2013. I-VI
 

A magán- és a közbirtoklás társadalompolitikai alapja és értelme
Ankerl Géza

Az állam és a tulajdon viszonya összetett. A vagyonok magánbirtoklásának jogosságához jogállamra van szükség.1 Ha ugyanis tulajdonjogon többet értünk, mint valamilyen megkaparintott értéknek a birtoklását – ahogyan azt a rendszerváltozás körüli joghézagos kilencvenes évek „spontán és önprivatizációs”2 folyamatai során láttuk –, s a birtokon belüli állapotot jogcímmel felruházott tulajdonjoggá akarjuk konszolidálni és ezáltal a rendfenntartó állami karhatalom védelme alá helyezni, ahhoz legalább hallgatólagosan elfogadott, legitimált államra van szükség.
Történelmi korok és kultúrkörök szerint a közhatalom, az állam legitimálásának elfogadott formái és módozatai különböznek: szent könyvek nyomán Istentől származtatott teokratikus hatalomra, valamint kivételes tehetségű államalapító által egységesített, vérszerződéssel és trónöröklési renddel intézményesített uralomra egyaránt akad példa. A társadalomtörténész Max Weber három legitimitástípust különböztetett meg: a hagyományosat, a karizmatikusat és a legálisat. Az utóbbinak a demokratikus változata terjedt el a nyugati civilizáción belül az 1789-es francia forradalom nyomán, ezért tanulmányunkban ez a mérvadó. A félreértések elkerülése érdekében azonban máris kijelentjük, hogy itt elvi, ideáltipikus igazolási modellről van szó, amelynek valós léte, sőt, megvalósíthatósága további megfontolások tárgya lehet. Arról az úgynevezett társadalmi szerződéses modellről van szó, amelyet többek között Kant, Rousseau és a modern liberális Rawls tana képvisel.3 E felfogás szerint a közhatalom minden ember egyenlő, teljes szuverenitásából vezetendő le, ugyanis a népuralmi társadalom tagjai elvben maguk mondanak le korlátlan önrendelkezésük, szuverenitásuk egy részéről az állam javára. Ennek értelmében például a közhatalmi határozatok egyhangúságát is csak annyiban válthatja fel a többségi döntés elve, amennyiben ehhez az eljárásmódhoz a nép az alkotmányban jóváhagyását adja (lásd az eredetileg teljesen szuverén EU-államok döntéshozatali fejlődését).
Ebben az emberek közötti társadalmi együttműködést szerződéssel létrehozó modellben a szuverén felek egyenrangúságát nem valamiféle emberi érdem indokolja, hanem elegendő hozzá az a felismerés, hogy az emberiséget szaporodásra és kommunikálásra, tehát megegyezésre képes, önálló egyének alkotják.4
(A polgári egyenlőség és a tőkevagyon öröklése) A népuralmi politikai rendszert legitimáló ideál tehát a polgárok egyenlő akaratnyilvánítási és -érvényesítési képességéből indul ki. Valójában azonban a modern állam- és társadalomtudományi elméletek kényes kérdései és kérlelhetetlen vitái épp ennek az elvnek a megvalósítása, illetőleg megvalósíthatósága körül élesednek ki – az egyik oldalon az egyenlő esélyek mindenáron való érvényesítésének forradalmi szószólóival, a másikon pedig a status quo, a birtokon belüli állapot kiérdemeltségében hívő defetista apologétákkal.5
Az állampolgárok demokratikus egyenlőségének elvét alkalmazva ugyanis hamar kiderül, hogy az erőforrások egyenlősége (vagy legalábbis hasonló mértéke) nélkül az elv csupán szép elgondolás marad. Ezért beszél az egyenjogúság elméletét és gyakorlatát tárgyalva Gerard Drawkin az erőforrások egyenlőségéről.6
A nemzetközi tárgyilagosságról szóló tanulmányunkban7 kifejtettük, hogy az emberi nem szociálbiológiai adottsága következtében sziszifuszi feladat minden újszülöttet azonos erőforrásokhoz juttatni, ám amíg a nyugati civilizáció államai a szabad, önálló és egyenjogú polgárok hozzájárulására vezetik vissza legitimációjukat, addig cinikus képtelenség lenne eleve lemondani e kívánalom alkalmazásának kereséséről, főleg ha az elv foganatosítása társadalmi döntésektől függ.
