2013. I-VI
 

Egy tanulmány Robert K. Merton hagyatékából

Miért kellett erre ilyen sokáig várni? A legkézenfekvőbb magyarázat így hangzik: azért, mert ezen az íráson bizonyos értelemben túltett az 1965-ben íródott Óriások vállán című könyv, amelynek angol címéből Merton jellegzetes betűszót is alkotott: OTSOG. Arról szó sincs, hogy az OTSOG hozzájárult volna a titokzatos „serendipity” tényleges szótörténetének tisztázásához, amiképpen arra Merton és Barber tanulmánya vállalkozott. Sokkal inkább a formában megmutatkozó különbségről volt szó. Az Óriások vállán végső soron nem csak nagy erudícióval végzett tárgyalása egy olyan toposz történelmi leszármazásának, amely lehetővé teszi, hogy a tudományos haladás kérdését az óriások (a régiek) vállán ülő törpék (a modernek) képével ragadjuk meg. Ennél sokkal több, éspedig Laurence Sterne (1713–1768) angol író Tristram Shandy című regényének hamisítatlan szellemében fogant mű, vagyis a tárgytól való artisztikus, megjósolhatatlan elkalandozások viccekkel fűszerezett és elegáns stílusban előadott kavalkádja. E kitérők ugyanakkor meggyőzően kifejezésre juttatják, hogy a nyílegyenes haladás nem ideális módja az olyan oknyomozásnak, amely könyvek egymáshoz fűződő viszonyára kíván fényt deríteni, s tisztázni kívánja a könyvespolc „lakói” között zajló, plágiummal, félreértésekkel és ferdítésekkel terhelt párbeszédet. Más szóval, Merton virtuóz shandyizmusa nemcsak szerfelett élvezetes, hanem egyúttal összhangban áll a tárgyával, amely ezáltal megkapja a megfelelő irodalmi formát.
A szerzők tanulmányukban messzemenően tartják magukat a tudományos közlemények formai követelményeihez. Az olvasó nem ide-oda csapongó előadásmóddal találkozik, hanem a téma időrendi sorrendben való gondos kifejtésével, s ehhez a szóhasználat elterjedésének társadalmi csatornáira vonatkozó módszertani megfontolások is hozzátartoznak. Az Óriások vállán irodalmi virtuozitása miatt könnyen megfeledkezhet az ember arról, hogy Merton rangos művelője volt a tudományszociológiának, nem véletlen, hogy a tanulmány alcímében ott van a tudományszociológia. Merton kézenfekvőnek találta, hogy a tudományban nemegyszer rábukkannak olyasmire, amit egyáltalán nem kerestek, s végső soron ezt igyekszik kifejezésre juttatni a serendipity.
E neologizmus története azzal kezdődött, hogy Horace Walpole megalkotta. Az első gótikus rémregény, az Otrantói kastély szerzőjének jó néhány játékos nyelvi lelemény köszönhető. Az egyik 1754-ben írott levelében tett említést egy bizonyos címer váratlan és szerencsés megtalálásáról egy régi kódexben. Egyik ismerőse „Sortes Walpolianae”-nek, vagyis Walpole szerencséjének, walpole-i sorsszerűségnek nevezte azt, hogy Walpole-nak minden keresett dolgot sikerül megtalálnia, bárhol tapogatódzik is. És mintha ennek a fordulatnak a csengése vezette volna rá Walpole-t a serendipity szó megalkotására: „E felfedezés tényleg szinte olyan, mint amit én igen kifejező szóval serendipitynek nevezek.” Miként talált rá Walpole erre a kifejező szóra? Elolvasta egyszer a Serendip három hercege című bugyuta mesét, amelynek főhősei a véletlennek és az éles eszüknek köszönhetően egy sor olyan felfedezést tesznek, amelyre egyáltalán nem törekedtek. A véletlenszerű intellektuális rácsodálkozásnak köszönhető efféle felfedezések másik példájával is szolgál Walpole, amikor leírja: miként vette észre Lord Shaftesbury a Clarendon lordkancellár házában elköltött vacsorán, hogy York grófja nőül vette Mrs. Hyde-ot, mégpedig abból a tiszteletteljes magatartásból, amelyet a gróf édesanyja e hölgy iránt tanúsított.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969