2013. I-VI
 

A radikális baloldali Kunzelmann-csoport üzelmei az NSZK-ban

Az események menetében 1969 tekinthető kulcsfontosságú évnek, amikor is a tekintély ellen lázadó diákmozgalom apró csoportokra hullott szét, amelyek gyors ütemben radikalizálódtak, s gyakorta túlzásokba menő droghasználattal is megtámogatták politikai nagyzási mániájukat, amint az a berlini „hasislázadók” esetében is történt. Kisebb lapok vállalkoztak e csoportok téziseinek terjesztésére, amilyen az Agit 883 is volt. Kunzelmannra jellemző volt, hogy nála kezdetben túlsúlyba került a terror retorikájával való játék, s az ember azt hihette, hogy ezúttal is csak megismétlődik a „cselekvés”-sel való, művészi avantgárd ihlette szürrealista vagy dadaista kacérkodás. Akkoriban csupán a 68-as diáklázadás konzervatív megfigyelői tudták elképzelni, hogy a kegyetlen és vérszomjas röpiratokban foglaltak valóra válhatnak, holott ez történt. A világ minden sarkában a „forradalmi szubjektum” után kutató rebellis fiatalok 1969 novemberében eljutottak a palesztinokhoz. A „nemzetközi szolidaritás” keretei közé ettől kezdve az Izrael elleni harcot is be kellett vonni. Számos később kiemelkedő baloldali személyiség is elzarándokolt a Közel-Keletre, hogy Jasszer Arafattal találkozzon, netán katonai kiképzést kapjon a palesztin gerillacsoportoktól. Ezzel függött össze a berlini zsidó hitközség ellen 1969 novemberében elkövetett merényletkísérlet, amelynek tettesét a nyomozók nem tudták felderíteni. Én azonban harmincöt év múltán rábukkantam az 1970-ben illegalitásba vonult és azóta külföldön élő bombatelepítőre. Az illető nem más, mint Albert Fichter, aki mostanra megbánta az általa elkövetett bűncselekményt.
A berlini zsidó hitközség székháza előtt mintegy kétszázötven ember gyűlt össze 1969. november 9-én, hogy megemlékezzen az 1938-ban e napra virradóan végrehajtott náci pogrom áldozatairól. Elvegyült köztük egy huszonöt éves férfi, aki a vállára vetett kabát alatt bombát vitt magával. Felment az épület első emeletén található ruhatárba, s egy óvatlan pillanatban elhelyezte a robbanószerkezetet a büfépult mögötti italautomatában. Ezután távozott az épületből. Csak másnap reggel fedezte fel a bombát egy takarítónő, aki felfigyelt a ketyegésre. A rendőrség rövidesen hatástalanította a robbanószerkezetet.
Salom + napalm aláírással baloldali radikálisok vállalták a felelősséget a merényletkísérletért és a nácik áldozatainak emelt emlékművek gyalázkodó feliratokkal való elcsúfításáért. Röpiratukban azt állt, hogy az efféle akciókat ezentúl már nem jobboldali kilengésekként kell elkönyvelni, hanem a nemzetközi szocialista szolidaritás mérvadó megnyilvánulásaiként. A nácik által elűzött és Izraelben menedékre lelt zsidókból ugyanis szerintük időközben „fasiszták” váltak. Azt hirdették, hogy a cionista Izrael „fasiszta NSZK” általi támogatását szét kell zúzni. A baloldaliak szolidaritásának a palesztinok javát kell szolgálnia, hozzájárulásképpen a globális imperializmus ellen vívott harchoz. Noha makacsul tartotta magát az a híresztelés, hogy a bombát az úgynevezett „szubkulturális miliő” egyik aktivistája helyezte el, a merényletkísérlet tettese a már említett Albert Fichter volt, aki 1969 nyárutóján Jordániába utazott négy másik „hasislázadó” társaságában. Több ezer kilométer autóutat tettek meg, majd katonai alapkiképzésen estek át, amelynek során elsajátították a szükséges tudnivalókat a lőfegyverek kezelésétől a robbanótöltetek készítéséig. A visszatérésük utáni első akció a november 9-én meghiúsult merényletkísérlet volt. A bomba a nyugat-berlini alkotmányvédelmi hivatal, vagyis a nyugatnémet elhárítás egyik agent provocateurjétől származott.
