2013. I-VI
 

A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a Fővárosi Lapok tárcarovatában a XIX. század második felében
Szabó Katalin

A XIX. században, különösképpen a második felében az orvostudomány, az orvosi szemlélet, a betegségről, a betegről, a beteg, illetve a betegség gyógyításáról való gondolkodás is gyökeres változásokon ment keresztül. Az orvosokat azonban ez idő tájt nem csak az új eredményeknek a lakosság körében való elterjesztése ösztönözte. Tanúi lehetünk a tudás át- és felértékelődésének, de ennek a munkának filozófiai megalapozása is volt, hiszen ebben a korban a tudomány szinte minden területén hatottak a pozitivizmus ama eszméi, hogy a tudomány a nemzet felemelkedésének leghatásosabb eszköze, s a mindennapi élet területén is változásokat kell hoznia. Miként azt Eötvös József (1813–1871) egyik beszédében az Akadémia feladatait felsorolva megfogalmazta, az Akadémiának hivatása, hogy „a közös munkában részt vegyen, mellyel az emberiség az ismeret útján a boldogság felé törekszik…, s hogy
e fényes ábrándot, amely a világot jövőben paradicsomnak látja, azáltal közelíthetjük meg leginkább, ha a darab földet, amely nekünk jutott, munkánkkal kertté alakítjuk át”.1
A tudományos és az orvosi felvilágosító munka nyomán hatalmas mennyiségű és a legváltozatosabb formában megjelenő mű látott napvilágot, de ezt a mennyiségi és minőségi expanziót egy új médium elterjedése és felvirágzása is elősegítette. A nyomtatott tömegsajtó olyan médium volt, amelyen keresztül a társadalom legkülönbözőbb csoportjai elérhetők voltak. Az újságok, a napi-, az irodalmi és a közművelődési lapok is közöltek különböző formában megírt természettudományos ismeretterjesztéseket. Valószínű, hogy az újságokban megjelenő írások közül a legnépszerűbbek a tárcaformában közölt munkák voltak.


(A legnagyobb szalon) A tárca fiatal, modern műfaj. Tágabb értelemben a lapok irodalmi, vonal alatti részében megjelenő, éppen ezért terjedelem szempontjából igencsak kötött írást nevezik tárcának. A műfaj tematikája igen változatos volt. A jó tárca fontos követelménye az aktualitás és a könnyed, csevegő stílus. Mint Lovrich Gizella írja, a tárca „tárgya: irodalmi, színi, zenei, képzőművészeti kritika, utazási kép, életrajzi részlet, rajz, heti esemény, sőt, novella és regény is folytatásos alakban”.2 A tárca tehát az írott alakban megjelenő társalgás szabad formája, amelyben éppen ezért az író egyénisége mély nyomokat hagy, mondandójában és ítéleteiben szubjektív. A jól megírt tárca, rövidsége miatt, világos megfogalmazást, gyors bonyolítást és csavaros, csattanós befejezést igényel, s akkor sem lehet unalmas, ha filozófiai vagy tudományos eszmefuttatás a tárgya. Talán nem öncél, ha külön is megemlítjük, hogy a XIX. század elején, az újságírás és a tárcairodalom igazi hőskorában a műfaj egyik kiemelkedő és értő művelője Kovács Pál (1818–1886) győri orvos volt.
A teret és közönséget hódító tárca könnyed, apróságokat, társasági történéseket közlő tartalma az évek folyamán komolyabbá, irodalmibbá, művészibbé, sőt, tudományosabbá vált. Így mind a csevegő, mind az irodalmi tárcáknak számos altípusa alakult ki, amelyek az élet szinte minden területéről igyekeztek témát találni. Mindeközben a tárcákkal szembeni kritériumokat illetően továbbra is kötelező volt a könnyed, frappáns fogalmazásmód, s még a tudományos témák feldolgozói is eme alapszabályt szem előtt tartva igyekeztek a közérthetőség szabályainak megfelelni.
A népszerű tudományos ismeretterjesztés, mint a hírlapok vonal alatti részében megjelenő, így a tárcákhoz sorolt írás, Lovrich Gizella szerint francia hatásra jelent meg magyar nyelvterületen, meglehetősen hamar, még a XIX. század első felében. Ezek elsősorban irodalmi és művészeti mozgalmakkal foglalkozó tárcák voltak, s mind Frankenburg Adolf, mind Nagy Ignác és Kovács Pál munkássága számottevő részét tették ki. Az ismeretterjesztő tárcák fejlődésének következő állomása Lovrich szerint az 1860-as években vette kezdetét. Ez az az időszak, amikor az ismeretterjesztő tárca szórakoztató jellege háttérbe szorult, s az ismeretközlés vált benne uralkodóvá. Lovrich Beöthy Zsolt ismeretterjesztő tárcáival kapcsolatban írja a következőket: „A tárcát egyéni irányban akadémiai tárcáival fejleszti tovább. Itt nem pusztán ismeretterjesztés a célja, s mivel ezen a téren elődökre nem támaszkodik, a fejlődésben éppen ezek a tárcái játszanak fontos szerepet.”3 Az Akadémia üléseiről számoltak be ezek a tárcák, amelyek természetesen az ismertetés mellett szórakoztatók is voltak, az objektív leírás mögül elő-elővillant az író tehetsége és egyénisége, s ugyanez volt érvényes az irodalmi, esztétikai témákkal foglalkozó tárcáira is. Az ugyanebben a témakörben Ábrányi tollából született tárcákról is hasonló módon gondolkodik a már idézett szerző, s Rákosi Jenő Munkácsyról írott tárcáival kapcsolatban sem vélekedik másként. Úgy látja, egyfajta „kimélyülés, megkomolyodás” ment végbe, amelyet mind az írók, mind a közönség kezdeményezett és el is fogadott. „A közönség és íróvilág egyaránt, mintha megcsömörlött volna a túl könnyű műfajtól, valami komolyabbat kíván” – írja Lovrich.
Látnunk kell azonban, hogy e komolyodás magyarázata nem csak a csömör. Szót kell ejteni a csaknem két évtizedes passzív rezisztencia utáni felszabadult tenni akarásról, amely alapvetően abból a fentiekben már kifejtett elvből indult ki, hogy a nemzet felemelkedésének a tudományon és a tudáson kell alapulnia. Abban is egyetértés volt, hogy a tudomány haladása és eredményei az emberek mindennapi életében hoznak igazi változásokat, s ezek mindenki számára érezhetők lesznek. Éppen ezért a század második felében a természettudományok valóban mind nagyobb teret követeltek maguknak a tudományos és a mindennapi életben egyaránt. És természetes, hogy az irodalom sem maradt érintetlenül a természettudományos haladás eredményeitől.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969