2013. I-VI
 

Az unitáriusok racionalizmusa
Szegedi László

(A reformáció Lengyelországban és hazánkban) A XVII. század elején Lengyelországban élénk vita bontakozott ki egyrészt a jezsuiták és a katolikus egyház, másrészt a vallási szabadság hívei között (a felekezeti toleranciát az 1573. évi rendi alkotmányban fogalmazták meg). A kor jelentős társadalmi mozgalma a reformáció volt, amelynek socinianus vagy unitárius irányzata a természetjog racionalista elveit képviselte, s erős rendi összefüggései is voltak.
A reformáció ügyét Lengyelországban és hazánkban – Németországtól eltérően – a köznemesség képviselte, amelynek érdeke, ugyanúgy, mint Franciaországban, egybevágott a főurak központosítás elleni törekvéseivel. A lutheri nagy schizma utáni vallási nézetek széles körű érvényesülésére csak Lengyelországban és Erdélyben volt lehetőség (a nemesség hatalmának és a központi kormányzat gyengeségének köszönhetően), míg a jezsuiták véget nem vetettek ennek az állapotnak. A protestantizmus követőinek, támogatóinak, ideológusainak stb. többsége ezekben az országokban – a sajátos társadalmi szerkezet következtében – nemes volt. A papság erkölcsi hanyatlása és az egyház képmutatása ugyanis a XVI. század elején erős ellenérzést keltett a köznemesség körében. A lengyel nemesség már az 1501. és az 1505. évi országgyűlésen (szejmen) is kísérletet tett arra, hogy megnyirbálja az egyházi bíráskodásnak a nemességre is kiterjedő jogkörét. A legképzettebb nemesek olyan fegyvert láttak a reformációban, amellyel megakadályozható politikai jogaik és vagyonuk elvesztése (ilyesmi akkor fenyegetett, ha az egyházi bíróság kiátkozott egy nemest). Végül az 1550. évi szejm mondta ki, hogy „az uralkodón kívül senkinek sincs joga elítélni a polgárokat, s bármiféle büntetésre kötelezni őket”. Ezáltal a nemesek nyíltan megkérdőjelezték a püspöki hatalmat.
II. Zsigmond Ágost lengyel király nagy érdeklődést mutatott az egyház megreformálása iránt. Hieronym Łaskival és Andrzej Frycz Modrzewskivel 1555–56-ban nemzeti szinódust hívott össze, hogy egységes nemzeti egyházat hozzon létre. A király már 1552-ben kinyilvánította, hogy az egyház nem illetékes világi ügyekben, s ezzel gyakorlatilag elismerte a lelkiismereti szabadságot. 1556-ban pedig a szejm kimondta, hogy a saját házában mindenki olyan módon imádhatja Istent, ahogy neki tetszik. A varsói szejmen a vallási felekezetek egyenlősége védelmében 1573. január 28-án elfogadták a pax dissidentium törvényt, amely az összes felekezetre érvényes volt, beleértve a katolikusokat is. Ezzel elismerték a protestánsok vallásszabadságát és egyenlőségét. E törvény volt a legliberálisabb szellemű a korabeli Európában, s része lett az articuli henricianinak nevezett törvénycikkeknek, amelyekre minden újonnan megválasztott lengyel királynak esküt kellett tennie. A törvény azonban a nemesek jobbágyaik fölötti fennhatóságát vallási téren is fenntartotta.
Hazánkban és Lengyelországban a protestáns felekezetek közül legjobban a kálvinizmus terjedt el, amely szinte az egész nemességet meghódította. A reformáció a magyar köznemesség körében a rendi függetlenség kifejezését is szolgálta a főnemesekkel és az uralkodóval szemben. Kálvin ugyanis szembefordult az erős központi hatalom elvével (ez megfelelt a köznemesi államideálnak), s inkább a köztársasági államformával rokonszenvezett. A világi és az egyházi önkormányzat a vármegyei nemesség tetszését is elnyerte. A lutheránusok mindkét országban a polgárság körében voltak túlsúlyban. Dialógusaiban Bernardino Ochino a magyar berendezkedés (a nemesi köztársaság) és a belpolitikai helyzet ismeretében úgy vélte, hogy Magyarország lehet az első olyan állam, ahol megvalósul a vallásszabadság (27. dialógus).7 Hazánk és Lengyelország valóban az a két állam volt, ahol mindenféle protestáns közösség ténylegesen is működhetett. A XVII. század elején Európában a katolikusok és a protestánsok egyedül e két országban folytattak hitvitákat a legradikálisabb reformációs irányzattal, az antitrinitáriusokkal, míg máshol egyszerűen elnémították őket. A reformáció évtizedei során egész Európában számos szentháromság-tagadó gondolkodó bukkant fel, különösen Németországban, Angliában és Olaszországban, vagy kisebb közösségek jöttek létre, mint Hollandiában (Baruch Spinoza is szoros kapcsolatot tartott fenn egy ilyen socinianus közösséggel).
