2013. I-VI
 

Együtt — egymás mellett — egymás ellen?

Szolzsenyicin már akkor tudta, hogy az orosz–zsidó kölcsönös kapcsolatok kényes témájával kevés babér szerezhető, amikor 1990-ben belefogott a saját bevallása szerint utolsó nagyszabású publicisztikai munkájába. Az előítéletek mindkét oldalon erősek: számos zsidó úgy érzi, hogy Oroszországban rejtett antiszemitizmus fenyegeti, az oroszok egy része pedig hajlik arra, hogy a zsidókat tegye felelőssé az Oroszország által a XX. században elszenvedett összes szerencsétlenségért. Szolzsenyicin közvetítő szerepre törekszik: az oroszországi zsidók XIX. és XX. századi történelmét felvázoló két, egyenként ötszáz oldalas kötetével a két nép közötti új keletű megértés felé kívánja egyengetni az utat. A 2001 tavaszán Moszkvában oroszul és időközben már német fordításban is megjelent első kötet előszavában így ír: „Mindkét felet felszólítom, az oroszokat éppúgy, mint a zsidókat, a kölcsönös türelmes megértésre, s egyúttal a saját hibájuk elismerésére.” A mű programadó címét — Kétszáz év együtt — szintén ebben az értelemben kell interpretálni. Szolzsenyicin szerint az oroszok és a zsidók sorsközösséget alkotnak, amelyet ugyan újra és újra próbára tettek az erőszak kirobbanásai, ám e sorsközösség végső soron mindkét félben tiszteletet ébresztett.
Szolzsenyicin 1795-tel kezdi vizsgálódásait, amikor Lengyelország felosztásai után jókora területek kerültek Oroszországhoz nagy lélekszámú zsidó lakossággal. Röviddel később kijelölték az úgynevezett zsidó letelepedési övezetet, azt a cári birodalom nyugati peremén húzódó, viszonylag széles területsávot, amely Litvániától egészen a Fekete-tengerig húzódott. Az oroszországi zsidóknak — kevés kivétellel — megtiltották, hogy ezt az övezetet elhagyják. Ez a diszkriminatív törvény egészen az első világháború idejéig érvényben maradt. Szolzsenyicin nem hallgatja el a zsidók oroszországi mozgásszabadságának korlátozásából fakadó problémákat, de rámutat egy sor könnyítésre, amelyhez a zsidók hozzájutottak az idők folyamán.
A történelmi fejlemények bemutatása közben néhány aggasztóan téves értékelés is becsúszik Szolzsenyicin művébe. A fontos állami tisztségekbe felemelkedő Gyerzsavint, a költőt (1743–1816) például „kiemelkedő államférfi”-nak minősíti, aki a tevékenységének páratlan produktumait hagyta az utókorra. Szolzsenyicin e produktumok egyikeként említi azt a beadványt, amelyben Gyerzsavin voltaképpen nem másra tesz javaslatot, mint a zsidóknak a megszokott településkörzeteikből való deportálására. Szolzsenyicin szavaival: „A cél az volt, hogy gazdasági szétválasztásukkal az ukrán parasztoknak és a zsidóknak egyaránt jót tegyenek, mindenekelőtt azáltal, hogy az utóbbiak egy részét feltáratlan területekre telepítik át, s ennek eredményeként igazán termelő tevékenységre ösztönzik őket.” Gyerzsavin Szolzsenyicin számára káprázatos orosz államférfi, aki bölcs előrelátással paternalista támogatásban igyekezett részesíteni az elmaradott zsidókat. A politikus költő ragyogó elgondolásai iránti lelkesedése már csak azért is megütközést kelt, mert magas állású kollégái már 1803-ban „dezorganizátor”-nak titulálták Gyerzsavint.
Szolzsenyicinnél a nem ortodox kereszténységre való neheztelés is kimutatható. Szerinte „többnyire katolikus földön” fordultak elő rituális gyilkosságokkal kapcsolatos perek a XIX. századi Oroszországban. Ezzel az érveléssel annak az elmarasztaló állításnak az élét igyekszik elvenni, hogy az 1911-ben lezajlott hírhedt Bejlisz-féle per az antiszemitizmus sajátosan orosz változatát képviseli. Szolzsenyicin ugyanakkor elfelejti megemlíteni, hogy a rituális gyilkosság tézisét e perben nem más támogatta, mint Pavel Florenszkij ortodox pap és Vaszilij Rozanov vallásfilozófus.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969