2013. I-VI
 

Mű és műélvező
Nemes Károly

A filmművészet nem tehető egyenlővé a mozgófényképpel, de nem is választható el tőle. Ahogy az irodalom sem a szavaktól (nyelvtől), a festészet sem a színektől. A mozgófénykép – mint a film eszközeivel alakított anyag – a valóságos vizualitás és auditivitás megjelenítéseként elsődleges szerepű a más művészetektől való elkülönítésben. Az így adódó valóságosságtól még a tőle való elszakadás szélsőséges példáinak ismeretében sem lehet megszabadulni. Ha pedig a reprodukálás mozzanata kikapcsolhatatlan, akkor hol a helye a művész teremtette esztétikumnak? Persze, bizonyos esztétikai minőségük a valóságos jelenségeknek is van, de közülük éppen a legjelentősebbek hiányoznak, s a másolás a meglevők hatóerejét is csökkentheti. Lehet a mozgófénykép megkülönböztető sajátossága és rendkívüli hatásának alapja a valóságosság, de ha az ábrázolás ezen a – másolási – szinten maradna, akkor csak nagyon részleges (szép archoz, kies tájhoz stb. kapcsolódó) esztétikai élmény jönne létre. Hogyan jellemezhető a művészettől elvárható esztétikai élmény általában és a filmmel kapcsolatban?
Talán érdemes egy összevetéssel kezdeni. A gyilkosság, a maga szélsőséges érzelmi hatásával, pregnáns példa lehet. A játékfilmek – többnyire a hetvenes évektől – nemegyszer mutatnak be „nyílt színi” gyilkosságot. Néha ilyenről készült dokumentum is eljut a közönség elé. Jó példa erre az Eddie Adams által 1968-ban Saigonban készült felvétel. A jelenet azt rögzítette, amint a rendőrfőnök pisztollyal agyonlő egy vietkongot. Az, hogy a tett a fenyegetés után tényleg bekövetkezik, megdöbbentő hatású. Általános érvényű és természetes reagálás a sokkhatás. Itt nincs semmiféle esztétikai mozzanat. A kiváltódott érzelem amúgy is kiszorítana mindent.
Alfred Hitchcock Psycho (1960) című filmje szintén gyilkosságot mutat be (egy nő leszúrását), de a dokumentumrészlettől eltérően a késnek a testbe hatolását nem ábrázolja. Akkor viszont hogyan jelenik meg a – késelés révén nem kevésbé brutális – cselekvés? A moteltulajdonos Norman a nála megszálló Mariont öli meg akkor, amikor az a fürdőkádban állva tusol. A negyvenöt másodpercig tartó gyilkosságot hetvennyolc vágással (snittel) mutatja meg a rendező. Eközben látni a nejlonfüggöny mögött kirajzolódó árnyalakot, a kést, a leszakadó függönyt, az asszony arcát, szemeit, hasát, a vért fodrozó vizet és ezeknek ismétlődését is. Csak egyet nem látni – mint említettük –, a testbe hatoló kést. Milyen élmény keletkezik ebben az esetben? S egyáltalán milyen a művészettől elvárható élmény? Milyen a művészeti élmény akkor, amikor a reprodukáló jellegű mozgófényképanyag miatt (legáltalánosabban) nem lehet eltekinteni vizuálisan és auditíve valóságosan megjelenített jelenségektől? Kiindulópontként (éppen Jacques Maquet kutatásai nyomán) érdemes a tárgyak és műtárgyak megkülönböztetését alapul venni.
