2013. I-VI
 

Az inflációs célkövető rendszer és hazai alkalmazása (2001. június – 2004. december)
Hajdu Tamás

Az infláció hétköznapjaink meghatározó jelensége. Még azok is, akik egyáltalán nem foglalkoznak gazdasági kérdésekkel, naponta hallanak róla, hiszen a közhangulatot erőteljesen befolyásolja egy-egy nem várt, nagyarányú inflációról szóló híradás. Természetesen nemcsak a laikus közvéleményt foglalkoztatja az infláció alakulása, hanem a közgazdászokat is. A legtöbb fejlett ország jegybanktörvénye a központi bank elsődleges funkciójaként az árstabilitás fenntartását jelöli meg, abból a felismerésből adódóan, hogy hosszú távon a monetáris politikának csak az árszínvonalra van számottevő befolyása, s az infláció jóléti veszteségeket okoz. Az infláció költségei két tényezőből származnak: egyrészt az infláció szintjéből, másrészt az áralakulások kiszámíthatatlanságából, az inflációs bizonytalanságból. A költségek számtalan módon jelenhetnek meg: az adórendszer infláció okozta torzulásaként, adós és hitelező közötti vagyonátrendeződésként, „cipőtalpköltség”-ként (ha nagy az infláció, az emberek kevesebb pénzt tartanak maguknál, így gyakrabban kell bankba járniuk), „menüköltség”-ként (az áruk fizikai átárazásából adódó költségként) stb. Ennek ellenére az optimális inflációt (árstabilitást) nem zéróként, hanem alacsony, pozitív vagy stabil árszintemelkedésként határozza meg a közgazdaság-tudomány.1
A magyar jegybanktörvény is az árstabilitás elérését és fenntartását tűzi ki a Magyar Nemzeti Bank elsődleges céljaként. Ennek a feladatának igyekezvén eleget tenni a jegybank 2001 júniusában a tartósan 10%-on stagnáló infláció hatására új, az addigi árfolyamcélú rendszert felváltó antiinflációs politikát hirdetett meg, az inflációs célkövető rendszert (inflation targeting – IT). Az infláció mérséklődésének megtörését a jegybank az inflációs várakozások „beragadás”-ával magyarázta, s az árszintemelkedést az új monetáris rendszerrel kívánta csökkenteni.2
E tanulmányban először az inflációs célkövető rendszer elméleti alapjait mutatom be, majd az eltelt három és fél év tapasztalatait elemzem. Végül az utolsó részben a gyakorlat során tapasztalt hibákat és hiányosságokat, valamint a gazdaságpolitikai szereplők közötti konfliktusokat vizsgálom.
(Az inflációs célkövető rendszer. A rendszer jellemzői) Az inflációs célkövetés rendszere több mint tizenöt éves múltra tekinthet vissza. E másfél évtized alatt különböző gazdasági fejlettségű és inflációs szintű országok alkalmazták. Elsőként Új-Zéland vezette be 1989-ben, majd a kilencvenes évek elejétől egyre többen tértek át rá (Chile – 1990, Kanada – 1991, Nagy-Britannia – 1992, Svédország – 1993, Spanyolország – 1994, Brazília – 1999). Napjainkban csaknem húsz országban működik e rendszer. Hatékonyságát jól jelzi, hogy mindössze két állam, Finnország és Spanyolország hagyott fel az inflációs célkövetés gyakorlatával. Ennek oka azonban nem a rendszer működésével való elégedetlenség volt, hanem a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás.3
Ahhoz, hogy egy monetáris rendszer kiérdemelje az inflációs célkövető rendszer elnevezést, Mishkin szerint öt ismérvnek kell teljesülnie:
1. a középtávú számszerű inflációs célok nyilvános közzététele;
2. a monetáris politika elsődleges célja az árstabilitás iránti intézményi elkötelezettség, amelyhez képest bármely más cél csak másodrendű lehet;
3. olyan információfelhasználási stratégia, amelyben – a monetáris politikai instrumentumok (eszközök) szintjének meghatározásakor – nemcsak a monetáris aggregátumok és az árfolyam, hanem sok más változó is szerepet játszik;
