2013. I-VI
 

Boszorkányhit és varázserő a modern Afrikában

A „boszorkányság”-ra vonatkozó afrikai elképzelések a gyarmatosítás kezdete óta hihetetlenül képlékenynek bizonyulnak. Alig észlelhető módon ássák alá a haladás és fejlődés nyugati fogalmait, amelyeket a gyarmatosító hatalmak az „elmaradott” nyugat-afrikai népekkel szemben megnyilvánuló jóakaratuk jelzéseként írtak zászlaikra. A boszorkányságba és mágiába vetett hitet ugyanis már régen a tudományos racionalitásnak kellett volna helyettesítenie.
A nyugati hagyományban gyökerező társadalmi modell irányába tartó „fejlődés” gondolata végső soron szintén az afrikai kormányok gyarmati örökségéhez tartozott a függetlenné válás után. Ennek a tükrében látszólag szöges ellentétben állt az okkult hiedelemvilág és a modern fejlődés. A modern városi kultúrákkal foglalkozó afrikanisztika számára viszont már elavultnak látszik ez a szembeállítás. A modernitás népi közegében, az utcákon, a bulvárlapokban, a plakátokon és a videófilmeken egyre inkább a törzsi kultúrák hagyományos fogalmaival írják le az eseményeket. Az elismert kulturális műfajok és a művelt rétegek afri-kai–európai diskurzusának félárnyékában boszorkányok varázserejéről szóló történetek burjánzanak, s a városi lakosság körében pontosan meghatározott támpontokat és bizonyítékokat nélkülöző híresztelések terjednek. Ezeket újabban a társadalmi összefüggések iránti különleges érzék kifejeződéseiként könyvelik el, s olyan eseményekről nyújtanak képet, amelyek érthetetlenek, amelyekről nem lehet nyíltan szót ejteni.
Az afrikaiak „hiedelmei”-hez hasonló általánosítások elkerülése végett megjegyzem, hogy az alábbiakban a Kameruni-fennsík egy népcsoportjáról lesz szó, amelyet nem nevezek meg. Persze, a szomszédos népcsoportoknál észlelhető viszonyok is nagyban hasonlók, hiszen e népcsoportok nem elszigetelten élnek, hanem cserekapcsolatban vannak egymással.
A szóban forgó népcsoport csak egy szót ismer a boszorkányok varázserejére, s ez boszorkányt, szellemet és állatot egyaránt jelenthet. Sőt, a lekang szó alkalomadtán ártalmas varázslatot is jelölhet. Vannak olyan személyek, akik bánni tudnak az érzékfeletti dolgokkal. Ilyen például a nganga, a jövendőmondó, aki azonosítani képes a boszorkányokat. A helybéli néphit szerint a férfiakban, nőkben és gyermekekben egy képzeletbeli állat lakozik a gyomor tájékán. Ezt az állatot el lehet küldeni, hogy a tettek mezejére lépjen a szellemlények képzelt világában. Bevett szófordulat ebben a vonatkozásban az alakváltoztatás vagy az átváltozás (gondoljunk csak az európai farkasemberre). Hitük szerint bárki átváltozhat madárrá, krokodillá, óriáskígyóvá, párduccá vagy másmilyen állattá. Amikor a boszorkány vagy a boszorkánymester átalakul állattá, abban az alakban okoz károkat. Megesik, hogy kis kárt idéz elő, például egy méhszúrást, gyakoribb azonban, hogy titokban, egy láthatatlan, okkult birodalomban folytatja üzelmeit, s ott emberevő ünnepségekre jön össze hasonszőrű társaival.
Ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen a boszorkányok közé, áldozatot várnak tőle, valakit a szűkebb családjának köréből. Az áldozatot elfogyasztják a láthatatlan világban, a valóságos egyén pedig elsorvad a való világban. Ha a varázsige hatását nem szüntetik meg ellenvarázslattal, erősebb mágiával, vagy oly módon, hogy a boszorkányok vallomást tesznek, s ekképp a varázserejük „lehűl”, akkor az áldozatnak menthetetlenül vége lesz. A boszorkányok napszakja az éjszaka, tartózkodási helyük pedig a vadon. A fennsík lakói emiatt törték magukat a villanyáram bevezetéséért, s irtották ki a bozótot. Habár népcsoportunknál már számos generátor működik, a települések körül pedig tisztásokat alakítottak ki, a megbetegedések és halálesetek száma ettől természetszerűleg nem csökkent. Minden elhalálozáskor felütheti fejét a gyanú, hacsak az elhunyt nem élt hosszú életet. E népcsoportnál csak a törzsfőnöknek van joga ahhoz, hogy meghallgassa az esetleges boszorkányvádakat, s ítéljen felőlük. Szükség esetén kikérheti valamelyik nganga tanácsát, vagy segítségért fordulhat a boszorkányok ügyében illetékes, kungang elnevezésű titkos társasághoz.