A socinianus/unitárius elvek egyik fő vonása a széles körű vallásszabadság hirdetése volt. Az irányzat jellemzői közé tartozott a szabadgondolkodás, a tolerancia, a racionalizmus, a humanizmus és a Szentírás történeti tanulmányozása. Bizonyos socinianusok egyenest materialisták voltak: tagadták, hogy az emberi lélek természeténél fogva halhatatlan. Úgy vélték, az emberek a lélek erejénél fogva megválthatják magukat, s ez lehetővé teszi számukra Jézus követését. A socinianusok a Szentírás magyarázatában, a kinyilatkoztatásban és a teológiai kérdésekben az értelemre helyezték a fő hangsúlyt. Az ellenreformáció üldözéseinek hatására ők dolgozták ki az emberi szabadság legszélesebb körű elveit: az értelmi vizsgálódás abszolút szabadságát és a lelkiismereti szabadságot. Az anabaptistákkal együtt ők voltak az első olyan keresztények, akik az egyház és az állam tökéletes szétválasztását követelték. Teljes türelmet hirdettek az összes hitvallás számára, s az emberek teljes körű társadalmi egyenlőségét vallották. A Bibliát racionálisan szemlélték, s úgy vélték, hogy semmi sem állítható szembe az értelemmel. Elítélték a magántulajdont és a halálbüntetést, nem hittek a pokolban és a Szentháromságban, s elutasították a fegyveres szolgálatot. A lengyel socinianus nemesek arról voltak ismertek, hogy valódi kard helyett fakardot viseltek. Az egyháznak sok lengyel mágnás is tagja volt, de minthogy Lelio Sozzini megtiltotta a keresztényeknek a tisztségviselést, ez politikailag erőtlenné tette őket. A későbbiekben enyhültek a socinianusoknak a hivatal- és a fegyverviselésről szóló utópisztikus elképzelései, s reálisabb nézőpontot alakítottak ki, amely a kölcsönös szereteten, az állam világi hatalmának támogatásán, a társadalmi-politikai életben való aktív részvételen és a társadalmi egyenlőség védelmezésén alapult. Ennek következtében felléptek a parasztok jobbágysorban tartása ellen is.
Az antitrinitárius mozgalom egyik irodalmi előfutára Martin Cellarius, Luther barátja volt. De operibus Dei című értekezése a feltételezések szerint mesterének, Johannes Reuchlinnek, a híres humanistának a tanítását követi. Reuchlinnek a domonkosok általi könyörtelen üldözése arra ösztönözte tanítványát, Ulrich von Huttent, hogy a mester nevén Epistolae obscurorum virorum címmel kiadott levelezésben Reuchlin védelmére keljen. Franz von Sickingen a birodalmi lovagok 1523-as felkelése során tőle vette át az ideológiai alapokat. A socinianusok mozgalma a humanizmuson alapult, tagjai között sok tudós is akadt. Az antitrinitárius vagy unitárius vallás alapjait például Michel Servet (Szervét Mihály) spanyol orvos, a kis vérkör felfedezője rakta le. Nézeteit De trinitatis erroribus című művében fejtette ki, amelyben az oszthatatlan és örök Isten elvét vallotta, s elvetette a Szentháromságot. Fő műve a Christianismi restitutio, amelyben a Szentháromság tagadását és a vallási türelmet hirdette. Őt Sebastian Castello, Faustus Socinus barátja követte, aki De haereticis és Contra libellum Calvini című műveiben fogalmazta meg világosan ezeket az elveket.
