2013. I-VI
 

Halálra szántak
Kapronczay Károly

A rendszerváltoztatás éveiben kiemelkedő szakirodalom született a kommunista rendszer egyházüldözéséről, a katolikus és protestáns főpapok, lelkészek, szerzetesek és különböző egyházi közösségek tagjainak szervezett meghurcolásáról, a szerzetesrendek feloszlatásáról, az egyházi iskolák és szociális intézmények államosításáról, a világi hívők megfélemlítéséről. Csak a főbb témaköröket soroltam fel, pedig külön-külön is nagy szakirodalma van a Mindszenty-, a Grösz-, a katolikus és protestáns főpapok ellen indított pereknek, amelyeket annak idején a hatalom – úgymond – államellenes összeesküvésért, hazaárulásért indított. Nem titkolták, hogy ezeket a pereket az ideológiai harc fontos állomásainak tekintették, rajtuk keresztül akarták megfélemlíteni a hívő embereket. A leszámolás és a megfélemlítés mellett a hatóságok felhatalmazást kaptak az egyházak tevékenységének csaknem teljes korlátozására, az egyházaknak a templomok falai közé szorítására. Ideológiai küzdelem mindig is létezett, de a világnézeti különbségek leküzdésének a fizikai megfélemlítés, a másik drasztikus megsemmisítése sohasem lehet eszköze. Ez utóbbi a szovjet rendszer velejárója, hiszen 1917 után a kommunista hatalom a legkeményebb eszközökkel számolt le a pravoszláv egyházzal, milliós nagyságrendben börtönözte be a pópákat, kényszertáborokban kergették halálba a hívőket, szerzeteseket, egyszerű vagy fontosabb tisztséget betöltő pravoszláv papokat. Az a néhány működő pravoszláv templom csupán díszítő elem lett a sztálini érában, amely 1945 után az épülő magyar proletárhatalom modelljévé vált.
Az államosítással, az iskolák állami kezelésbe vételével a hazai katolikus egyház elvesztette intézményi rendszereinek meghatározó területeit. A szerzetesrendek feloszlatása után a betegápoló és szociális tevékenységét is felszámolták. Hasonló történt a protestáns egyházzal is. Már ezek előtt megindultak azonban a különböző egyházellenes, összeesküvési-szervezkezési perek, amelyek részben indokul szolgáltak az egyházi intézmények államosítására, elindították azt a folyamatot, amellyel térdre akarták kényszeríteni a főpapságot, az egész klérust. A papi ellenállást úgy akarták végleg megtörni, hogy lefejezik az egyházat, bebörtönzik a főpapságot, kezdve Mindszenty József bíborossal, folytatva mindaddig, míg a papság a rendszer hűséges kiszolgálója lesz, s ha kell, létrehozva a Vatikántól független nemzeti katolikus egyházat. A terv ördögi és kegyetlen volt, amely végveszélybe sodorhatta a magyar katolicizmust. Csak jellemző adatként: 1945 után, az 1950-es években a magyar püspöki kar kétharmadát (tizennégy püspököt) internáltak és börtönöztek be, ezerháromszáz papot (a papság 25%-át), kilencszáznegyven szerzetes papot, kétszáz szerzetes testvért és kétezer-kétszáz szerzetes nővért bebörtönöztek, s mintegy ugyanennyi személyt internáltak. A bebörtönzött papok többsége a váci fegyházba (zárkasorukat a börtönőri „humor” Vatikánnak nevezte), 1958 után Márianosztrára került, az „osztályidegenek”-nek fenntartott börtönbe.