Kívülálló hatalmaktól segítséget kérni nem kívánatos. Ennek jelentőségét kezdettől fogva alábecsülték az országot meghódító európaiak. Így az okkult hiedelemvilág tovább élt a helyi társadalomra ráerőszakolt, idegen érdekek szolgálatában álló gyarmati közigazgatás ellenére. E közigazgatás megpróbálta ugyan beépíteni a maga apparátusába a régi keletű uralmi struktúrákat, de ez az „érzékfeletti” vonatkozás kisiklott a kezei közül. A boszorkányok varázserejének problémája az agrár jellegű, helyhez kötött társadalmakban voltaképpen mindig az ismerősök szűkebb körére, többnyire rokonszemélyekre vonatkozik. A támadót, a boszorkányt szinte mindig antiszociálisnak tekintik. A csoportnak meg kell őt találnia. Eközben meghatározott szabályok szerint járnak el. A gyarmati közigazgatás nemigen avatkozott be a vidéki körzetek ügyeibe.
A kameruni közigazgatás és jogszolgáltatás manapság már a nyugati mércék alapján viszonyul a boszorkánysághoz, amelyet a fejlődés akadályának, elmaradottságnak tekintenek. De miként járható el egy olyan társadalmi jelenséggel szemben, amely hivatalosan nem is létezik? Az állam többet tett a boszorkányság ellen Kamerun délkeleti részén, az egyenlítői őserdő övezetében, mint a fennsíkon élő lakosság körében, de ennek során mindenekelőtt a ngangákat, vagyis a boszorkányvadászokat vonták törvényes eljárás alá, mert hiszen az állam tagadja a boszorkányok létét. A lakosság körében ezért elterjedt az a nézet, hogy a gyarmati és a gyarmati korszak után színre lépő bíróságok csak elősegítették a boszorkányok áldatlan működését mindazokon a helyeken, ahol tagadták a létezésüket.
A boszorkányhit egyik oldalaként a csoportra vonatkoztatott homogenizáló hatását azonosították. Ez legszembetűnőbben a nigériai Kereszt-folyó és a kameruni erdővidék közösségeinél figyelhető meg, ahol a társadalmi rendszerek egalitáriusabb jellegűek, s főként az a cél, hogy az egyén beleilleszkedjen abba, amit közjónak tartanak. A sikert akkor ismerik el, ha annak mások is hasznát látják. Féltékenység és irigység húzódik meg a mögött, amikor egy remek táncosnőt, egy kiváló fafaragót vagy bárkit, aki másutt vagyonra tett szert, azzal a váddal illetnek a falujában, hogy okkult praktikáknak köszönheti az elért teljesítményt. Az efféle vád azon az elképzelésen alapszik, hogy a társadalom anyagi és nem anyagi értelemben egyaránt egy erőforráskészletből merít, s ha valakinek jóval többje van másoknál, akkor az másnak a kárára történik, vagyis ennek áldozata volt vagy van.
A fennsíkon régóta szabadabbak az egyének a hierarchikusan szervezett társadalmi forma keretében, amihez csak annyit, hogy öröklésen nyugvó monarchia alakult ki a vezető helyzetű előkelők kis csoportjával egyetemben. A törzsfőnökök az európaiakkal folytatott távolsági kereskedelem közvetítő láncszemeiként gazdag nagyurakká emelkedtek fel két-három évszázad alatt, királyi ceremóniával vették magukat körül udvaraikban, s pamutból, bambuszból és rafiából készült impozáns „paloták”-ban éltek. A királyi háznak azonban támogatnia kellett a titkos társaságokat is. A mindenütt jelen levő okkult hatalmak és az „éjszakai szövetség” — egy titkos társaság — ellenőrzés alatt tartotta a törzsfőket. Egy törzsfőnek természetesen szintén van varázsereje, ám ő elsősorban jó varázsló, aki a köz javán hivatott munkálkodni. Ez a funkció bizonyos mértékben mindmáig fennmaradt, s ha a törzsfő nyugati felsőoktatási intézményben szerzett is diplomát, ennek sem szabad akadályoznia e funkció ellátását.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969