2013. I-VI
 

Mit ér a vidék?
Oláh János

Hogyan jutottunk idáig, miként lett a vidék újra vonzó élőhely? Az utolsó jégkorszak végén, tíz–tizennégy ezer évvel ezelőtt kezdődött a holocénkor, amikor a természetből gyűjtött táplálék már nem volt elegendő a növekvő emberi populációk számára. Az ember elkezdett növényeket termeszteni, s ezzel kezdetét vette a földművelés (Bogár, 2003). A vadászó-gyűjtögető vadság korából az ember átlépett a barbárság korába, majd a föld megművelésével elindult a civilizáció. Mintegy ötezer évvel ezelőtt a gazdálkodás fölöslegéből létrejöttek az első városok a Közel-Keleten, majd a vidéki nyersanyagok és erőforrások városi feldolgozásából, értéksokszorozásából (multiplikálásából) olyan polgári funkciók koncentrálódtak a városokba, mint a vallás, a közigazgatás, a kisipar, a kereskedelem, az oktatás és a gyógyítás. A vidéki erőforrások kivonása és városi multiplikálása az olajiparosítással felgyorsult a XX. század második felében. Ezután egészen a század végéig a városba koncentrált javak, termékek és életmód megszerzése és fogyasztása vált a termelés, tapasztalat és hatalom folyamataival szerveződő társadalmak mozgatójává. Jó volt városokban lakni, mert pezsgő, dinamikus, sok lehetőséget kínáló élőhelyek voltak. Ernest Gellner (1983) funkcionális elméletében a gazdasági-társadalmi szükségletek irányítják a halmazképző folyamatokat, amelyek az ipari civilizációba való átmenet során városba mobilizálták a vidéket, miközben homogenizálták a nemzetállamot. Nos, ez a folyamat napjainkban kezd megfordulni, mert a városok egyre inkább túlzsúfoltak, piszkosak és egészségtelenek, növekszik bennük a szegénység, sokasodnak a nyomornegyedek és bádogvárosok, terjed a bűnözés. Felgyorsult a városi lakóhely és munkahely környezeti leromlása. Ugyanakkor a rohamos technológiafejlődés lehetővé teszi, hogy a feldolgozóláncolatok, ipari parkok, logisztikai központok és a vidéki erőforrásokat multiplikáló ágazatok elhagyják a várost, s természetközelbe telepedjenek. Az olajiparosított élet lég-, zaj-, fény- és vegyi szennyezése felerősítette az ember természetigényét.
Más hátérrel ugyan, s egyáltalán nem a társadalmi anyagcsere torzult anyagáramai miatt, mint most, a keresztény kultúrkör egyszer már visszavágyott a természetbe. Információs civilizációnk természethiányos kényszerében mintha kezdene megvalósulni Jean-Jacques Rousseau „vissza a természetbe” tanítása, de még inkább az elődök, a fiziokraták koraszülött vidékálma és Darwin nélküli szociáldarwinizmusa. Az európai eszmetörténetben hamar felrémlett a vidék naiv hite, valamint a természettörvények szélsőséges értelmezése az emberi érdekekről. A kereskedelemben hívő városlakó merkantilistákkal szemben a felvilágosodást már a XVIII. században alapozó, természetimádó fiziokraták a mezőgazdaság és a bányászat értékteremtő képességét hirdették. Szerintük az ipar és a kereskedelem csak átalakítja a gazdaság elsődleges ágazatában létrehozott értékeket, ami, persze, igaz, csakhogy ők az ipart és a kereskedelmet pontosan ezért tartották alapvetően terméketlennek. A liberális kapitalizmus előfutárainak tekinthető fiziokraták, François Quesnay vezetésével, a gazdaság szabad versenyét hirdető természeteszméjűkkel Adam Smithre, a piacgazdaság megalkotójára is hatottak. A francia mezőgazdaság jogos védelmében azonban szembeállították a bűnös várost a tiszta vidékkel; radikális városfelfogásuk szerint az egészséges, termelékeny és erényes vidékkel éles ellentétben áll a beteges, terméketlen és erkölcstelen város (Balázs, 2000).
