2013. I-VI
 

Odo Marquard a filozófiáról

— Professzor úr, új könyvének a címe azt is magában foglalja, hogy „még szükség van rám, ne felejtsenek el”?
— Természetesen ez is benne van. Én azonban nem vagyok filozófus hittérítő, nincsenek világboldogító terveim, amelyeket lelkére kellene kötni az emberiségnek. Ennek ellenére néha ilyen irányba kanyarodnak a gondolataim.
— Miért szükséges a jövőhöz eredet?
— Azért, mert az emberi élet túl rövid, s túlságosan sok változással jár. Egyszerűen nincs időnk arra, hogy életünk összes vagy legalábbis legtöbb dolgát újonnan szabályozzuk. A halálunk hamarább bekövetkezik, mint a változások többsége. Mivel ez korlátozza az újra való szabadságunkat, kénytelenek vagyunk jobbára hagyományosan élni, mert így esélyünk van arra, hogy a múltból ránk feszülő bőrt új megvilágításban értsük meg, s ezáltal szabaddá váljunk vele szemben, merthogy kivetkőzni képtelenek vagyunk belőle.
— Az életidő rövidségéből az a következtetés is levonható, hogy nincs időnk a múlt számára.
— Csakhogy a minket alakító múlt már eleve adva van a család, a nyelv, az intézmények, a vallás, az állam, az ünnepek, a születés és az életet lezáró halál képében, s nem tudunk megszökni előle. Ahol kezdjük, az sosem a kezdet. Mindannyiunk előtt éltek más emberek, akiknek a szokásaiba — hagyományaiba — beleszületünk, s amelyekhez igenlően vagy tagadólag vagyunk kénytelenek kapcsolódni. Az általunk keresett újnak szüksége van a régire, mert máskülönben az újat fel sem tudjuk ismerni ilyen minőségében. A régi nélkül elviselni sem tudjuk az újat, hiszen olyan világban élünk, amelyben egyre gyorsabban következnek be a változások.
— Az emberek napról napra követik a változásokat.
— Azért, mert felülnek a modernitás egyik régi keletű mítoszának, amely a műszaki haladás mintájára megköveteli a gyors változást mindentől és mindenkitől. Csakhogy felmerül egy nehézség, nevezetesen az avulás növekvő üteme. Minél gyorsabban válik az új régivé, annál gyorsabban avul az avulás maga is, s annál gyorsabban tud a régi ismét újjá válni. A gyors változás kikezdi a meghittséget. A gyermekek, akiknek számára a valóság mérhetetlenül új és idegen, mindenhová magukkal viszik a meghittség vastartalékát, a játék mackójukat. A én játék mackóm egy plüss oroszlán, amelyet Lengyelországban vettem valamikor. A felnőttek játék mackói például a klasszikusok. Goethével egy életen át, Habermasszal az egyetemi éveken keresztül. Reich-Ranicki irodalomkritikussal a kortárs irodalom útvesztőjében.
— Mi kifogása van a játék mackó Habermas ellen?
— Semmi, hiszen azt állítom, hogy szükségünk van játék mackókra, ekképp Habermasra is. Manapság ő a frankfurti iskola vezéralakja, én pedig többek között ennek az iskolának, különösen Max Horkheimer és Theodor W. Adorno A felvilágosodás dialektikája, valamint Adorno Minima Moralia című munkájának köszönhetem, hogy az 1950-es években sikerült elhatárolnom magam az akkoriban óriási tekintélyű Martin Heideggertől, aki még nyugalmazott professzorként is uralta gondolataival a filozófiai előadótermeket.
— Nem volt elég ehhez Heideggernek a náci politikával való összefonódása az 1930-as években, amikor a freiburgi rektori hivatal élén a Führer mintájára trónolt?
— Engem a nácik bűnözők ámokfutása indított a filozófia tanulmányozására. Tudni akartam, hogyan tudja a gondolkodó ember elkerülni, hogy ilyesmi még egyszer megessen velünk. Ami pedig Heideggert illeti, akkoriban igen ambivalens helyzetben voltam filozófiát hallgató diákként: az apám azt tanácsolta, hogy semmiképpen se tanuljak Heideggernél, az anyám viszont azt mondta, hogy csak tőle tudok valamit tanulni.
— E kutyaszorítóból az segítette ki önt, hogy a frankfurti iskola bírálta a németek tekintélyelvű beidegződéseit, de később a frankfurtiaktól is elhatárolta magát.
— Idővel túlzásnak kezdtem tartani a fennálló viszonyok hitványságának szakadatlan hajtogatását. Úgy véltem, az ember túlságosan törékeny ahhoz, hogy teljes egészében elvesse az élet valóságát, s megengedhesse magának azt a luxust, hogy nagy büszkén a válság gondolatában tobzódjon. A negáció nevében való filozófiai őrt állás és az egyre fokozódó jajveszékelés helyett inkább arra vetek józan pillantást, ami nem a válság szférájához tartozik ebben a modern világban, gyakorlatot szerzek az élet végességébe és tarkaságába való belenyugvásban, s észreveszem, hogy egyrészt a manapság globalizálódásnak nevezett racionális haladás, másrészt a különféle eredetű hagyományok között mutatkozó meghasonlást nem kiküszöbölni kell, hanem elviselni, mégpedig úgy, hogy az egyik ellensúlyozza a másikat. Így látta ezt hajdani tanárom, Joachim Ritter is.
— Ettől az általános jellegű fenntartástól eltekintve milyen konkrét ellenvetései vannak Habermasszal szemben?
— A polgáriság — náciknál tapasztalt — jobboldali tagadását a baloldali tagadása követte 1968 után Németországban. Én a polgáriság tagadásának megtagadása mellett emelek szót. Habermas munkásságában a történelemfilozófiai monoteizmust bírálom, az emancipáció abszolút egyedüli történetéről szóló tézist, a világjobbítás mindent átfogó történetéről szóló elképzelést, s az olyan diskurzuseszményt, amely az elbeszélések és a vélekedések sokféleségét csak kiinduló konstellációként engedi meg. E diskurzus célja a konszenzus mint olyan vég, amelynél már csupán egyetlen vélemény létezik, s ezáltal egy vélekedő, totálisan felvilágosult fölöttes „mi” jut érvényre. Ez nem csupán a véleményeknek, elbeszéléseknek, nyelveknek, szokásoknak és konyháknak azt a sokszínűségét rombolja szét, amely mégiscsak gazdagítja mások élete által a mi rövid életünket, hanem megtalálható benne a másként vélekedés tekintélyelvű megtiltása, a mítoszellenes felhatalmazása egy afféle kizárólagos rációnak, amely zavartatva érzi magát, ha az ember elbeszélésre vetemedik ahelyett, hogy közös platformra helyezkedne. Az ilyen diszkurzus nem más, mint a szolipszizmus bosszúja a száműzetése miatt. A filozófiának alapvetően igenelnie kell a párbeszédet, s eközben vissza kell kapnia a jogot az elbeszélésre.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969