4. a monetáris politika fokozott átláthatósága (transzparenciája) – ezen a nyilvánossággal és a piacokkal való kommunikáció értendő – a monetáris hatóságok terveiben, céljaiban és döntéseiben;
5. a központi bank fokozott elszámoltathatósága az inflációs célok elérésével kap-csolatban.4
Mishkin azt is kiemeli, hogy az inflációs célkövetés rendszere sokkal több, mint az épp soron következő év inflációs céljának nyilvános kihirdetése. Az IT-rendszer középtávon fenntartható, sikeres működtetéséhez egyéb feltételeknek is teljesülniük kell.5
Agénor három követelménycsoportot különböztet meg az inflációs célkövetés működtetésének alapfeltételeként:
1. a központi banki függetlenség (eszközfüggetlenség) magas foka, amelynek világosan kinyilvánított célja az árstabilitás elérése (idesorolja még a fiskális dominancia hiányát és a központi banki hitelességet is);
2. az árfolyamcélzástól való tartózkodás nemcsak de jure, hanem de facto értelemben is;
3. transzparencia és elszámoltathatóság.6
Ahogy tehát a fenti megközelítésekből is látható, az inflációs célkövető rendszernek központi eleme az árstabilitás megteremtésének és fenntartásának mint kizárólagos, végső célnak a meghirdetése. Ezen nem nullaszázalékos inflációt kell érteni, hanem kismértékű, stabil árszintemelkedést, általában 2–2,5%-ot. Ezt több évre szóló inflációs célok kitűzésével törekednek elérni, s e célokat rendszerint másfél-két évre előre jelölik ki. A célkövetés lényeges eleme annak meghatározása is, hogy a cél pont vagy sáv formát öltsön-e. Pontcél esetén a várakozások erősebben fokuszálhatók, a jegybanki elkötelezettségből eredő hitelességnek magasabb szintje érhető el, ugyanakkor az eredeti cél „eltalálása” szinte lehetetlen. Sáv alkalmazásával viszont könynyebben elviselhetők az inflációt befolyásoló kívülről érkező (exogén) sokkok. Ez egyúttal egyértelmű kinyilvánítása annak, hogy az inflációs folyamatok monetáris politikai eszközökkel csak korlátozottan befolyásolhatók. A sáv szélessége átváltást kínál – a pont- és a sávcélhoz hasonlóan – az elkötelezettség, a hitelesség és a rugalmasság között.7
Az inflációs célkövető rendszer másik különlegessége a közbülső célban8 rejlik, amelyet gyakorlatilag az inflációs előrejelzés testesít meg. Ha a jegybanki inflációs előrejelzés meghaladja a kitűzött célt, a jegybank a monetáris politika megváltoztatásával igyekszik az infláció alakulását a cél irányába terelni. Csermely Ágnes szavaival élve: „Az inflációs célkövető rendszerben a jegybank az úgynevezett információs változós megközelítést alkalmazza. Nem választ ki egyetlen olyan változót, amely jól leírható oksági kapcsolatban áll az infláció alakulásával, hanem az infláció alakulásával szorosan együtt mozgó, annak változását előre jelző indikátorok széles körének figyelembevételével alakítja ki inflációs prognózisát. Az indikátorok kiválasztásánál nem az oksági kapcsolat, hanem az előre jelző erő a legfontosabb szempont. … Természetesen e változók között szerepelnek [az eltérő monetáris rezsimekben közbülső célként szereplő] monetáris aggregátumok és az árfolyam-alakulás is, sőt, a jegybankok gyakran hirdetik meg ezek értékeire vonatkozó «elképzeléseiket». A várttól eltérő alakulásuk azonban nem vált ki automatikus jegybanki reakciót, betartásukhoz nem kötődik szoros elkötelezettség. A többi vizsgált indikátorral együtt, az infláció növekedéséhez vezető kockázati elemeket feltárva értékeli a jegybank alakulásukat, készíti el inflációs előrejelzését, s dönt politikája megváltoztatásáról.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969