2013. I-VI
 

Egon Friedell, a zseniális dilettáns

A vég nem egy anekdota csattanója volt. Friedell úgy élt, mintha elbeszéléseinek a főhőse lett volna, ám a halál kijózanító csapásként érte. Amikor 1938. március 16-án SA-legények kopogtattak lakásának ajtaján, s megkérdezték: „Itt lakik a zsidó Friedmann?”, Friedell kinyitotta az ablakot, s a mélybe vetette magát.
„A világtörténelem drámai probléma” — írta Friedell az 1920-as években. S noha akkoriban már minden széthullott körülötte, a bécsi tárcaíró ezen a „drámaiságon” nem a történelmi katasztrófát értette, hanem a színpadot. Friedell sosem fáradt bele a történelem esztétikai jelenségként való leírásába. „Kultúrtörténetei” több ezer oldalon méltatnak egy olyan világszellemet az ógörögöktől a dadaizmusig, amely a végtelen ősidőkből ered, s egyedül a művészetben materializálódik. „Örök és alant megbúvó” az az „alvilági szellemfolyam”, amelynél Friedell, a történelem költője időzik, s hasonlóképpen tartós a publicisztikai sikere. Az újkori kultúra története című munkája 1927-ben jelent meg először, s azóta több mint kétszázezer példányban kelt el. A C.H. Beck kiadóvállalat, amely a kezdetektől fogva gondozta Friedell műveit, e mű újabb kiadását készíti elő.
Friedell Az újkori kultúra története és Az ókori kultúra története című munkáiban csipkelődő stílusának szellemes észrevételeivel fűszerezte a polgári műveltség kánonját, s olyan idealista világképpé mélyítette az általa jókedvű rögtönzéssel összeillesztett történelmet, amely megelégedésére szolgálhatott a polgárságnak. Igen művelt, konzervatív csevegőként olvasók nemzedékei számára közvetítette a borzongató zsenialitást anélkül, hogy túlságosan komoly tényekkel lombozta volna le közönségét. A világegyetem meglelte benne egyetemes leltárnokát, a tények összessége pedig a kartotékszekrényét. Friedell mindent összehordott, amit tudott — s ez korántsem volt kevés —, s mindent újra és újra papírra vetett, amit egyszer már megörökített a tárcáiban. Plagizátor és önplagizátor volt, aki két példaképétől, Oswald Spenglertől és Theodor Lessingtől egyaránt lopott, aki a saját bírálatait és esszéit is kiaknázta oly módon, hogy passzusaikat egyre újabb formákban összeillesztette. Az általa művelt szórakoztató tudomány a szellem alapjaként kezelte a kulturális javakat, mintegy a kulturális örökség mintagyűjteményeként, amelynek birtokbavételére Friedell, a „zseniális dilettáns” (ezt Alfred Polgar mondta róla) bármikor késznek mutatkozott. Nemcsak Az újkori kultúra történetének terjedelme árulkodik nagy teljesítményről, hanem e mű alcíme is: Az európai lélek válsága a fekete pestistől az első világháborúig. Már a tartalomjegyzékből is a világtörténelem címszavai harsognak felénk, néha meglehetősen olcsó paradoxonok képében. Legyen bár szó akár a barokkról, akár a pszichoanalízisről, akár a jezsuitizmus mindenütt jelenvalóságáról, akár a kövérség eszményéről, Friedell mindaddig ütközteti az ellentmondásokat, amíg elő nem áll az enciklopédikus formát öltő világtól való menekülésének összetéveszthetetlen és általa kedvelt hangzása.
A történelem tárca, a történész pedig tárcaíró. Friedell, a nagy stiliszta ebben a szellemben írta műveit 1922-től. Akár az ókorról, akár az újkorról írt, az anekdotikus vált a jelentőség mércéjévé. Egyfajta életrajzi aforizmának tekintette ugyanis az anekdotát, az igazságra rávilágító villámfénynek a létezés sötétjében. Előszeretettel sorakoztatja fel a történelem és a művészet híres személyiségeit anekdoták fényében, mert meggyőződése szerint „a reprezentatív embereknek ez az arcképcsarnoka” jobban felvillantja a fenséges világszellemet, amelyet az egzakt tudományok fotografikus eljárása sosem fog az elénk táruló képpé varázsolni.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969