Túl azon, hogy a művészet (most a filmművészet) rendkívül bonyolult fogalom, más megközelítésben objektíve létező tárgyak egy csoportjával egyenlő. Tárgyon a vásznon, képernyőn stb. megjelenő hangos (színes stb.) mozgófényképet értve (bár a film mutathat nem fényképszerű ábrázolást is). Annak, hogy a nézőnek művészi élményben legyen része, meghatározott – külső és belső – feltételei vannak. Banális – és nem is kötelező – külső feltétel az előadás helye és körülményei által érvényesülő orientáció. Bár a filmek zöme nem sorolható a művészethez, a moziba menő vagy a képernyő elé ülő néző műélvezőnek tartja magát. A belső feltétel vonatkozásában ugyanilyen banális bizonyos élettapasztalat meglétének követelménye. E nélkül ugyanis a filmek a szándékolt jelentésük érvényesülésének a minimumát sem teszik lehetővé. Ha a néző nem hoz magával az életből valamiféle ismeretet, akkor a filmeket nem értheti meg. Ezért vannak külön gyermekfilmek (illetve létezik az az ajánlás, hogy a gyermek az adott művet felnőtt társaságában nézze meg). Ezek azonban elemi dolgok. Rajtuk kívül a felfogás–értelmezés–érzelmi élmény keletkezését súlyosabb tényezők befolyásolják. Jellemző példa: Antal Nimród Kontroll (2003) című alkotásának bemutatása előtt figyelmeztették a film leendő nézőit arra, hogy a mű nem egyszerűen a metró ellenőreiről szól. Ebben az esetben sem alaptalanul tételezték fel, hogy lesznek, akik nem fognak fel mást a film láttán. Ha viszont csak a jegyellenőrök ténykedésére figyelnek fel, akkor számukra a bemutatott film semmiképp sem műalkotás. Mi kell ahhoz, hogy egy tárgy műtárggyá, műalkotássá váljon, s ehhez méltó élményt váltson ki?
A fenti két – külső és belső – feltétel tulajdonképpen kiegészíti egymást. A tapasztalat teszi lehetővé a film által mutatottak felfogását (meghatározhatóságát), de ugyanakkor közelíti azokat az élethez, hiszen az életben szerzett tapasztalatokhoz viszonyítva lehetséges a megértésük. A bemutatás körülményei (a mozi mint erre szolgáló helyiség, a mű játékfilmként való felkonferálása a televízióban) viszont igyekeznek az alkotást elválasztani a mindennapi élettől, sőt, akár szembeállítani vele. Az elhatárolás értelme, hogy a látott alkotás ne valóságként jelenjen meg. Ez ugyanis kizárná, hogy művészet legyen. A mindennapi gyakorlattól való elszakítás – bár nem kizárólagos tényezőként – két dologban is segít. Az egyik, hogy a néző bizonyos „érdektelenség”-gel szemlélje a látottakat, hiszen azok nem befolyásolhatják közvetlenül az életét, a másik, hogy éppen ezért ne szedje részekre a filmet, hanem sajátos „totalitás”-ként fogja fel.
A valóságból való kiragadásnak van egy – általában kevésszer emlegetett – következménye: A köznyelvtől való elszakítottság. (Az irodalom művészi nyelvet használ. Nyilvánvalóvá teszi ezt a „fekete ló” és a „hollóparipa” különbözősége.) Arról és csak arról a nyelvről van szó, amely nem csupán kíséri a tapasztalatszerzést, hanem emberi szinten a megismerés nem is lehetséges nélküle. A valóság értelmi felfogása a fogalmi általánosítás felé indít, ennyiben a szubjektum és az objektum bizonyos fokú elválasztását eredményezi. Addig nincs is szó emberi megismeréséről, amíg az egyén nem képes kiemelni magát a környezetéből, s az éntudat révén azt külsőként kezelni. A műalkotás esetében viszont az objektum–szubjektum viszony többé-kevésbé zárttá válik. A zene a hallgató lelkéből szól, a színész a közönség nevében nyilatkozik meg, az absztrakt kép nézőjének a vízióit láttatja. Ennek megfelelő folyamat teszi lehetővé azt, amit nem lehet a múltba helyezni vagy a jövőben remélni. Ténylegesen itt és most van. Felidézhető ugyan a hajdan megtörtént esemény, akár a múltban keltett érzelmi hatás emlékével, de ez nem lenne más, mint fogalmiasított tapasztalat.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969