2013. I-VI
 

Adalékok az önmegsemmisítés programjához
Menyhay Imre

A gazdasági fellendülésre jellemző munkanélküliség-csökkenés a fellendülésnek minősített ciklusokban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; a válságokra teoretikusan jellemző árszintcsökkenés nem következett be, épp ellenkezőleg, az infláció hol kisebb, hol nagyobb mértékben állandósult. „Ebből kiindulva — írja Balázs Judit, a Nyugat-Magyarországi Egyetem világgazdaságtan tanszékének vezetője — érdemes az amerikai jelenség ama hátterét látni, hogy a fellendülés a globális világgazdaság logikájából adódik: ez a gazdaság abból él — az értékpapír, a valuta és a deviza árfolyamkülönbségéből adódó nyereséglehetőség analógiájának megfelelően —, hogy különbségek vannak az egyes régiók között, s a nemzetközi erőforrás áramlása a perifériáról a centrum felé irányul. Más szóval: a gazdag országok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek. Úgy, mint a társadalmi rétegződésben” (Balázs, 2000, 219. l.). Hasonlóan vélekedik Szentes Tamás is: „A társadalmiasodó termelés és az egyéni kisajátítás Marx által feltételezett ellentmondása a világgazdaság szintjén úgy jelenhet meg, mint egyfelől az újratermelési folyamatok mindinkább világtársadalmi mértékben való összefonódása, interdependenciákat teremtő, a nemzeti munkát összekapcsoló jellege, másfelől a világtársadalmi termelés eredményeinek »egyéni« (a nemzetközi magántőke, illetve az egyes nemzetgazdaságok általi) kisajátítása közötti ellentmondás. Ez hozzájárulhat a világgazdaság strukturális egyenlőtlenségeinek és aránytalanságainak fokozódásához, amennyiben a világtársadalmi termék növekvő részének domináns centrum általi egyéni vagy kollektív kisajátítását jelentheti” (Szentes, 1995, 213. l.).
Ennek alapján túlzottnak látszik a jelenlegi társadalmi és gazdasági rendszer követőinek lelkesedése, akik hisznek az Egyesült Államok társadalmi és gazdasági rendszerének felsőbbrendűségében. Erről tanúskodnak az itt következő idézetek is.
„A nyugati országokat az a veszély fenyegeti, hogy [a szovjet rendszer összeomlását] saját gazdasági rendjük győzelmeként fogják fel, s ezért nem törődnek annak szükséges korrekciójával” (Centesimus Annus, VI. 56, 2.).
„A tőkés társaságok szabadságjogait képviselő libertarianizmus bajnokai kitörő örömmel fogadták a szovjet birodalom 1989-es széthullását. Mindezt a szabadpiac győzelmének tekintették” (Korten, 1996, 103. l.).
„A marxista államkapitalista rendszer, mint egy kártyavár, összeomlott. Most a liberális kapitalista rendszer is az összeomlás szélén áll. Korunk legkiválóbb és legismertebb szociológusai az 1970-es évek elejétől kezdve a sötét éjszakában, a szakadék szélén, lámpa nélkül rohanó autóhoz hasonlítják a nyugati társadalmat” (Kray, 1993, összefoglaló.).
„A szovjet birodalom bukása… nem a Nyugat diadala volt, hanem a modern ipari tömegtársadalmak globális válságának kezdete, a technológia diktálta világrend egyensúlyvesztése, amelyet rövidesen még súlyosabb és kevésbé békés földcsuszamlások követnek” (Beszteri, 1994, 102–103. l.).


