2013. I-VI
 

Mit tesz a filmművészet a nézővel?
Nemes Károly

Az embert az állattól –– többek között, s igen számottevően –– az különbözteti meg, hogy felismeri a dolgok jelenségre és lényegre való tagolódását, valamint azt, hogy a jelenség gazdagabb a lényegnél, tehát nemcsak harmonizálhat vele, hanem lehetséges annak részleges megjelenése, sőt a vele való ellentmondásos viszony is. Ennek megfelelően, míg az állat a faja törvénye szerint tevékenykedik (egy fecske csak fészket rak), addig az ember a dolog törvénye szerint szabadon és tudatosan alkot –– a kialakítandó tárgy eleve a fejében van, s benne magát is megjeleníti. Érzéki lény lévén az ember életében a lényeg és a jelenség egyaránt fontos, s természetesen nagy jelentőségű számára a kettő viszonya. Ösztönzői voltak annak is, hogy tevékenysége két legkiemelkedőbb területén –– a szerszámkészítésben és a kommunikációban –– tökéletes formaadással garantálja a használati tárgy és a személyi érintkezés megfelelő funkcionálását. Nem véletlen tehát, hogy a jelenség–lényeg (forma–tartalom) megfelelés elérése, a formaadás sikeressége olyan pozitív érzéseket, élményeket keltett benne, amelyek alapjává váltak a szép–rút érzékelésének, majd –– a cselekvések, magatartások vonatkozásában –– a tragikum–komikum felfogásának is. Ha ez így volt egy nyílvessző kiegyensúlyozása vagy a vadászatnál elmaradhatatlan utasítás kiadása esetében, akkor nyilvánvalóan még inkább így van egy műalkotás felfogásakor, amelynek éppen a formáltsága kelt gyönyörérzetet, illetve egyáltalán bármilyen érzést. S bár a tökéletes forma érzékelése a szép élményével azonosítható, ennyire azért nem egyszerű a dolog. Az érzések egyik kutatója egyszer így fogalmazott: „Hallgassunk akár egy Bach-motettát, egy Beethoven-kvartettet, egy Mahler-dalt –– mit fogunk érezni? A legheterogénebb érzéseket, mint a megrendülés, a meghatottság, az öröm, a lelki fájdalom, a szomorúság, az együttérzés, a vágy, a melankólia, a lelkesültség… Egyetlen sincs ezen érzések és érzésexpressziók között, amelyre azt mondhatnánk, hogy »esztétikai«. … Esztétikai érzés (és nem csak ízlés!) mégis van. S ez nem más, mint a Szépnek mint Szépnek, mint formának az élvező befogadása.” Ilyenfajta élmények egyáltalán nem csak a műalkotás felfogása közben keletkeznek. Az ember alkotta tárgyak szemlélésekor szintén létrejönnek, sőt az azok kialakítása közben keletkezett ilyesfajta érzések áttevődnek magára a természetre is.
Elfogadva két — szintén banalitásnak gondolható — kiindulópontot (sőt, a tartalom–forma megkülönböztetésének fontosságát és bizonyos formaérzés kialakulását tekintve vitathatatlannak tekinthető egy harmadik is), kijelenthető, hogy a filmművészeti alkotások hatni akarnak a közönségre (a vetítés közben pattogatott kukoricát és kólát fogyasztó nézőkre is), sőt változtatni kívánnak rajtuk. A változtatás –– az elemi felfogáson túl –– nyilvánvalóan az érzések kihívásával kezdődik. De hogyan visznek el ezek az érzések az esztétikai élményhez? Hogyan megy végbe az esztétikai érzés keletkezésével –– a kanalizálással és szublimálással –– az emberiesedés, a szocializálódás folyamata? Pontosabban: végbemegy-e a film felfogásakor ez egyáltalán? Vonatkozik-e manapság a filmre az ilyen szoros értelemben vett művészeti funkcionálás? A válaszadás érdekében — bizonyos aspektusban — ki kell tekintenünk az érzésekre, a szépre (a formára) és az esztétikumra. (Ehhez természetesen nem szükséges pszichológiai tanulmányt írnom — néhány érzés meghatározása csak egyfajta kutatási irányultság megalapozásához nélkülözhetetlen.)


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969