2013. I-VI
 

Páneurópa-szekció Magyarországon (1926–1932) I.
Kiss Henrietta

Az 1919 szeptemberében aláírt saint-germaini békeszerződés következtében Coudenhove-Kalergi csehszlovák állampolgár lett. Páneurópa-tervéről először 1920 tavaszán Thomas G. Masaryk csehszlovák elnöknek beszélt, aki azonban előrehaladott kora miatt tartózkodóan fogadta a fiatal idealista javaslatait. Ezért újabb szövetségesek után nézett, s az „európai kérdés”-ről kezdett cikkezni. S mivel közben Georg Bernhard, a berlini Vossische Zeitung főszerkesztője is a Páneurópa-gondolat szenvedélyes hívévé vált, 1922 nyarán a bécsi Neue Freie Pressével együtt megjelentették a Páneurópa Unió alakulási felhívását, amelyre ötvenegy olvasó jelentkezett. A felső-ausztriai Würting kastélyában három hét alatt megírta világsikert aratott Paneuropa című könyvét, amely 1923 októberében jelent meg, és szinte valamennyi nagy nyelvre lefordították. Majd Zsolnay Pál tanácsára megalapította a Páneurópa Kiadót, amely megkezdte a propagandaanyagok ezreinek szétküldését. (5)
Ezután szinte egyszemélyes szervezőmunkába fogott. Mentalitását Thomas Mann így jellemezte: „Magatartása és szavai tanúsítják, hogy rettenthetetlenül hisz egy politikai eszmében, melynek hibátlanságáról én sem vagyok meggyőződve, ő azonban a legnagyobb energiával, írott szóval és személyesen terjeszti a világban.” (6) Coudenhove-Kalergi később az 1922 és 1932 közötti éveket „a gondolat elhintése évtizedé”-nek nevezte. Mivel az európai kultúra tartós alapjának a görög és keresztény hagyományokat tekintette, a mozgalom szimbólumául a „napkeresztet” — Krisztus keresztjét Apolló napjában (vörös kereszt sárga napban) — választotta. A mozgalom mottójául Szent Augustinus egyik mondatát szánta: „In necessarius unitus — in dubiis libertas — in omnibus caritas.” („Szükségben egyetértés, kétségben szabadság, s mindenekelőtt tevékeny szeretet.”) (7) A szervezetbe belépőktől nem kért tagdíjat, ezért állandó adományokért kellett kilincselnie. A mozgalmat erkölcsileg megterhelte, hogy gyakran együttműködött a nagybankokkal és a nehéziparral. Az első adományozók között volt a bécsi Louis Rotschild báró, a hamburgi Max Warburg bankár, az utóbbi a mozgalmat első három évében támogatta. A pénzügyi körök támogatása mellett Zürichben külön pártolótagság alakult az unió tevékenységének finanszírozására. (8) A Páneurópa Unió gondolatával rokonszenvezett a katolikus osztrák kancellár, Ignaz Seipel és a köztársaság későbbi szövetségi elnöke, a szocialista Karl Renner is. A szervezetnek az osztrák kancellár a bécsi Hofburgban alakított ki hivatali helyiséget. (9)
Az unió hivatalos orgánuma, a Paneuropa című folyóirat első száma 1924 áprilisában jelent meg. Folyamatosan közölte Coudenhove-Kalergi Páneurópával kapcsolatos cikkeit, s tudósított az unió tevékenységéről. A Páneurópa-eszme tudatosan vállalt ideológiai-politikai eklekticizmusával igyekezett pártok feletti tömegmozgalommá válni, amelyhez a bolsevizmus és a sovinizmus hívein kívül bármely világnézet vagy politikai eszme hívei csatlakozhattak. Bár a pacifizmus határozta meg a mozgalmat, kontinentális szemlélete miatt nem jött létre tartalmi együttműködés a népszövetségi gondolat mellett elkötelezett nemzetközi békemozgalommal.
Coudenhove Európa határainak megvonásakor az úgynevezett kis-európai megoldást vallotta, vagyis a Szovjetuniót és Nagy-Britanniát kizárta Páneurópából. Hangsúlyozta azonban, hogy a szervezet nem irányul ellenük. Úgy vélte, az újabb kori történelemben állandó orosz törekvés mutatható ki a kontinens feletti hegemónia megszerzésére, s Európának e törekvésekkel szemben Páneurópa keretében kell védekeznie. Meg kell azonban teremteni a Szovjetunióval való békés szomszédi viszony politikai feltételeit, köztük az egymás belügyeitől való tartózkodást és a határok kölcsönös garanciáját. Az orosz fejlődést elemezve új eurázsiai „politikai kontinens” szerveződését érzékelte, s az orosz szellem misszióját — a nyugat-európai keresztény és az ázsiai kultúra között hidat alkotó — eurázsiai kultúra megteremtésében látta.