(Blöffök, tudatos félremagyarázások vagy információhiány?) Legalábbis elkapkodottnak látszik minden olyan politikai jellegű nyilatkozat, amely a munkahelyteremtést úgy tekinti legfontosabb feladatának, hogy igyekszik elhitetni, szándékát meg is tudja valósítani. Vagy tájékozatlanság, vagy szándékos ámítás búvik meg az ilyen kijelentések mögött. Ennek az az oka, hogy munkahelyteremtésre az államnak nincs lehetősége, mert nincs hozzá tőkéje. Példának hozhatjuk fel, hogy a jelenlegi magyar kormány programjában a százezres nagyságrendű munkahelyteremtés helyett eddig negyvenezer munkahely szűnt meg. Az állam maga is minden területen — éppúgy, mint a multinacionális cégek — leépít. Ennek bizonyítására elegendő követni a mindennapi híreket.
A székesfehérvári, a zalaegerszegi és a többi foglalkoztatási tragédia nem korlátozódik Magyarországra. Nyugaton is napirenden vannak, s előfordul, hogy fontos ismeretek hiányában jóindulatú polgári politikusok is a hivatalos ideológia áldozatául esnek. Íme egy példa. „Tekintettel az Európai Közösség negyvenmillió szegényére, több mint tizenötmillió munkanélkülijére és számos alulfejlett régiójára, a közösségi Európának csak akkor van értelme, ha egyszerre gazdasági és szociális természetű” (Martens, 1996, 61. l.). 1990-ben, amikor Wilfried Martens, az Európai Unió kereszténydemokrata frakciójának vezetője az iménti nyilatkozatot tette, Európának „csak” tizenötmillió munkanélküli okozott fejfájást, 1996-ban pedig több mint húszmillió. 1997. február 6-át már másnap fekete csütörtökként emlegette a német média, ekkor közölték ugyanis, hogy Németországban a munkanélküliség négymillióról négymilliónyolcszázezerre növekedett. A munkanélküliségi arány rekordértéket ért el ekkor: meghaladta a 12%-ot.
Munkahelyteremtéshez tőkére és az ennek bevetésével előállított javak értékesíthetőségére (azaz keresletre) van szükség. Munkanélküli- és szociális segélyből viszont nem tartható fenn életképes kereslet. Így aztán a magántőke csalogatása is csak megfelelő kereslettel lehet eredményes, arról nem is beszélve, hogy a tőke odavonzása érdekében tett engedmények egyrészt sokba kerülnek, másrészt nem képesek rávenni a tőkét arra, hogy mellőzze a csúcstechnológiát, s kielégítő mértékben foglalkoztasson munkaerőt.
Félreértés ne essék, a tömeges munkanélküliség szépítgethető, mondván, hogy csak a segédmunkásokat és más hasonló szintű társadalmi kategóriákat sújt. A tömeges munkanélküliség azonban sokkal inkább a legkülönfélébb rétegeket érinti, különösen azokat, amelyeknek munkaerejét technikai eszközökkel helyettesítik. Nézzünk meg közülük néhányat!
Az önkiszolgálást lehetővé tevő technikai eszközök elterjedése szinte tömegesen fosztotta meg foglalkozásuktól az embereket. A villamosjegyeket kezelő berendezések kalauzok foglalkozási ágát tették tönkre. Az utcaseprő gépek az utcaseprők és a takarítónők jó részét tették munkanélkülivé, az önkiszolgáló szupermarketek pedig az eladók zömét. Míg azelőtt a vasúti pályák építéséhez, a sínek lefektetéséhez tömeges munkaerőre volt szükség, addig manapság e munkákat vasúti gépszerelvények végzik el, s embert sokszor még a közelben sem látni. A használati eszközök javítása — legalábbis Nyugaton — már nem kifizetődő, a használt tárgyakat rendszerint eldobják. A cipészek, a szabók, az asztalosok kihalófélben vannak; a cipőgyárak, a konfekcióipar, a bútorgyárak és a hozzájuk kapcsolódó kereskedelmi hálózatok alaposan megritkították az ez irányú keresletet. A múlt évtizedeihez viszonyítva alaposan megcsappant a kereslet az esztergályosok, a lakatosok, a bányászok és a televíziószerelők iránt. Az utóbbiak Nyugaton sorra átváltottak épületvillamosságra, mert a televíziók ára zuhant, az alkatrészek ára pedig növekedett. Ehhez jött még a kelet-európai államokhoz képest számottevő munkabér, amelyet a kisvállalkozók képtelenek voltak kifizetni alkalmazottjaiknak, s ez is csak fokozta az elvándorlást. Manapság már nincs szükség mezőgazdasági munkásokra, fazekasokra és számítógépet kezelni nem tudó könyvelőkre, számvevőkre, bérelszámolókra. A számítógépes programok jórészt helyettesítik a munkaerőt. Azt mondhatnánk, hogy mindez igaz ugyan, de minthogy ezekben a foglalkozásokban már nincs utánpótlás, mert a kiképzés gyér, vagy meg is szűnt, munkanélküliség nem alakulhat ki. A formális logika azonban csal: a munkanélküliség növekedéséhez ezek a foglalkozási ágak úgy járultak hozzá, hogy jelentőségüket a technika helyettesítette, s a gazdasági racionalizmus hozzáadta a magáét. Ha ez nem lenne így, ma a munkanélküliek jó része több elhelyezkedési lehetőséget találna. A John Fourastie által jó előre felvázolt, rohamosan fejlődő szolgáltatási szektor sem képes azonban felszívni a tömegesen felszabaduló munkaerőt (Jermann, 1972).
Beavatottak véleménye szerint Európa gazdasági lemaradása az Egyesült Államok mögött a számítástechnika fejleszthetőségének személyi feltételeiben keresendő. Ennek kirívó következményei Ausztriában úgy mutatkoztak meg, hogy az ország két-három évvel ezelőtt a bevándorlási kvóta befagyasztása mellett elsősorban számítástechnikusok letelepedését támogatta. Azóta szinte egyik napról a másikra megváltozott a helyzet, legalábbis a nyilvánosságra került adatok alapján. Napjainkban Ausztriában a felsőfokú végzettségűek munkanélkülisége is egyre fájdalmasabban jelenik meg. A számítástechnikusok iránti kereslet is — nyilván a profitorientált, a minőségi képzést igencsak rontó tömeges egyetemi képzés következtében — érezhetően megcsappant.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969