2013. I-VI
 

A XX. századi magyarországi zsidótörvények
Szabady Balázs

A XX. század történelmének az egyik – sokak számára meglepő – sajátossága a faji jellegű diszkrimináció előtérbe kerülése. A faji kérdés fontossága egy kissé elvontabban fogalmazva azt jelenti, hogy az emberek fontosnak tartják a biológiai leszármazás kérdését. De vajon követelhető-e tőlük az, hogy ne tartsák fontosnak?
A legegyszerűbb eset a szülő–gyermek és a testvérek közötti kapcsolat. Vajon elvárható-e a szülőtől, hogy ne a saját gyermeke legyen számára a legfontosabb? Elvárható-e egy testvértől, hogy ne a saját testvére iránt érezzen szolidaritást, ha az konfliktusba keveredik valakivel? Teljesen „normális” jelenségről van szó, amelyet a civilizált országok eljárásjoga mindig is figyelembe vett.
Az öröklési jog szempontjából évezredek óta fontos a vér szerinti leszármazás kérdése, s a mai törvénykönyvek is figyelembe veszik. Az apasági per lehetősége is azt igazolja: a közösség elismeri és méltányolja azt az igényt, hogy mindenki tudja, a saját gyermekét neveli-e otthon, s ő fog-e majd tőle örökölni. Dinasztikus háborúk bizonyították évezredeken át, hogy sem a politikai elit, sem a közösség számára nem volt közömbös, a törvényes uralkodót valódi leszármazottja követi-e a trónon.
A közös biológiai leszármazás fontossága nem csak szülő és gyermek vagy testvérek viszonyában jelenik meg. Minthogy a szülőknek szintén lehettek testvéri kapcsolataik, a távolabbi rokonság is összetartó erőként jelenik meg. Manapság már a rokonság fogalmává szelídült az, ami az előző századokban még a nemzetség fogalmaként volt a társadalmi kohézió egyik alapegysége.
Minthogy régebben a törzs, illetve a törzsszövetség, majd a belőlük származó nép, illetve nemzet fogalma is bizonyos értelemben az egymással biológiai rokonságban (esetleg sógorságban) élők távoli rokonságaként volt értelmezhető, a közös biológiai leszármazás mint a társadalmat összetartó erő gondolata valójában mindig is létezett. Ezt fogalmazták meg – nyilván utólag – az ősmítoszokban, amelyek az egyes népek öntudatának és kultúrájának szerves részei. Ábrahám mint a zsidó nép ősatyja, Romulus és Remus, Hunor és Magyar mind-mind feltehetően valós emlékeken alapuló, utólag kikerekített történetek, amelyek szépen megfogalmazzák nemcsak azt, hogy a nép tagjai egymás rokonai, mintegy testvérei, hanem sok esetben azt is, hogy egyetlen közös őstől származnak. Ez, persze, már eredetileg is valószínűtlenül hangozhatott, de vallásos jellegű ősmítosznak nagyon is alkalmas volt.
Ősmítoszáért egyetlen népet sem szabad kárhoztatni: ennek megalkotása minden népnek elidegeníthetetlen joga. Ezért akármilyen arányban keverednek is benne a valós és az íróasztal mellett vagy templomi szószéken kitalált elemek, mindaddig ártalmatlan irodalmi és kvázitörténelmi alkotásnak számít, amíg nem irányul mások létérdekei ellen. (Ez „az ígéret földjé”-re, Kánaánra éppúgy érvényes, mint a dákoromán elméletre – ezek sem nélkülözik teljesen a logikát.)
A biológiai leszármazás fontosságának tudata tehát végigkíséri az emberi történelmet. A kérdés azonban az újkori nemzetállamok és a különbözőképp értelmezett polgári nemzetek kialakulása idején új jelentőséget kapott Európában, elsősorban a XIX. század folyamán és vége felé. Maga a nemzetfogalom sem egyértelmű: nem egységes, s többféleképpen, sőt, rugalmasan is értelmezhető. Elég, ha a német „kultúrnemzet” és a francia „államnemzet” nyilvánvaló különbségére és ellentétére gondolunk. Mindazonáltal a nemzet fogalma még nyelvileg sem tekinthető függetlennek a közös biológiai leszármazás tudatától, hiszen a szó töve mind a magyar, mind az indogermán nyelvekben a nemzésre, illetve a születésre vezethető vissza.