A húszas években a Páneurópa-mozgalom a kölcsönös gazdasági egymásra utaltságot hangoztatta, a gazdasági világválság idején viszont már elsősorban a szovjet külkereskedelem monopóliuma elleni egységes európai fellépést szorgalmazta. Jóllehet a későbbiekben nyitva hagyta Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak az európai egyesüléshez való csatlakozási kérdését, a következő években mégis inkább a Szovjetunió kirekesztésének tendenciája erősödött. (10)
Nagy-Britannia — Coudenhove szerint — földrajzilag, gazdaságilag és kulturálisan erősen kötődik Európához, de szoros kapcsolat fűzi a brit birodalom részeihez. Európa egységét lehetetlen megszervezni Anglia egyetértése nélkül; az egész brit birodalom és az európai államok egyesülése viszont Európa számára jelentene veszélyt. Egy brit–páneurópai antant azonban lehetővé tenné a tartós békét.
Coudenhove-Kalergi azt vallotta, hogy Páneurópának katalizátorként kell szerepelnie a nagyhatalmi viszonyok új alapokon való átrendezésében. Az első világháború után az európai világhatalom összeomlott. Ennek egyik következményeként az Egyesült Államok gazdasági és politikai nagyhatalommá vált. E folyamat Kína emancipációjával kiegészülve alapvető szerepet játszott az új világpolitikai struktúrában és Európa hatalomvesztésében. Japán az Oroszország fölötti katonai győzelmével (1904–05) az aktív nagyhatalmi politika színterére lépett. A folyamatot betetőzte, hogy a XIX. században még a kontinenshez tartozó Nagy-Britannia és Oroszország — belső struktúrájuk átalakulása következtében — „kinőtte” Európát, s elszakadt a kontinens politikájától. Coudenhove úgy vélte, hogy az európai világuralom már nem állítható vissza, de a kontinens békéje, szabadsága és jóléte megóvható, ha ötödik világhatalomként beilleszkedik az új világpolitikai struktúrába. (11)
A Népszövetség válságának okát két különálló feladatnak — Európa, illetve a világ újjászervezésének — egyidejű képviseletében látta. A szervezet reformjára 1925 júliusában benyújtott memorandumában kontinentális szekciók létrehozását javasolta. 1932-ben azonban már úgy vélte, hogy a Népszövetség teljes csődbe jutott, s más együttműködési formák kiépítését ajánlotta.
A Páneurópa-mozgalom biztonsági elképzelése lokális és interkontinentális háborúkat különböztetett meg. A politikai kontinensek belső konfliktusaitól Páneurópának távol kell maradnia. Az interkontinentális béke alapjául a kontinensek közötti szerződés szolgálhatna, amely bűncselekménynek nyilvánítaná a közöttük való háborút. A felszabadító háborúk realitásával számolva Európa államai számára a különállás megőrzését, afféle közvetítői szerepet ajánlott, elkerülendő, hogy az angolszász országok és a szovjetek az Ázsia feletti uralomért folyó harcukat Európa rovására vívják meg.
Páneurópa fundamentumának a francia–német együttműködést tekintette; megbékélésük legnagyobb eredménye az 1925. évi locarnói szerződés volt. Fő problémájának a keleti határok garanciájának hiányát tartotta, s óvott az illúziótól, hogy Locarnóval a béke tartósan fenntartható. A harmincas években a két nyugat-európai nagyhatalom keleti szövetségi rendszereinek (francia–lengyel, német–szovjet) feláldozásával gondolta mind bizonytalanabbá váló szövetségük megszilárdítását. Az osztrák kérdés megoldását is az európai egyesüléssel kötötte össze. (12)
A német sajtó mind pozitívabban reagált a Páneurópa Unióra; a szociáldemokrata Vorwärts és a polgári-liberális Deutsche Allgemeine Zeitung is felkarolta. A német Páneurópa-csoport elnöke a szociáldemokrata Paul Löbe Reichstag-elnök lett, aki haláláig az „Európa-gróf” híve és barátja maradt. Gustav Stresemann külügyminiszter is elismerően nyilatkozott a Páneurópa-gondolatról és Coudenhove-Kalergi rendkívüli tetterejéről. Franciaországban Edouard Herriot kormányfőt, a szenvedélyes köztársasági politikust nyerte meg ügyének. Ez különösen fontos volt a németellenes gyűlölet tompításához és a francia–német hidegháború megszüntetéséhez. Olaszországban Carlo Sforzában, az egykori külügyminiszterben talált támogatóra. Később fogadta őt Benito Mussolini is, aki Európa egyesítését elsősorban a vámok leépítésével kívánta elérni.
