2013. I-VI
 

A brit külpolitika a második világháború előtt I.
Czettler Antal

A második világháború után a modern kor szörnyű Armageddonjának tartott katasztrófa által motivált történetírás és publicisztika hajlott az események egyszerűsített magyarázata felé. Ennek az egyik, szinte klisészerű változata az volt, hogy a szakírók különbséget tettek az úgynevezett appeasement és a Hitler 1939. márciusi prágai bevonulását követő angol diplomáciai forradalom között. Sőt, e diplomáciai fordulatot élesen szembeállították a harmincas évek során Ramsay MacDonald, Stanley Baldwin, de főleg Neville Chamberlain által követett külpolitikával, amelyet a történészek szemében leginkább a „naiv” Chamberlain személyesített meg az 1938. szeptember végén megkötött müncheni egyezmény aláírásával. E tanulmányomban az angol appeasement kifejezést fogom használni, ugyanis a magyar fordítás (kiengesztelődés, megbékítés) nem adja vissza hűen a szó értelmét. Simon Newman brit történész – a Lengyelországnak 1939. március 31-én adott brit garanciát tárgyaló kitűnő könyvében – szintén következetesen az appeasement szót használja, bár hangsúlyozza, hogy sem MacDonald, sem Baldwin, de még Chamberlain politikájára sem illik e kifejezés, amely az Oxford Dictionary szerint egy zsaroló vagy egy agresszor elvfeladással való megbékítését jelenti. Newman ugyanis hozzáfűzi, hogy a brit külpolitika az appeasement-politikával a megbékélést szolgálta, ám nem adott fel elveket. Még akkor sem, amikor a Szudéta-vidéket átengedte Németországnak – ezt a kor közvéleménye és az államférfiak többsége etnikai igazságtételnek tekintette. Mindenesetre az appeasement szó annyira átment a köztudatba, hogy a korszak politikáját elemző művekben használata elkerülhetetlenné vált.1
E bevezető után szükségesnek látszik, hogy röviden áttekintsük az appeasementet bíráló és az azt bizonyos megértéssel tárgyaló főbb műveket. A bírálók közül elsőként Winston Churchill hatkötetes művét említem meg, hiszen éppen a Chamberlain külpolitikáját kritizáló és Churchill külpolitikai elképzeléseit támogató kis létszámú, konzervatív csoporton belül (Eden, Duff Cooper, Amery stb. körében) született meg az appeasement elnevezés. De számos más neves szerző is éles kritikával illette Chamberlainnek Hitlerrel szemben képviselt politikáját.2 A történészek másik csoportja viszont megértéssel viseltetik Chamberlain és az úgynevezett appeaserek iránt, s külpolitikai magatartásukat Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség (Commonwealth) stratégiai, gazdasági és pénzügyi nehézségeivel, a domíniumok izolacionista magatartásával, az angol közéletben uralkodó erős pacifista áramlatokkal, valamint azzal a félelemmel magyarázza, hogy a Brit Birodalomnak három ellenséggel kellett szembenéznie: Japánnal, Németországgal és az abesszin háború óta Olaszországgal is. Ugyanakkor az amerikai támogatás – a Roosevelttel szemben álló erős izolacionista, a be nem avatkozás elvét támogató áramlatok miatt – bizonytalan volt. A brit vezérkar 1934 februárjában összeállított stratégiai tanulmánya szerint Nagy-Britannia csak 1939-től kezdve tudott volna helytállni az egyre erősebben fegyverkező Németországgal szemben. Chamberlain 1939. márciusi váratlan „pálfordulása” tehát azzal magyarázható, hogy katonailag immár erősebbnek érezte Angliát, s úgy vélte, meg tudja akadályozni Hitler közép- és kelet-európai terjeszkedését. Lengyelország függetlenségét éppen azért garantálta, hogy egy kétfrontos háború kilátásával visszatartsa Németországot a további terjeszkedéstől.3 A múlt század hatvanas éveitől kezdve, amikor a brit kormány szakított az addigi hagyománnyal, s nem ötven, hanem már huszonöt évvel az események után betekintést engedett a diplomáciai okmányok túlnyomó részébe, William Norton Medlicott professzor gondosan áttanulmányozta ezeket a dokumentumokat, és saját régebbi téziseit is megcáfolva rámutatott arra, hogy a brit külpolitikát 1934-től folytonosság jellemezte. Az appeaserek sem akarták megváltoztatni a kelet-közép-európai status quót, következetes céljuk csupán a németek keleti terjeszkedésének megakadályozása volt. 1939-ig ezt kizárólag békés eszközökkel tették (az anschluss elfogadása és a Szudéta-vidék elcsatolását lehetővé tevő müncheni egyezmény, mint később részletesen kitérünk rá, az etnikai elv vállalása volt), míg 1939 márciusától ugyancsak békés eszközökkel, de vállalva az esetleges háborús veszélyt is. Medlicott elméletét Keith Middlemas és Robert Skidelsky is magáévá tette.4
Ehhez a történeti iskolához sorolhatjuk még Corelli Barnett The collapse of British power című részletes tanulmányát, amely 1815-től 1945-ig tárgyalja a Brit Birodalomnak a világtörténelemben páratlan emelkedését, majd lassú hanyatlását és felbomlását. E műnek csak egyetlen, de fontos része a két háború közötti brit külpolitika, többek között az appeasement néhány éve.5 E tézissel kapcsolatban megemlíthetjük még Keith Middlemas Diplomacy of illusion című művét, amely – címét megcáfolva – páratlan tárgyilagossággal elemzi a MacDonald, Baldwin és Chamberlain nevével fémjelzett korszak Németországgal szembeni külpolitikáját.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969