2013. I-VI
 

A Nemzeti Kulturális Alap és Alapprogram első tíz éve
Tasnádi Attila

Eredeti jogállását tekintve a Nemzeti Kulturális Alap az államháztartás alrendszerének minősülő elkülönített állami pénzalap, amelynek az a rendeltetése, hogy pótlólagos pénzügyi forrást nyújtson olyan kulturális és művészeti kezdeményezéseknek és vállalkozásoknak, amelyeket az állami és a helyi, önkormányzati költségvetés, a piac, a civil szféra, valamint a magán- és alapítványi mecenatúra nem finanszíroz. Jóllehet a törvény a kultúra terén illetékes művelődési és közoktatási miniszter felügyelete alá utalja, s kezelőszervezete, a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága is a minisztérium szervezeti egysége, a támogatások odaítélése, azaz a közpénzek elosztása a kultúra és a művészetek autonómiájának elismerésével, nyilvánosan, a kulturális élet szakmai és társadalmi szervezeteinek bevonásával valósul meg. A szakmai és társadalmi jelenlétet a törvény a Nemzeti Kulturális Alap élén álló bizottságban a tagok felének jelölésével, míg a szakmai (szakértői) kollégiumokban a tagok felének delegálásával teremti meg. E testületek létszámának másik felét, továbbá az elnökeiket a miniszter kéri fel a törvény végrehajtási rendeletében megszabott időtartamra. Szervezeti és működési rendjét tekintve így a Nemzeti Kulturális Alap sokban rokon a Nyugaton honos „arts council” jellegű szervezetekkel.


