2013. I-VI
 

Betekintés a francia nyelvű afrikai mozi jelenébe
Kun Tibor

Az afrikai kontinensen belül az úgynevezett frankofon országok moziját szeretném vázlatosan bemutatni: azokat az országokat veszem figyelembe, amelyekben a francia nyelv napjainkban is legalább egyik, ha nem az első hivatalosan beszélt nyelv. Nagyon vázlatosan, hiszen manapság már meglehetősen sok afrikai filmet regisztrálnak a szakkönyvek és a lexikonok; ezt a mennyiséget feldolgozni, osztályozni, értékelni egyre nehezebb, s főleg egyre nehezebb elfogulatlan, egyértelmű kritikákat olvasni róluk, hiszen mind az afrikai, mind az Afrikán kívül élő szakemberek (csúnya szó, nem szívesen írom ide), kritikusok figyelik – nálunk is – az afrikai filmtermést, s nem kell magyaráznom, hogy a kétfajta megközelítés és kritika mögött gyakran politikai, sőt, pénzügyi érdekek húzódnak meg. Szerencsére, a világon egyre több helyütt foglalkoznak az afrikai filmekkel, s egyre több az objektivitásra törekvő, jóindulatú, nem kioktató kritika. Miként azt az egyik ismert kritikus mondta általában az afrikai mozival és az alkotóihoz való hozzáállással kapcsolatban: „Miért nem tiszteljük egy rendező eljárását, még mielőtt megmondanánk neki, mit kellett volna csinálnia?”1
Nehéz az afrikai moziról beszélni, írni; olyan ez, mintha általában akarnánk az európai moziról szólni; mégis meg kell próbálni, hiszen gyakorlatilag valamennyi afrikai nemzeti mozi jelenleg ugyanazokkal a problémákkal küszködik: technikai felszereltség hiánya (nagyon sokan a régi típusú, hagyományos filmtechnikai eszközökkel dolgoznak; az utómunkálatok többségét Európában, Kanadában, az Egyesült Államokban végzik, ami megnöveli a filmgyártás önköltségét), financiális nehézségek (a filmgyártás költséges, mindenütt az, Afrikában azonban különösen, hiszen ismert a kontinens anyagi helyzete: sokkal fontosabb kérdésekkel sem tudnak megbirkózni, nemhogy filmeket szponzoráljanak). Mindezek ellenére az 1960-as évek után néhány afrikai ország kormánya – kitartó és makacs filmeseik nyomására, kérésére, illetve a mozi hatalmát és a művészet erejét illető magyarázkodására – elfogadta, hogy támogassa a filmművészek törekvéseit. A politika és a pénzügyek azonban hamarosan felülkerekedtek a művészi meggondolásokon, s néhány éves ígéretes fellendülés után az afrikai mozi ügye ismét veszített. Az afrikai filmipar külső és belső erők hatására „a [legtöbb] afrikai kormány bűnös lemondása, hatalmas, módszeres, Afrikán kívüli »érdekek« és maguk az afrikai filmesek lemondása következményeképpen visszavonulni kényszerült”.2 Az afrikai mozi mégis létezik, s már nemcsak dokumentumfilmek, hanem nagy lélegzetű, másfél–két órás produkciók formájában is; vannak kosztümös filmek, vannak cinéma vérité filmek, vannak történelmi hagyományokra épülő filmek, rajzfilmek stb., amelyek néhány év óta a legkülönbözőbb fesztiválokon (Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában) sikert sikerre halmoznak, díjakat nyernek, külön említést érdemelnek a nemzetközi zsűriktől stb. (Sajnos, a megfelelő média- és kritikai visszajelzés távolról sem olyan e filmek esetében, mint az Afrikán kívüliekében – bár, hála többek között az internetnek, ez is javulást mutat, hiszen rengeteg weboldal próbál képekkel, kritikákkal, filmjegyzékekkel, tartalmi ismertetésekkel jó értelemben vett piacot és népszerűséget teremteni az afrikai filmnek.)