A socinianus vagy unitárius elvek erős tömegbázisát Laelius és Faustus Socinus építette ki. Laelius Socinus (Lelio Sozzini) Zürichben telepedett le, de egy idő múlva távoznia kellett. 1558-ban Lengyelországba ment, ahol nagy népszerűségre tett szert, II. Zsigmond Ágost király is megkedvelte. Később visszatért Zürichbe, s ott is halt meg. A felekezetnek unokaöccse, Faustus Socinus adott szilárdabb elméleti alapot. 1559-ben Zürichből Franciaországba kellett menekülnie. 1574-ben Bázelbe ment, s 1578-ban érkezett Erdélybe, ahol a Dávid Ferenc és Giorgio Biandrata (Blandrata György) közti hitvita döntnöke lett. A vita akkor éleződött ki, amikor Socinus Lengyelországba távozott, ahol 1579-ben megszervezte az unitárius egyházat. Befolyását az 1584-es és az 1588-as antitrinitárius szinódusokon alapozta meg. Megszüntette a csoportok közötti különbségeket, s egységes tantételekkel látta el őket, amelyek végül a rakówi katekizmusban fogalmazódtak meg. Faustus Socinus halála után felvirágzott a felekezet, amely nagyrészt a nemesek vallása lett olyan kitűnő lengyel szerzők hatására, mint Valentinus Smalcius, Johannes Völker, Krzysztof Ostrorodt, Hieronim Moskorzowski, Andrzej Wojdowski, Andrzej Wolan, Jan Crell, Jonasz Szlichtyng, Marcin Ruar, Andrzej Wiszowaty, Samuel Przypkowski, Jan Ludwik Wolzogen és mások.
Az antitrinitáriusok befolyásának növekedését sem a katolikusok, sem a protestánsok nem nézték jó szemmel. Az 1563-as királyi rendelet értelmében az összes nem katolikus idegent kiűzték Lengyelországból. A rendelet nem érintette a morva anabaptistákat, sem a már meghonosodott vallási csoportokat, így lényegében csak az olaszoknak kellett távozniuk.
Sokan átmenetileg vagy végleg Erdélybe mentek. A protestánsok elleni jezsuita reakció azonban ott is erősödött. Mateusz Bembus jezsuita szerzetes 1615-ös pamfletjében (Pax non pax est seu rationes aliquod, quibus confoederationis evangelicorum cum catholicis pacem, nullo modo veram esse pacem, breviter ostenditur) az articuli henricianit „az ördöggel kötött béké”-nek nevezte, s azt állította, hogy „a lelkiismereti szabadság megengedése... valóban ördögi terv”.8 1617-ben Piasecki krakkói püspök összeállította a betiltott könyvek első jegyzékét (Index librorum prohibitorum). 1621-ben bevezették a könyvek, könyvtárak, könyvárusok stb. cenzúráját, s véres megtorlásokat alkalmaztak a protestánsok ellen. 1663-ban a mazóviai követek azt javasolták, hogy tiltsák be az 1573-as varsói statútumokat, egy 1668. évi törvény pedig halálbüntetéssel sújtotta azt a katolikust, aki áttért a protestáns hitre. Mindez véget vetett a reformációnak és a lelkiismereti szabadságnak Lengyelországban.
Az 1658. évi szejm kétéves határidővel kiűzte a socinianusokat Lengyelországból. Az egyik socinianus követ által alkalmazott liberum vetót, amely 1652-től volt érvényben, figyelmen kívül hagyták, holott egy törvényjavaslat csak akkor emelkedhetett törvényerőre, ha a szejmben valamennyi küldött megszavazta. Az 1659. évi szejm kimondta, hogy az unitáriusok 1660. július 10-éig térjenek át a katolikus vallásra, vagy hagyják el az országot. Sokan áttértek, egy részük azonban Magyarországon, Poroszországban, Svájcban, Németalföldön vagy Angliában talált menedéket, sőt, néhányan még Amerikába is eljutottak. Egy nagyobb csoport Erdélybe menekült. A legtöbben Kolozsváron telepedtek le, s önálló lengyel unitárius egyházközséget szerveztek, amely 1793-ig állt fenn, majd beolvadt a magyar unitárius egyházközségbe. Hollandiában az unitáriusok számos munkát nyomtattak ki, s új eszméikkel nagy hatással voltak a társadalomfilozófia fejlődésére.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969