A Coudenhove-Kalergi házaspár felkereste Belgiumot, Magyarországot és Lengyelországot is. E három országban, valamint Spanyolországban, Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában, Észtországban, Lettországban és Litvániában működtek a bécsi Páneurópa Unió szekciói. (13) Az egyes nemzeti szekciók élén vezető funkciókat betöltő politikusok álltak. Az osztrák nemzeti bizottság elnöke Ignaz Seipel kancellár, a németé Paul Loebe, a Reichstag elnöke, a belga csoporté Van de Vyvere, a csehszlováké Václav Schuster, majd Edouard Beneš külügyminiszter, Észtországé Ch. R. Pusta, Franciaországé Louis Loucheur volt. A görögországi bizottság élén a Népszövetségben is nagy tekintéllyel bíró Nicola Politis állt. A lengyel komitét A. Lednicki, Lettországét J. Pauluks, a magyar szekciót Lukács György, a Fejérváry-kormány volt kultuszminisztere képviselte. (14)
A Páneurópa Unió első sikerét 1926 őszén aratta, amikor október 3-a és 6-a között Bécsben ülésezett az első nemzetközi Páneurópa-kongresszus, amelyen huszonnégy nemzet több mint kétezer küldötte vett részt. A plenáris ülés középpontjában a francia–német közeledés állt, a bizottságok pedig a gazdasági, politikai és szellemi-kulturális együttműködésről tanácskoztak. (15)
A bécsi kongresszus erőteljesen befolyásolta az európai közvéleményt. A Páneurópa Unió szervezete tovább erősödött: 1927 őszén már tizenhárom, 1933-ban pedig tizenhat európai államban működtek szekciói. (16) A nemzeti bizottságok elnökei alkották a Központi Tanácsot, amelynek székhelye Bécs, elnöke Coundenhove-Kalergi, tiszteletbeli elnöke pedig 1927-től Aristide Briand volt. A vezető politikusok mellett rövidesen számos költő és író is az európai egyesítés híve lett. Közéjük tartozott Paul Claudel, Gerhart Hauptmann, Selma Lagerlöff, Heinrich Mann, Thomas Mann, Karin Michaelis, Rainer Maria Rilke, Jules Romain, Arthur Schnitzler, Miguel de Unamuno, Fritz von Unruch, Paul Valéry, Franz Werfel, Stefan Zweig. Csatlakozott hozzájuk Sigmund Freud, Albert Einstein, Ortega y Gasset, valamint Richard Strauss, Bruno Walter és Max Reinhardt. Különösen aktív volt Bronislav Huberman lengyel hegedűművész. A brit államférfiak közül elsősorban Leo S. Amery gyarmatügyi miniszter állt ki a mozgalom mellett. Az Egyesült Államokban három hónapos előadókörutat tett, hogy eloszlassa az Európai Egyesült Államok eszméjével szembeni amerikai fenntartásokat. Megbeszélést folytatott Hoover elnökkel, Frank Kellogg államtitkárral, Bernard Baruch bankárral és Walter Lippmann publicistával is. (17)
Párizs és Berlin mindinkább a mozgalom központja lett. Briand teljes politikai tekintélyét bevetette a mozgalom terjesztése érdekében, 1929. szeptember elején megszervezte a Népszövetség kezdeményezését, s Genfben történelmi nyilatkozatot tett a mozgalom melletti elkötelezettségéről. A Berlinben 1930. május 17-én megnyílt második Páneurópa-kongresszussal egy időben Genfben ismertette Európa-memorandumát. (18) A berlini kongresszus fontosságát a Briand-tervvel való összekapcsolódása adta, jóllehet hamarosan kiderült, hogy mögötte francia hatalmi érdek húzódott meg. Mindazonáltal a kibontakozó francia–német küzdelemben a Páneurópa-mozgalom elfogulatlan integrációs mozgalomként szerepelt.
Az 1932 októberében Bázelben ülésező harmadik Páneurópa-kongresszus az európai gazdasági és politikai válság okait vizsgálta, és javaslatokat dolgozott ki azok leküzdésére. Coudenhove-Kalergi ekkor terjesztette elő az Európai Párt megalakításának gondolatát. (19) Az első évek lendülete azonban már megtört. Az európai tömegek ekkorra valójában a nagy nemzeti osztálypártok mögé sorakoztak fel. A francia nacionalisták rövidesen megbuktatták Briand-t, aki megtört szívvel, 1932 márciusában hunyt el.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969