Nagyon sok szép és minden tekintetben értékes afrikai film koprodukcióban készül (nincs ez nagyon másképp a többi kontinens országainak filmgyártásában sem, kivéve talán az Egyesült Államokét): a fő külföldi koproducerek természetesen Franciaország („Franciaország domináns pozíciója lehetővé teszi számára, hogy meghatározza a játékszabályokat”3), de említésre méltó Kanada, Svájc, Belgium, Olaszország, Hollandia, Németország is, hogy csak az Afrikán kívüli bedolgozókról szóljak, s akkor még nem beszéltem az afrikai országok egymás közti filmgyártási kapcsolatairól. Új és kiemelkedő szerepet kezd játszani az afrikai mozi támogatásában pénzügyileg, pályázatok útján az EU is (így hamarosan hazánk is bekapcsolódik), s nemcsak a filmekben, hanem általában az úgynevezett harmadik világ kulturális életének támogatásában. A Le Devoir című kanadai lap érdekes, csöppet sem vigasztaló megjegyzése azért egy ideig érvényes marad: „Gyakran az északi országokban járva bukkanunk a Dél filmjeire.”4
Felmerül, persze, az a jogos kérdés, hogy a Nyugat felé való kiszolgáltatottság mennyiben befolyásolja az afrikai filmkészítők szabad témaválasztását, ítéletalkotását bizonyos társadalmi kérdések filmre vitelében. Nos, tény, hogy a menedzserek alappolitikája – mint mindenütt a világban és minden területen – a minél nagyobb nyereség elérése, miként az egyik szenegáli lap írja: „Az afrikai művészek megkísérlik becsapni lelküket azért, hogy a világpiacon eladhassák produkcióikat.”5 A lap ugyanebben a cikkében felhívja a figyelmet a külföldi befolyás veszélyére, részben folytatva a Franciaországról tett megjegyzést: „Az afrikai mozit manapság csaknem kizárólag külföldi entellektüelek ellenőrzik. Volt gyarmatain Franciaország továbbra is finanszíroz filmeket. … De a frankofon szolidaritás ürügye alatt francia vagy kanadai magánproducerek vigyázzák ezt a szektort. … Itt [tudniillik Afrikában] a tét inkább kulturális, mint kereskedelmi. Egy kontinens képi világa feletti uralommal garantálható annak politikai és társadalmi ellenőrzése.”6
Mint említettem, az afrikai mozi manapság számos fesztiválon van jelen mind Afrikában, mind a többi kontinensen. Az afrikaiak számára a két legfontosabb belső, azaz kontinensen belüli filmfesztivál a FESPACO (Festival Panafricain du Cinéma et de la Télévision de Ouagadougou, azaz Ouagadougoui Pánafrikai Film- és Televíziós Fesztivál), amelyet először 1969-ben rendeztek meg, az első években szabálytalan időközönként, jelenleg minden második páratlan évben, a másik fesztivál a Journées Cinématographiques de Carthage – Karthágói Filmnapok, amely 1966-ban indult, s kétévenként rendezik meg. A testvérfesztiválok a Festival Vues d’Afrique (Montréal, Kanada) és a Festival International du Film d’Amiens (Amiens, Franciaország).
Milyen szempontok vezéreljenek – vagy éppen ne vezéreljenek – bennünket az afrikai frankofon mozi tárgyalása során? Először is nem kívánok foglalkozni – mert nincs meg hozzá a kellő tudományos-technikai felkészültségem – a filmtechnikával, azaz hogy milyen plánok, milyen beállítások, milyen hang- vagy éppen képalkotási technikákat alkalmaztak-alkalmaznak egy adott film alkotói. Nem kívánok afrikai filmeket és filmeseket nem afrikai filmekkel és filmesekkel összehasonlítani (pedig milyen csábító ez a perspektíva); egymagukban szeretném e néha nem is annyira új filmeket bemutatni, előtérbe helyezve a hagyomány és a modernség problémáit. Önkényes válogatásról van szó, amely bizonyára – s ez lenne a logikus – támadható és támadni is kell, hiszen a szubjektivitás nem lehet tudományosan megalapozott kutatási módszer. Hány filmet válogassak ki? Tizenkettőt, mint a világ legjobb tizenkét filmje? Ezt az eljárást azóta is mindenki kritizálja. E sorok írója ilyen nagyképű merészséget nem óhajt megengedni magának, s azt is kijelenti: még csak a legjobbnak tartott filmeket sem tudja és nem is akarja bemutatni, mert bár sokat látott közülük, mindmáig képtelen arra, hogy az összes frankofon afrikai ország filmjét végignézze. Nem kívánok említést tenni azokról a filmekről sem, amelyekről csak kritikákat olvastam, vagy amelyekből csak részleteket láttam.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969