A bombatelepítők e csoportja az egyik latin-amerikai gerillaszervezet után „nyugat-berlini tupamarók”-nak nevezte magát. Fichter beszámolója szerint csoportjának a vezetője a Bambergből elszármazott Kunzelmann volt. Egyúttal azt kérte a berlini zsidó hitközségtől, hogy bocsásson meg neki a gaztettéért. A „nyugat-berlini tupamarók” csoport egyébként a 68-as diákmozgalomból kialakult baloldali radikális szubkultúra terméke volt. Tagjai 1969 őszétől pokolgépes merényletek egész sorát követték el Nyugat-Berlin különböző pontjain. Szerencsére a zsidó hitközség székházában elhelyezett pokolgép nem robbant fel. Hogy ez a véletlenen múlt-e, vagy a merénylő egyszerűen elnézett valamit, vagy szándékosan járt el ily módon, spekulációkra és vitákra adott okot. Még a Fichtertől származó értesülések alapján is ambivalensnek látszik az elkövető hozzáállása. Fichter egyrészt azt hangsúlyozta, hogy a bomba nem robbanhatott fel, másrészt viszont elmondta, hogy a Kunzelmann-féle csoport tagjai igen csalódottak voltak, amikor értesültek a kudarcról. Ugyanakkor azt hangoztatták, hogy átvitt értelemben a bomba igenis felrobbant. Ezen azt értették, hogy a sajtó, a közvélemény, az országos kormányzat és a berlini szenátus hevesen és elhamarkodottan reagált a merényletkísérletre.
A robbantási kísérlet bizonyos elemei egy híres művészettörténeti eseményre emlékeztetnek. René Magritte szürrealista belga festő egyik képe pipát ábrázol, alatta pedig ez a kézzel írott mondat olvasható: Ez nem pipa. Ellentmondás? Nem feltétlenül, hiszen a lefestett pipa nem magát a tárgyat, hanem annak csupán a képmását mutatja be. Ehhez hasonló módon nyilatkozott a merényletkísérletről Kunzelmann és Fichter, miszerint ők is kirukkolhattak volna egy bomba képével, s aláírhatták volna: Ez nem bomba.
Az efféle álcázást Kunzelmann esetében korántsem csupán a szükség szülte, hanem nagyon is sajátos hagyományból fakadt. Kunzelmann politikai pályafutásán a kezdetektől fogva végigvonult egy meghatározott motívum. Akár a kínálkozó alkalmat igyekezett megragadni, akár felforgatóként vagy hasislázadóként lépett fel, mindig provokációra törekedett. A provokációra lehetőséget nyújtó alkalmak pedig felcserélhetőnek látszottak. Amikor a sajtó nem tudósított kielégítően az akciókról, akkor végső esetben a számításba vett bírósági tárgyalás kínálkozott megfelelő fórumként arra, hogy Kunzelmann ráirányítsa a figyelmet saját elgondolásaira. A felforgató akció kitalálásával a formaelv rangjára emelkedett a provokáció.
Annak a folyóiratnak a címe (Merénylet), amelyben Kunzelmann, Frank Böckelmann, Rudi Dutschke, Bernd Rabehl és mások – az ösztöndíjuk elveszítésétől tartván kezdetben álnéven – közzétették gondolatrendszereiket, végül is a csoportosulásuk elnevezése lett: Merénylet-csoport. A Dutschke által kezdeményezett akciók egyre konkrétabbak lettek, gondoljunk csak az úgynevezett plakátakcióra, amelynek keretében felszólították az amerikaiakat a Vietnamból való kitakarodásra, majd a merényletkísérletek és merényletek kerültek előtérbe. Amikor Hubert H. Humphrey, az Egyesült Államok alelnöke ellátogatott Nyugat-Berlinbe, a „frontváros”-ba, a csoport tagjai a közfigyelem felkeltése végett álmerényletet terveztek az alelnök járműoszlopa ellen, hogy nevetségessé tegyék a legerősebb világhatalmat, amely belekeveredett a délkelet-ázsiai harci cselekményekbe. Az álmerénylet előestéjén azonban őrizetbe vették őket, mert az alkotmányvédelmi hivatal megneszelte a tervüket. A lapok egymással versengve adtak hírt a készülődő „merénylet”-ről, holott az – mint mondottuk – csupán álmerénylet lett volna, amolyan pudingakció. A csoport tagjai ugyanis előzőleg egy politikai hírműsor tévékamerái előtt bemutatták, hogy milyen eredményt tudnak elérni a pudinggal és liszttel töltött lövedékeikkel. Amikor a tévénézők szembesültek ezzel a hókuszpókusszal, nagy volt a gúnyolódás. A Pudding-merénylet kifejezés mindenesetre meghonosodott a köztudatban, amelyen olyan merényletet kell érteni, amely valójában álmerénylet.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969