2013. I-VI
 

Magyar rabszolgák a szovjet Gulag táboraiban I.
Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes

A „felszabadulás”-nak kikiáltott szovjet uralom a legtöbb magyar számára természetesen nem felszabadulás, hanem a magyar nemzet erőszakos megbecstelenítése volt. Különösen azok szemében, akik az úgynevezett felszabadulásnak a hatását saját maguk és családtagjaik sorsán át személyesen is tapasztalták. Olykor-olykor hangot is adtak ennek az érzésnek, többek között a „szabadulás”-t „szabad dúlás”-ként értelmező szójátékkal. (Természetesen ez az általános szovjet-, kommunista- és „felszabadulás”-ellenes felfogás nem érvényteleníti azt a tényt, hogy bizonyos emberek – elsősorban a megmaradt magyar zsidóság és bizonyos baloldali érzelmű személyek – számára a szovjet katonai hódítás valóban felszabadulás volt. Idővel azonban még e sokat szenvedett népcsoportoknak a jó része is kiábrándult a szovjet kommunista rendszerből.)1
Természetesen egyetlenegy magyar sem érezte a „felszabadulás” borzasztó hatását oly mélyen, mint azok, akik e „felszabadító hadjárat” következtében lettek a szovjet Gulag rabszolgatáborainak a foglyai. Mint a jeles Gulag-kutató, Stark Tamás egy tanulmányában megjegyezte: „Ki gondolta volna a múlt században, hogy a mi századunkban visszatér a rabszolgaság intézménye? Sőt, kijelenthetjük, hogy a XX. században a rabszolgasors több embernek jutott osztályrészül, mint a múltban összesen. Mi több, korunkban a rabszolgasors nemcsak szervezetileg és mennyiségileg vált »fejlettebbé« az ókorinál, hanem minőségileg is. Akkor a munkavégzés volt a cél, míg most a népirtás, amelynek a munka »csak« eszköze. A német nemzetiszocializmus egyes »fajok«, népcsoportok gyengítésére, megsemmisítésére törekedett. A sztálini szocializmusban a kényszermunkát a szovjet alattvalók megtizedelésére és a környező országok megfélemlítésére használták.”2
De mi is ez a bizonyos Gulag, amelynek mibenléte olykor még tanult értelmiségieket is megtéveszt? Alekszandr Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoport című könyve alapján ugyanis sokan úgy vélik, hogy a Gulag egy politikai rabokkal benépesített, hatalmas szigetcsoport valahol a volt Szovjetunió távoli partjain.3 A valóságban azonban nem volt más, mint az 1934-ben megalakult Glavnoje Upravlenyije Iszpravityelno-Trudovih Lagerej (Javító Munkatáborok Főhatósága) erőszakszervezetnek a rövidítése. A szervezet a szovjet NKVD alosztályaként jött létre azzal a kizárólagos céllal, hogy az addig különböző helyi és területi szervek irányítása alatt levő kényszermunkatáboroknak az adminisztrálása egy kézben fusson össze.4
Nem tudjuk pontosan, hogy hány magyar katonai és polgári személy került fogságba a háború utolsó hónapjaiban, különböző adatok alapján azonban úgy véljük, hogy az összlétszám valamivel kilencszázezer fölött volt. Egyharmaduk, vagyis háromszázezren a nyugati szövetségesek, kétharmaduk, azaz hatszáz-hatszáznegyvenezren pedig a szovjetek fogságába kerültek. Az utóbbiak közül kétszázhúszezer (de lehet, hogy kétszázhetvenezer) sohasem tért vissza hazájába.5 Ezeknek az embereknek mintegy a fele (százhúsz-száznegyvenezer személy) teljesen bűntelen polgári lakos volt, aki az 1944 novembere és 1945 márciusa közötti szovjet hadműveletek következtében került a Vörös Hadsereg fogságába. Ennek a Magyarország jelenlegi határán belülről származó százhúsz-száznegyvenezer fogolynak mindössze 10%-a maradt életben.6 Ha viszont hazánk második világháborús határait vesszük figyelembe, akkor száznyolcvan-kétszázezer polgári fogolyról beszélhetünk, akiknek jó része Észak-Erdélyből és Kárpátaljáról származott.7
Ezeket a polgári személyeket vagy falvakban és városokban az utcán szedték öszsze málenykij robotra (kis munkára),8 vagy valami képtelen politikai bűnért ítélték őket sok évig tartó szibériai kényszermunkára. Az utóbbiaknak mintegy 90%-a pusztult el a Gulag-táborok borzalmai közepette.
A legmegbízhatóbb adatok alapján 1945 nyara és 1948 ősze között mintegy háromszázhuszonötezer–háromszáznyolcvanezer magyar foglyot – leginkább hadifoglyot – küldtek vissza Magyarországra. Közülük száz-százötvenezer 1946 nyara előtt, további kétszázkétezer 1946 júliusa és 1948 novembere között, húsz-huszonötezer 1949 és 1951 között, háromezer pedig 1953 és 1955 között tért vissza hazájába.9 Az 1946 és 1948 között repatriáltak soraiban 9425 polgári személy is volt, s óriási többségük a málenykij robotra hurcoltak soraiból került ki. Ők legfeljebb 10%-át tették ki a teljesen bűntelenül a szovjet Gulagra került polgári személyeknek.10
A málenykij robotra hurcoltakkal szemben azok, akiket kémkedésért vagy egyéb kitalált politikai bűn miatt ítéltek el, nem voltak ilyen „szerencsések”. Őket Szibéria távoli vidékére deportálták, ahol még keményebb körülmények között, még tovább kellett rabszolgamunkát végezniük. Ha életben maradtak, akkor csak nyolc, tíz vagy tizenöt év után, a Sztálin halálát követő években kerültek vissza hazájukba.11
Olofsson Placid katolikus pap és volt bencés szerzetes szerint – aki tíz évet töltött a Gulagon, s aki a rendszerváltás óta az egyik szervezője a túlélők éves találkozóinak – a szovjet katonai bíróságok harmincegyezer magyart ítéltek el, s közülük hatezerötszáz vagy hétezer, tehát mindössze 20% tért vissza.12 Ebben azonban nincsenek benne azok, akiket málenykij robotra vittek, hiszen őket mindenféle bírósági ítélet nélkül szedték össze és vitték el a Gulag egyik vagy másik kényszermunkatáborába.
Az elítéltek Olofsson atya által megadott számát azonban sokan túl kevésnek vélik, annál is inkább, mert ő nem veszi figyelembe a más kategóriába sorolt deportáltakat. Így például Menczer Gusztáv, a rendszerváltás után felállított Központi Kárpótlási Hivatal Társadalmi Kollégiumának elnöke szerint a Szovjetunióba került magyar hadifoglyoknak, politikai elítélteknek és kényszermunkára hurcoltaknak a kimutatható száma csaknem hétszázezer, akik közül körülbelül négyszázezer, vagyis csaknem 60% elpusztult. A fenti számhoz még hozzáadandó az a mintegy százhúszezer magyar is, akik menet közben haltak meg, s akikről semmi közelebbi adat nincs senkinek a birtokában.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969