2013. I-VI
 

A Börne-díjas George Steiner köszönőbeszéde

Ha szabad ezt így kifejeznem, érzelmileg még jobban meg vagyok lepve, mint értelmileg. Nem vagyok német író ugyanis, s nem érzem magam otthon a német irodalomkritika mindennapi közegében, a német felsőoktatásban, valamint a német nyelvű tömegtájékoztatásban sem. Az első németországi látogatásomra csak a második világháború után került sor, amely az első világháborúhoz hasonlóan európai polgárháborúnak minősíthető. A német professzorok, Gadamer tiszteletre méltó kivételével, sosem találtak sok örömöt a műveimben. Németországban két nagy kiadóvállalat foglalkozik velem: a frankfurti és egy müncheni. Amint megfigyelhetik, a német nyelvtudásom kissé merev és régimódi, mert egy letűnt világból származik. Ez az általam beszélt nyelv veszi a bátorságot, hogy olyan kiengesztelésekre tartson igényt, amelyek Paul Celan halhatatlan megfogalmazása szerint „a jövő északi fokán lelhetők fel”.
Mindennek ellenére valami mégiscsak jogos, sőt, elvi jelentőségű abból a nagy megtiszteltetésből, amelyben önök engem részesítenek. Ludwig Börne nemcsak zsidó volt, aki Heine opportunista iróniája és öngyűlölete nélkül volt kénytelen csatlakozni a kereszténységhez, s Lessing után ő volt a magas kultúrát képviselő első újságíró, hanem „a mindenütt való idegenség is jellemezte”. Közéleti és magánéleti vonatkozásban egyaránt száműzetésben élt. Azon konstellációhoz is odasorolható, amely nézetem szerint egészen különös sajátsága a német nyelvnek és irodalomnak, nevezetesen a német nyelv és a német gondolkozás Németországon kívül műveket létrehozó mestereinek sorába. Heinére, Nietzschére, Rilkére és Kafkára gondolok, továbbá Thomas és Heinrich Mann, Robert Musil és Hermann Broch száműzetésben töltött hosszú éveire, eszembe ötlenek Peter Weiss és Brecht Amerikában eltöltött évei, valamint Nelly Sachs és Paul Celan sorsa. A száműzetés, elűzetés, az országhatárokon át való menekülés, sőt, a hazája iránti bizonyos mérvű gyűlölet és a saját dialektusától való tragikus viszolygás is megtalálható Nietzschénél éppúgy, mint Celannál vagy Canettinél. Egyetlen általam ismert más irodalmon vagy kultúrtörténeten belül sem áll a centrumhoz oly közel a kívülálló, a perifériáról jött ember, vagy ahogyan azt Hitler mondogatni szokta: a „levegőember”. Stefan George és Hermann Hesse sírja Svájcban domborul. Ez megrázó jelenség, amely a hatalom, a szabad alkotás és gondolkodás, a politikai üldöztetés és a civil kurázsi igen bonyolult, sok esetben borzasztó viszonyáról árulkodik.
Hogy Heidegger erőteljes kifejezésével éljek, az ember „bele van vetve a világba”. E világbavetettségnek nincs kielégítő oka, nincs elvi magyarázata. Az ember vakon, süketen vagy genetikai károsodás által sújtva is világra jöhet, az ember lehet szép, mint Apolló, netán csúnya, mint Szókratész. Az egyik ember beleszületik a jólétbe, kultúrába és biztonságba, a másik pedig az éhség és AIDS pusztította afrikai vagy ázsiai végeken látja meg a napvilágot. Az egyik ember lángész, a másik pedig szemellenzős ostobaság és gyámoltalanság közepette éli le életét. Az emberi nemhez tartozó egyedek 95%-a csupán azzal teszi emlékezetessé a nevét, hogy belekerül a telefonkönyvbe. Minthogy a washingtoni Kongresszusi Könyvtár gyűjti az összes telefonkönyvet, ott lelünk halhatatlanságra. A nagy gondolkodók, művészek, természettudósok, államférfiak vagy akár bűnözők egészen csekély kisebbsége viszonylagos, de autentikus halhatatlanságra tesz szert. Kafka neve már mintegy kétszáz nyelv része, még mongolul is beszélnek „kafkai” jelenségekről. Togo süketnémák számára berendezett menhelyein Shakespeare darabjait játsszák. A világbavetettség kifürkészhetetlen kockajáték.
Az apa nyomtalanul eltűnt, az anya mosónő volt New York Bronx városnegyedének legszegényebb déli fertályán. A nagyobbik lány nem tudta elviselni, hogy a szinte még csecsemő kisöccse egész nap bőgött az unalomtól. Huszonöt centért műanyagból készült sakkot vásárolt neki. Ma úgy véljük, hogy Bobby Fischer már négy és fél éves korában a világ legjobb sakkjátékosa volt. Erre nincs magyarázat! Bobby nem tudta, hogy ezt a játékot ketten játsszák. Mindig önmaga ellen játszott. Már hatéves volt, amikor egy parkban két játékost látott a sakktábla mellett.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969