2013. I-VI
 

Az irodalmi sikertelenségről

William Faulkner a múlt század ötvenes éveiben minden kollégájának kiegészítő hivatást ajánlott. Egy interjú során úgy nyilatkozott, hogy a kézműves szakmák — például a cipész-, az asztalos- vagy a pékmesterség — a legalkalmasabbak. Faulkner szeme előtt az írói hivatást sújtó gazdasági válság lebegett. Ha egy szép napon nem lenne elegendő pénze lakbérre és a napi betevőre, akkor az író a mellékfoglalkozásából eredően elkerülhetné a kockázatot.
Faulkner európai kollégája, Robert Musil olyan súlyos helyzetbe került 1932-ben, hogy segélykiáltással akart a közvéleményhez fordulni. Musil Nem bírom tovább címmel kívánta az irodalmi élet képviselőivel közölni: “Önmagamról írok, s ez először fordul elő, amióta író vagyok. A cím közli a mondandóm lényegét. A lehető legkomolyabb a helyzet. … Úgy vélem, hogy az öngyilkosokon kívül vajmi kevés egzisztencia leledzik ugyanilyen bizonytalanság pillanatában, s nekem nem áll módomban kivonulni e kevéssé vonzó társadalomból. Ezúton az egyetlen lehetséges kísérletet teszem meg az áldatlan helyzetemmel szemben való védekezésre.”
Musilnak végül mégsem kellett kinyomatnia e felhívást, mert a megírásával szinte egy időben megalakult Berlinben a Musil Társaság, egy olyan segélyegylet, amely rendszeres adományokkal kívánta támogatni őt. Musil akkoriban már gyakran csodált szerző volt. A tulajdonságok nélküli ember című regényének első kötete már megjelent. A szerzőjének dicsőséget és tekintélyt szerzett ugyan, de pénzt túl keveset. A Rowohlt Kiadó sürgette a folytatást. Musil engedett az unszolásnak, s megírt harmincnyolc fejezetet a második kötetbe, amely 1933 márciusában jelent meg. Az író néhány hónap múlva elhagyta Németországot, s hazatért Bécsbe. Ott szintén létrejött egy Musil Társaság, amely rendszeresen támogatta, de ez nem bizonyult elegendőnek. Musil nem tudott többé kikecmeregni ebből a rászorultságból. Amikor hat év múlva Svájcba emigrált, továbbra is rákényszerült az idegen segítségre. Robert Lejeune genfi lelkész és a német tudósokat felkaroló svájci segélyegylet hosszú évekig adományokat juttatott a Musil-házaspárnak. Az érdekes az, hogy Musil számot vet erkölcsileg a kudarccal, mégis tétlen marad. Az egyik akkoriban adott interjúban így nyilatkozott: “Az, hogy nem vagy híres, természetes, az viszont szégyenletes, hogy nincs elegendő olvasód a megélhetéshez.”
Ez az idézet tanulságos. Musil nem azt mondta: szégyenletes, hogy nincs elegendő olvasód, hanem azt “szégyenletes, hogy nincs elegendő olvasód a megélhetéshez”. Itt minimális követelményként jelenik meg, hogy az író meg tudjon élni az írásból; a társadalmi vonatkozás Musil által kevésre tartott összetevője az irodalmi életnek. Éppen a legkiválóbb szerzők önérzetét sérti, hogy az írás mint társadalmi probléma egyáltalán létezik. Ezeknek a szerzőknek az önérzete azt diktálja, hogy a lelkivilágukban mintegy felségnek tekintsék önmagukat, a külvilág felé pedig megközelíthetetlennek és megalkuvás nélkülinek mutatkozzanak. Minél erősebb a benső felségérzet, annál eltökéltebb a külső realitások tagadása. Ennek azután etikailag engesztelhetetlen elszigetelődés lesz a vége. Ez a konstelláció mind a mai napig fellelhető az irodalmi életben. A szintén sikertelen és egész életében hajlíthatatlan, Párizsban nemrégiben elhunyt Undine Gruenter 1989. április 28-án az alábbiakat jegyezte fel munkanaplójában: “Konkrétan: ha most rosszul megy sorom, mert nincs pénzem, akkor az az én szociális fogyatékosságom, de emiatt mégsem változtatom meg az életemet, hanem továbbra is létrehozom évről évre a magam százötven oldalát, s remélhetőleg egyre kiválóbb minőségben.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969