2013. I-VI
 

Magyar rabszolgák a szovjet Gulag táboraiban II.
Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes

A visszatért Gulag-rabok legtöbbje szerint összegyűjtésükben és bevagonírozásukban szovjet katonákon kívül úgynevezett magyar policok is közreműködtek, sokszor még kegyetlenebbül, mint az orosz hódítók,2 ordítozással és puskatussal segítve elő a szerencsétlen rabok bevagonírozását. Mint Pásztor Piroska (később Homolya Lász-lóné) elmondta: „Hajtottak bennünket az őrök, puskatussal lökdöstek. Davaj, davaj, bisztra, bisztra – ordítozták állandóan. Összeestem, megrugdostak.”3
A helyzet nagyon hasonló volt ahhoz, mint ami néhány hónappal azelőtt a magyar zsidósággal történt. A Gulagra deportáltak közül ezt néhányan meg is jegyezték, például a gávavencsellői Zöldi Mihály, akit 1945 elején málenykij robot ürügyén vittek a Szovjetunióba: „Amikor 1944-ben kiparancsoltak bennünket, leventéket a csendőrök, hogy őrizzük mi is azokat a szerencsétlen zsidó családokat, egyikünk sem gondolta, hogy nemsokára mi is hasonló sorsra jutunk. … Ők sem voltak bűnösök, mi sem. A törvény volt nagyon kegyetlen, az emberi gonoszság.”4
Egy marhakocsiba, amelyben a jobb és a bal oldalon emeletes priccsek voltak, általában hatvan rabot zsúfoltak be. Mindkét oldalon harminc személynek kellett elférnie. Középen volt egy kályha, de tüzelőfa csak itt-ott. A vagon aljára egy lyukat vágtak vécé gyanánt, ám tisztálkodási lehetőség nélkül. Egy hordóban kellett volna lennie az ivóvíznek, de nagyon sokszor üresen állt, mert még vizet is csak módjával adtak. Az egyik fogoly így mesélte el ezt a helyzetet: „A vagon közepét ajtószélességben üresen hagyták, illetve oda volt betéve egy boroshordó, amelynek a teteje ki volt ütve, ez volt a víztartály. Mellette egy kis négyszögletes lyuk volt a padlón baltával kifaragva, ez volt a vécé, mellette közvetlenül egy kerek lemez dobkályha, amelyhez nem volt akkor semmiféle tüzelő. … Jobbra-balra deszkapolcok voltak csinálva, két sor egymás fölött, ezen kellett feküdni fejjel a vagonok felé, ahogy az ember elfért. A vagonok ablaka sűrűn be volt hálózva szögesdróttal.”5 Az ajtók is mind le voltak lakatolva, az ablakszerű kémlelőlyukakat pedig szögesdrót fedte. Menekülési lehetőség tehát szinte egyáltalán nem volt.
(Szökések és szökési kísérletek a szállítás során) Ennek ellenére voltak olyanok – főleg fiatal legényemberek –, akik megpróbáltak megszökni, amíg a szerelvény még Magyarországon haladt. Püspökladány közelében is ilyen szökési kísérlet történt, amelyet az akkor tizenhét éves Kolozsi Imre a következőképp beszélt el: „Második éjszaka Püspökladány közelében nagy lövöldözés, kiabálás támadt. A vonat hirtelen fékezett, megállt. A mi vagonunkat követő vagonban… óriási kiabálás, összevissza lövöldözés. Próbáltunk kilesni az ablakon. Előbb még nem láttunk mást, csak nagy szaladgálást, később már látható volt, hogy két embert húznak a lábánál fogva visszafelé a havon, valószínűleg halottak voltak, vagy eszméletlenek. A sok lövöldözés, ordítozás közben nagy verekedés kezdődött. Ütötték, verték az embereket. Később kiderült, hogy ugyanolyan módszerrel, ahogyan mi terveztük, két vagonnal előttünk kifaragták a vagon ajtaja melletti deszkát, azon kinyúlva kinyitották a zárat, az ajtót, s az emberek óvatosan lecsúszkáltak a vagonból, leugráltak, megszöktek. Már majdnem mindenki kint volt, hatan maradtak a vagonban, amikor az egyik, leugráshoz készülődve, nem merte elengedni a vagonajtót, s húzta a vonat. Félelmében kiabálni kezdett, ekkor vette észre az őr. Azt a hat embert, akik ott maradtak, kegyetlenül megverték, embertelenül kínozták. … Ennek a verésnek az volt a célja, hogy ne merjenek szökni, azaz megfélemlítés.”6
Más alkalommal is előfordult egy-egy sikeres szökés, legalábbis néhány rab számára. Egyszer például egy „áldott lelkű magyar” mozdonyvezető jelezte a foglyoknak, hogy hol és miként lehet legkönnyebben leugrani a vonatról: „Emberek, huszonöt éve járok ezen a vonalon, jól ismerem. Ahol alkalmas lesz a terep a szökésre, lelassítok, s egy hosszú füttyszót fognak hallani. … A vonat lassított, volt füttyszó, de mi azt hittük, csak állomáshoz közeledünk, nem szöktünk, de majdnem minden vagonból tíz-tizenhárom személy lelépett.”7 Amikor észrevették a szökéseket, a mozdonyvezetőnek lassan vissza kellett tolatnia, az orosz katonák pedig gyalog kísérték két oldalról a vonatot, s minden mozgásra lövöldöztek. „Nem tudom, kit lőttek agyon, kit nem, azt sem, hányan szöktek meg, de egy sorstársunk, Frenkó András nagyon megjárta. [Miután elkapták], bedobták a vagonba, a feje négy-öt helyen be volt szakadva, kilenc szúrás rajta a testén, majd kiderült, hogy néhány bordája is eltört. Úgy vérzett, hogy át kellett tenni az elsősegélynyújtó kocsiba. Ploieştiben is találkoztam egy [másik] összetört barátommal, őt azért verték, mert ő volt a vagonfelelős.”8 Hogy Frenkó Andrással mi történt, azt az elbeszélő nem tudta megmondani. Nagy valószínűséggel még a vonaton meghalt, holttestét pedig egyszerűen kidobták a havas pusztaságba.
Voltak, akik román területen is megkísérelték a szökést. Ilyesmi történt Focşani előtt, ahol a szökni próbálók közül legalább tizenöt embert agyonlőttek az oroszok. Ennek ellenére – mint Gömöri Lajos elmondta – sokan tovább kísérleteztek, például egy román állomáson egy teljes éjszakát állt a vonat. „Tizenöt-húsz ember felfeszítette a vagon padlóját, s megszökött. Másnap a románok elfogták őket, s visszahozták. Az oroszok a szemünk láttára mindet agyonlőtték. A többieket, akik a vagonban maradtak, félholtra verték azért, mert nem akadályozták meg a szökést.”9 E példából is látható, hogy a magyar raboknak nemcsak rabtartóiktól, hanem hazájukon kívül a helyi lakosság gyűlöletétől is tartaniuk kellett.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969