Nyilvánvaló, hogy génjeik révén az emberek – anélkül, hogy kiérdemelték volna – nem egyforma tehetséget örökölnek. Ezen, a tudomány pillanatnyi állása alapján, az állam csak kismértékben javíthat. Ráadásul a más-más családba születés társadalmi megkülönböztetésekkel is befolyásolja az emberek életét és gondolkodását. Sőt, minthogy az újszülöttnek felnőttekre van szüksége fejlődése során, mire nagykorú lesz, mindenki „adós”-a marad nevelőinek. A modern liberális társadalom büszke önelégültséggel törölte el a kasztokat, a rabszolgaságot, sőt, a nemesi előjogokat is. De maradt egy kiváltság, amelynek jelentősége más, ellensúlyozó diszkriminációk nélkül csak erősödött, s a tényleges egyenjogúság fő akadályává vált: a vagyon öröklése.
Maga az öröklés szó diplomatikusan összemossa a tehetség és a tehetősség közti különbséget, elrejtve, hogy míg a gének öröklése egyszerű fatalitás, addig a vagyoni öröklésért, a hagyatékért a társadalom törvényhozása a felelős.8 A status quo védelmezői ugyanis a tárgyak és az emberek közötti elidegeníthetetlen kapcsolattal indokolják a magántulajdon általános örökölhetőségének elkerülhetetlenségét. Az embert gyermekkora óta bensőséges kapcsolat fűzi bizonyos tárgyakhoz, a szülőházához stb., s minthogy ezek alkotják természetes életterét, embertelenség lenne megfosztani tőlük. Lélektani ismereteink alapján ez kétségtelenül így is van. A csúsztatás akkor következik be az érvelésben, amikor e meggondolást minden további nélkül kiterjesztik bármilyen felhalmozott, korunkban tőkének nevezett magánvagyon korlátlan örökölhetőségének igazolására. Márpedig ha bármiféle személyes érdem nélkül némelyek olyan óriási vagyont örökölnek, amely lehetővé teszi számukra, hogy minden társadalmi szolgáltatás és munka nélkül is akár egész életükben jól éljenek, az nem kisebb diszkrimináció a polgárok számára, mint valaha a nemesi oklevél (kutyabőr) volt. Az újszülött polgároknak ezt a személyes érdem nélküli diszkriminációját Kekes és más antiegalitáriusok egyszerűen azzal intézik el, hogy gazdagnak és szegénynek született ember minden társadalomban volt, s egyébként is, azt mondják, történelmileg e különbség csökkenőben van.
Kétségtelenül meg kell tehát különböztetni a használati tárgyak és a vagyon tulajdonjogát. A személyes tulajdont alkotó tárgyak köre ugyanis az egyén mibenlétét tükrözi – anélkül, hogy befolyásolná polgártársai megélhetését és a közhatalom gyakorlását. Ahogy Lucien Lévy-Bruhl klasszikusan megfogalmazta: e tárgyak esetében a személyiség kiterjesztéséről van szó.9 Teljesen más kategóriába tartozik, következésképpen más tárgyalásmódot kíván viszont az a tulajdon, amelyet tőkének nevezünk. További fejtegetéseinkben tehát kizárólag a tőketulajdonjog megtestesülési formáit tárgyaljuk. Kézenfekvő, hogy a demokratikus törvényhozás a tőkevagyon birtoklását és a vele való rendelkezést más társadalmi szolgalmakhoz kötheti, mint a magánélethez tartozó személyes tárgyakét.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969