Skóciában és Walesben), ugyanakkor a devolúciós testületeknek — megőrizvén a westminsteri szupremáciát — csupán a végrehajtás joga maradt volna. A bizottság harmadik csoportját a szkeptikusok alkották, akik szerint a devolúció bevezetése veszélyezteti az Egyesült Királyság integritását. A jövőbeni események ismeretében mindenesetre tanulságos, hogy a Kilbrandon-bizottság döntő többsége 1973-ban úgy látta, nem szükséges Nagy-Britanniát egységesen kormányozni (aszimmetrikus devolúció), s a részleges területi autonómia Skóciában és Walesben nem fenyegeti a királyság egységét. A megvalósítást azonban egyelőre háttérbe szorították a közel-keleti események, a bányászsztrájkok és az 1974. évi „rövid parlament” politikai törékenysége. Szeptember 17-én azonban, három héttel az új választások előtt, Harold Wilson kormánya kibocsátotta a Demokrácia és devolúció. Javaslatok Skócia és Wales számára című fehér könyvét (White Paper), amely az alábbi elvi döntésekre épült.
1. Közvetlenül választott testületeket kell létrehozni Skóciában és Walesben.
2. A skót nemzetgyűlés törvényhozó, a walesi viszont csak végrehajtó hatalmat kap.
3. A nemzetgyűlések a hagyományos, egyéni kerületi, egyszerű többségi választási rendszer alapján konstituálódnak.
4. A nemzetgyűlések a Westminster által megítélt anyagi forrásokkal rendelkeznek, ennélfogva egyelőre nem kapnak adókivetési jogot.
5. Nem indokolt a skót és a walesi mandátumok számának csökkentése a Westminsterben.
6. A skót és a walesi miniszter hatáskörét és hivatalát nem érintik a tervezett változások.
7. A devolúció Angliára való kiterjesztése egyelőre nem időszerű.


<<előző 2. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969