A XIX. századi nemzeti felbuzdulás tehát szükségképpen felélénkítette a biológiai leszármazás kérdését is, bár országonként és kultúránként nem ugyanolyan intenzitással. Ennek nyilvánvaló következménye lett a cionizmus és az egyéb XX. századi fajelméletek csírái. Nem kívánok állást foglalni abban a kérdésben, hogy az utóbbiakra az előbbi mennyire hatott serkentőleg vagy gondolatébresztőként, miként az időbeli elsőbbség kérdését is elég nehéz eldönteni, hiszen az elméletek csírái mindig magánbeszélgetésekben jelennek meg, s ezeket utólag nehéz lenne időrendileg rekonstruálni.
Kétségtelen, hogy a cionizmus „rasszizmus”-a nem előzmény nélküli: a zsidó valláshoz és a zsidó néphez való tartozás mindig is csak anyai ágon volt örökölhető, a biológiai leszármazás jelentősége tehát kétségtelen. Ebből a szempontból a cionizmus csak annyi újat hozott, hogy bevitte a XIX. századi szekularizációt a zsidó gondolkodásba.
A közös leszármazás, a nép, a nemzet biológiai rokonságának tudata és érzése tehát nem új keletű, ezért a legújabb kori „fajelméletek” és a „rasszizmus” létrejöttéhez nem volt szükség valamilyen XX. századi boszorkánykonyhára. Ennek ellenére a témát kétségkívül démonizálták – ez tulajdonképpen a második világháború (kölcsönös) szörnyűségeinek a következménye, s a győztesek totális önigazolásának az igényéből fakadt.
Ennek máig ható következménye, hogy bizonyos politikai erők nyomására sem a holokausztról, sem a Horthy-korszakról, sem a második világháborúról nem beszélhetünk tárgyilagosan, mert mindenkinek, akár tetszik, akár nem, választania kell a „jó” és a „rossz” oldal között. Ez, persze, inkább a jelenlegi hatalmi helyzet eredménye, nem pedig a gondolkodás impotenciája, hiszen normális körülmények között minden múltbeli eseményről – ha már történelmi távlatba került – lehetne tárgyszerűen vitatkozni, még markáns véleménykülönbségek esetén is.
Amikor tehát valaki megpróbál a XX. századi magyarországi zsidótörvényekről – tárgyilagosan, de nem a csalhatatlanság igényével – diskurzust folytatni, előre látható, hogy dühödt támadásoknak teszi ki magát. Hiszen ezek a törvények, mint a származási diszkrimináció egyik meglehetősen kirívó magyarországi példája, visszaté-rően viták és hivatkozások tárgyai, anélkül, hogy a szélesebb közönség és gyakran maguk a hivatkozók is pontosan tudnák, hogy egyáltalán miről van szó.
Ezért tűztem ki célul – első lépésben – a zsidótörvények egyszerű, „pozitivista” vizsgálatát annak tisztázására, hogy pontosan mi áll bennük. Úgy vélem, minden lehetséges továbblépésnek és véleménynyilvánításnak ez az előfeltétele. Célom tehát első megközelítésben maguknak a jogszabályoknak a vizsgálata, függetlenül attól, hogy a hatóságok vagy a magánszemélyek betartották-e, illetve tudatosan megszegték-e őket a későbbiekben.
A történelmi tényeket és magukat a jogszabályokat tekintve mindenképpen meg kell különböztetni az ország szuverenitásának elvesztése előtti és utáni időszakot. (Az 1944. március 19-e előtti korszakhoz kapcsolódhat bizonyos szempontból a szuverenitás részleges visszaszerzésének időszaka 1944. július eleje és október 15-e között.) Ez annak ellenére feltételezhető, hogy a külpolitikai determináltság a német megszállás előtti években is egyre erősödött, miként bizonyos fokig a német megszállás után is megvolt a folytonosság hatása: ha személyileg több helyütt nem is, magukban az apparátusokban és a régebbi jogszabályokban mindenképp.
A probléma szerteágazó volta miatt e tanulmányban a vizsgálódást meglehetősen leszűkítettük, s csak a következő kérdésekre próbálunk meg választ keresni: 1. Mi volt az úgynevezett zsidótörvények célja? 2. Kik estek a személyi hatályuk alá? Kik a zsidók? 3. Milyen szankciók szerepeltek e törvényekben?


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969