(Előzmények) Bár a Nemzeti Kulturális Alap gyakorlati megvalósítása a rendszerváltást követő Antall-kormány, azon belül pedig Mádl Ferenc művelődési és közoktatási miniszter nevéhez fűződik, egy ilyen típusú alap megszervezésének gondolata már a nyolcvanas években felmerült, a költségvetés elszegényedésével, illetve a kulturális területet is érintő szellemi, gazdasági és politikai változásokkal párhuzamosan.
Mint ismeretes, az 1973–1974-es első, majd az 1979–1980-ban bekövetkező második olajárrobbanás hatására olyan folyamatok bontakoztak ki a világban, amelyek néhány év alatt alapjaiban formálták át a világgazdaság addigi rendjét, s az ideológia síkján is paradigmaváltásra vezettek. A negatív hatásokat kivédendő a kapitalista országok a tudományos-technikai innováció gyorsításával, a modernitás pragmatikus szempontjainak kíméletlen, neokonzervatív szellemű előtérbe helyezésével védekeztek. Ezzel a posztmodern fejlődéssel a társadalmi reformoktól visszariadó Kádár-rendszer nem tudott lépést tartani, így gazdaságszervezési újításai ellenére is csakhamar elérték az olajárrobbanás keltette válság hullámverései. A külgazdasági feltételek romlását csak ideig-óráig tudták ellensúlyozni a növekedés belső forrásai, majd gyors ütemű elapadásuk a fejlődés megtorpanására vezetett. A növekedés a hetvenes évek utolsó harmadában veszített lendületéből, s a nyolcvanas évek közepére végzetesen lelassult. A felvett kölcsönök révén az ország kilátástalan adósságspirálba került. Ebben a szituációban a kulturális ágazat pénzügyi mutatói fokozatosan romlottak, s ez a humán infrastruktúra elhanyagolását, fokozatos lezüllését eredményezte. Az intézményeket a rendszer csak használta, de invesztálni nem akart vagy nem tudott beléjük, így az a pénz, amellyel a kultúra gazdálkodhatott, reálértékben mind kevesebbet ért.
A vázolt fejlemények tükrében szükségképpen megkérdőjeleződtek a hatvanas–hetvenes évek még egyértelműnek tetsző igazságai, köztük az erősen központosított és ideologikus pártállami kultúrairányítás jogosultsága, annál is inkább, mert a paternalista beállítottságú, minden alternatívával szemben bizalmatlan állami szféra egyre kevésbé volt képes kezelni a kulturális terület új kezdeményezéseit és jelenségeit, például a magánvállalkozások megjelenését, vagy azokat a kihívásokat, amelyekkel az új információs és kultúraközvetítő média, így a műholdas televíziózás térnyerésével szembesült. A viharos gyorsasággal felerősödő demokratizálódási és decentralizálási törekvések eredményeként egyre több szakmai és társadalmi szervezet igényelt beleszólást az érdekeiket képviselő csoportosulások irányításába, illetve a rendelkezésre álló közpénzek elosztásába. Mindez nemcsak kikezdte, aláásta az addigi irányítási és finanszírozási rendszert, hanem felvetette e rendszer lebontásának, s egy új, az összes érdekelt fél szempontjait figyelembe vevő konszenzus megteremtésének szükségességét is.
A nyolcvanas évtized végére bizonyossá vált, hogy a kultúra támogatása csak garantált, automatikusan képződő bevétellel oldható meg, amely független a költségvetési alku kimenetelétől. Az is nyilvánvaló lett, hogy ez a megoldás is csak akkor lehet életképes, ha az állam lemond „kultúrapostoli” szerepéről, s a kultúra kérdéseiben is helyreállítja a társadalom illetékességét. A megoldást illetően többféle elképzelés látott napvilágot. Némelyek a kulturális vagyont védő, mások a kulturális vagyon hozadékáról rendelkező törvényt szorgalmaztak, megint mások a költségvetési támogatás növelésében, valamint az állami vagyonból való, profitot hozó részesedésben, a vagyon bizonyos elemeinek privatizálásában, illetve állami, önkormányzati és társadalmi alapítású alapítványi rendszer kialakításában látták a kiutat. Az utóbbi koncepció értelmében több nagy országos (Pro Renovanda Cultura Hungariae, Magyar Mozgókép Alapítvány, Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány stb.) és több száz kisebb, helyi jellegű alapítvány jött létre, ám ezek csak részlegesen fogták át a kulturális szféra egészét, és sok esetben anyagi hátterük is labilisnak bizonyult. Így került előtérbe az 1967 óta létező, az úgynevezett „giccsadó”-ból gazdálkodó minisztériumi kezelésű Kulturális Alap, amely bizonyos átszervezéssel és modernizálással alkalmasnak mutatkozott a nagyobb hatósugarú mecénáskodásra.
Az átszervezés kérdéseinek tisztázására, amelyhez a kiindulást a Szempontok a Kulturális Alap és a kulturális járulékoltatás jogszabályainak újraalkotásához című, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Alapok és Alapítványok Titkársága által 1989 júniusában kidolgozott dokumentum szolgáltatta, az utolsó állampárti kormány művelődési minisztere, Glatz Ferenc a szakterület államtitkárának irányításával munkabizottságot állított fel, amely kikérte számos szervezet, kutatóintézet és szakértő véleményét. Tájékozódás kezdődött a tekintetben is, hogy a kultúra finanszírozása milyen modellek keretében működik Nyugaton. A különböző helyekről beérkező koncepciók közül a legradikálisabbnak a Művelődéskutató Intézet két munkatársának, Kuti Évának és Marschall Miklósnak a javaslata látszott, akik a részleges korrekciókat mellőzve az aktualitások tekintetében újragondolták az állam kulturális szerepvállalását. A szerzőpáros Az állam szerepe a kulturális szférában című, 1990 ja-nuárjában kéziratban beterjesztett, majd utóbb sokszorosítva is megjelent dolgozatában úgy vélekedett, hogy a kialakult „sokszereplős játéktér”-ben a kulturális érdekek szolgálata többé nem állami monopólium, mindamellett az állam továbbra is felelős a kultúráért, s vállalnia kell azokat a funkciókat (például a kulturális piac és a kulturális infrastruktúra megteremtését, a kulturális diplomáciát, a reprezentatív nemzeti intézmények fenntartását stb.), amelyeknek ellátása a feladatkörébe tartozik. Az állami feladatokat két csoportba sorolták. Elkülönítették egymástól a hosszú távú kötelezettségvállalásokat igénylő tevékenységek támogatását (az intézményfinanszírozást) és a társadalom által indukált vállalkozások és kezdeményezések támogatását (a programfinanszírozást). Az utóbbi, „nem rutinszerű” támogatások ellátására javasolták létrehozni a parlamentnek felelős új Kulturális Alapot, amely független az állami kultúrpolitikát képviselő minisztériumtól, ezáltal is kifejezve, hogy a kultúra a társadalom és az alkotók – a kultúrateremtők és -fogyasztók –, nem pedig a kormány ügye. A kormány csak a pénzt adja, ám a kultúra és a művészet „belügyei”-t ráhagyja az autonóm szakmai és társadalmi testületekre. Az új alap finanszírozását egy, a parlament által e célra meghatározott egy–három éves költségvetési támogatással gondolták megoldani, amelyet valamilyen költségvetési automatizmus révén garantált jövedelem is kiegészíthetne, például a vállalati nyereségadó átengedése. Miután az említett gondolatok valamennyi érdekelt fél részéről megfontolandónak találtattak, a szerzőpáros a minisztérium megbízásából 1990 májusában Javaslat a Kulturális Alap és a járulékoltatás reformjára címmel – számos külföldi mecénás szervezet tapasztalatait hasznosítva – részletesen is kimunkálta a Kulturális Alap általa ajánlott tervét, felvázolva ennek az „intervenciós feladatok” megoldására hivatott intézménynek nemcsak a struktúráját és működési rendjét, hanem finanszírozásának a metodikáját is. Mint a szerzőpáros megjegyezte: „Minden olyan vállalkozás, kezdeményezés támogatást igényelhetne ettől az alaptól, amely színvonala, célja, újszerűsége, társadalmi hasznossága jogán számot tarthat a közösségi finanszírozásra. A pályázatokat elbíráló testületekben főleg a művészek, kulturális szakemberek és az érdekvédelmi szervezetek, valamint a kormányzat képviselői ülnének, már a kuratórium összetételével is reprezentálva, hogy a közpénzek elosztása itt a művészek és a művészetek szabadságának tiszteletben tartásával, de nem teljesen állami ellenőrzés nélkül folyik. Természetesen mind a pályázatok meghirdetése, mind azok elbírálása teljes nyilvánosságot élvezne.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969