Most, azaz több mint kétszáz év elteltével már mindenki léte a tét. Az olajjal felpörgetett neoliberális gazdaságeszme anyagcsere-betegségekbe hajszolja a bioszférát, s ettől a Föld minden lakója szenved. Városlakó és vidéki egyaránt a még megmaradt természetbe húzódna, ezért felértékelődik a vidéki élőhely (lakóhely, munkahely, pihenőhely), s a vidéki erőforrások multiplikálása is tart. Egyedül az erőforrás-kivonó pénzipar városi szivattyúja működik érintetlenül. Elburjánzása egyre jobban veszélyezteti a zsugorodó működő tőke gazdaságát, de még inkább a természetet. Minden posztkorszak zűrzavaros, mert megbújnak a meghaladott, kiürült eszme harcosai, s nehezítik az új kristályosodását. Egyáltalán nem meglepő ezért, hogy átmeneti posztmodern korunkban az eklektikus eszme, norma és erkölcs kavalkádjában nagyon ellentmondók a változások. Magyarországon a lassan hagyománnyá nemesülő posztkommunizmus szelleme, erkölcse és hatalommá emelt relativizmusa (Lánczi, 2004) még tovább zavarosítja és homályosítja a változások főirányát. Nehéz még eligazodni, egyedül az eltorzult társadalmi anyagcsere időjárás- és környezetrombolása kényszeríti ki és mélyíti a változások főmedrét. Érdemes áttekintenünk: mit ér a vidék egy hektárja pénzben a magánhasznok és közkiadások piacán? Mik a vidékgazdaság főbb trendjei, változó fogalmai? Mivel bővülnek a vidékfunkciók? Mit jelent a természettermelő mezőgazdaság, milyen agrárstratégiával és támogatásokkal működik? Hogyan akadályozza mindezt az erőforrás-kivonó pénzárut áruló pénzipar? Milyen elvekkel és eszmékkel tervezi a vidék jövőjét a posztmodern területfejlődés (területfejlesztés)?
(Ellentmondó vidéki változások) Politikai stratégák jelenleg is építenek a város és a vidék mesterséges szembeállítására, kihasználva a kollektív tudattalan bizonytalanságban könnyen mobilizálható fizikai létveszély archetípusát. Kétségtelenül ellentmondásos a helyzet. Felértékelődnek a vidéki erőforrások, bővül, diverzifikálódik és multiplikálódik a vidékgazdaság. Ugyanakkor a vidéki társadalom sohasem volt gyengébb, mint napjainkban; már nem a mezőgazdaság benne a főszereplő. Csökken a vidéki lakosság befolyása, nem azok határoznak, akik ott élnek, hanem a városi elit. Jobb esetben az erőforrások tulajdonosai, a helyi politikai elit, a vidékfejlesztéssel foglalkozó intézmények, üzleti vállalkozók és közvetítők, nemzetközi termeltető és fogyasztató élelmiszerláncok, multinacionális szervezetek, pályázatírók és pályázatkijárók, kutatók, fejlesztők, tervezők és környezetvédők váltak a vidékgazdaság meghatározó szereplőivé. Ráadásul Magyarországon a domináló nagybirtok érdekhálózata veszélyezteti a növekvő számú földtulajdonos családi gazdaságát, növeli a részmunkaidős gazdák számát, azokét, akik a gazdálkodást valamilyen más foglalkozással kombinálják. Nem gazdák irányítják az élelmiszer-termelést, hanem városi szakemberek, támogatást osztó intézmények, megrendelő forgalmazók, mindenféle integrátorok és üzlettulajdonosok. Mindeközben a változás főiránya mégis kedvező.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969