A püspöki kar megtizedelése után aláírták az állam és a katolikus egyház közötti megegyezést, amely az egyház ellehetetlenülését indította el. Bírálhatók az aláíró katolikus főpapok, de ők a fizikai megsemmisülést kívánták megakadályozni, s valami kiutat kerestek a hívők és a papság számára. Az egyházak az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül teljes ellenőrzés alá kerültek, az egyházi hivatalokban működő állami képviselők (a „bajuszos püspökök”) kényük-kedvük szerint intézkedhettek. A békepapi mozgalommal viszont a népköztársasághoz hű réteget akarták előtérbe helyezni, hogy abból kerüljön ki a katolikus egyház új hazai vezető köre. A Vatikán ez utóbbit nem ismerte el, vezetőit kiközösítette, bár tudatában volt helyzetük fonák voltának. A hatalom elérte, hogy az önkéntes hittanoktatásra jelentkezők száma drasztikusan csökkent, elnéptelenedtek a templomi szertartások, mindenkin a félelem lett úrrá. Ezt jellemezték a titokban elvégzett keresztelések és esküvők. A népszámlálások adatsorából kikerült a vallás megjelölése. A rendszer nemcsak szigorú (a megfélemlítéssel egyenlő) ellenőrzéssel sújtotta a lakosságot, hanem a megfigyelés titkos eszközével is élt. A besúgásra kényszerített személyektől kapott (vagy kicsikart) információk alapján újabb pereket, megtorlásokat szervezett, bizalmatlanná tette a társadalom hangulatát. Ebben enyhülést jelentett 1956 néhány szabad napja, hogy azután a rendszer újabb erővel sújtson az egyházakra és a hívőkre, „bűneik”-et az ellenforradalmár vádjával kiegészítve.
Így vázolható fel röviden Tomka Ferenc egyetemi tanár, római katolikus plébános közelmúltban napvilágot látott könyve, amely a magyar katolikus egyház 1945–1990 közötti életét és mártíromságát mutatja be, mondanivalója középpontjában az egyházüldözéssel és a perek sokaságával. A börtönöket és internálótáborokat megjárt papok, szerzetesek és apácák, valamint ama hívő családok megrázó visszaemlékezéseit is közli, amelyeket éppen vallásosságuk miatt telepítettek ki.
Másként kell vizsgálni az 1960–1990 közötti időszakot, amikor a hatalom eltekintett az 1950-es években alkalmazott eszközöktől (a halálra veréstől, az emberi megalázásoktól, a kitelepítésektől), de a vallások, az egyházak legyőzésének vágya megmaradt. A korról írt tankönyvek a növekvő vallásszabadság kibontakozásáról szólnak, de ebből csak annyi igaz, hogy a vallástól félelem vagy ismeretek hiánya miatt elfordult emberek tömege közömbös lett az egyházakkal szemben, s a megmaradt hívőket már nem kellett annyira gyötörni. Változtak a módszerek is: a püspökségen jelen levő „bajuszos püspökök” helyét a titkos informátorok vették át, valójában az Állami Egyházügyi Hivatal mint adminisztratív és ellenőrző szervezet tartotta a kapcsolatot az egyházakkal, a püspökségekkel, kívülről intézte az ügyeket, bár teljes betekintése volt a belső egyházi életbe. Napjainkban még izgalmas téma az ügynökkérdés, az, hogy kit mikor és milyen körülmények között szerveztek be, ki mit és kiről hogyan jelentett. Tragikus történetek egyenként és egészében is. Felmentést kereshetünk, de nem mindig találunk. Akit nem kísértettek meg, az könnyebb helyzetben van, mint aki találkozott az egykori állam szervezeteivel. Akit „megfogtak” (s ennek ténye még nem került nyilvánosságra), annak komoly lelkiismereti gondjai lehetnek, de az sem lehet nyugodt, aki ellenállt, hiszen rávetődhet a gyanú árnyéka, amelyet nem könnyű lemosni.
Természetesen nincs mentségük az „önkénteseknek, a szorgalmas hangyáknak”, akik elvhűségből vagy valamiért (pénzért, karrierért, kiszámított előnyökért) dolgoztak. Sokszor a kényszer (zsarolás, megfélemlítés, emberi botlás) sodorta az embereket az ügynökök közé, s ez alól az egyház sem volt mentes. Tomka alaposan kitárgyalja az ügynökkérdéseket, rendkívül rokonszenves módon, az emberi oldalról közelítve meg a problémát. Nem mond ítéletet, nem ad felmentést, elgondolkodtatja az olvasót. A szerző végigélte a kort, hiteles tanúként mutatja be a földalatti és „földfeletti” egyház fél évszázadát, miközben arra ösztönzi az olvasót, hogy alaposan szemlélje a múltat, s vonja le a tanulságokat, hogy tiszta emberként éljen és alakítsa jövőjét.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969