2013. I-VI
 

Martin Walser antiszemita?

Nem az isteneket hívta ki maga ellen, hanem a filológusokat. Amikor Walser úgy érezte, hogy tűrhetetlenül félreértik és üldözik – szellemi uszítóként, jobboldali nacionalistaként, ráadásul antiszemitaként is –, 2002-ben interjút adott, amelyben kifejtette, mi nyomja a szívét: „Ha az ember regényeket ír, s már tizenöt, tizenhat, tizenhét regényen túljutott, ki kell ütköznie bennük az antiszemita felhangnak. Egy szerző sem leplezheti magát tizenöt regényen keresztül, s nem is akarja. A regényben mindig a szerző teljes személyisége nyilvánul meg.” Amit Walser nyilatkozott, az a művészekre is jellemző, akik szerint nem arra kell figyelni, mit mondanak, mert abban csak az aznapi forma, hangulat vagy a beszélgetőtárshoz fűződő viszony nyilvánul meg, hanem a művüket kell nézni, mert abban mutatkozik meg, mit akarnak, hogyan vélekednek.
Walser kezdettől fogva publicista volt: dolgozott a rádiónak és a televíziónak, recenziókat, rádiójátékokat és színdarabokat írt politikai témákról, s beszédeket mondott. Írt az Auschwitz-perről, elítélte az Egyesült Államokat a vietnami háború miatt, s a hajdani baloldaliak közül ő volt az első olyan író, aki kifejezésre juttatta szűnni nem akaró rossz érzését Németország megosztottsága miatt. És nem csak a régi barátait haragította magára, amikor 1998-ban, a német könyvkereskedelem békedíjának átvételekor az „erkölcsi bunkó”-két használt Auschwitzról és az embernek ahhoz való jogáról beszélt, hogy félrenézzen, amikor „szüntelenül a németek szégyenét mutogatják”.
A pontos olvasatot követelő Walser óhaja időközben teljesült. Matthias N. Lorenz kultúrakutató nagyító alá vette az életművét, mert nyugtalanította az a kérdés, amely voltaképpen nemcsak a szerzőt érinti, hanem az olvasóit is: felfedezhetők-e antiszemita felhangok a számtalan esszében, színdarabban és regényben, amely a nyugatnémet polgárság történeteként fogható fel? Vajon ez a híres és fáradhatatlan szerző csak az utóbbi tizenöt évben vált problematikus esetté? Mennyire vehető szó szerint az 1989-ben elhangzott nyilatkozata, miszerint „egyetlen emberrel sem tudom megértetni, hogy megítélésem szerint sosem változtattam meg a politikai véleményemet, hanem csupán továbbfejlesztettem”?
Lorenz nem a könnyebbik végén fogta meg a dolgot. Pátosztól mentesen, hiteles egyszerűséggel és filológusi alapossággal dolgozott a feladatán. Amikor Walser műveit tanulmányozta, egyúttal Nyugat-Németország lelkiállapotát is nagyító alá vette.
Talán egyetlen más német író sem tekinthető olyannyira a második világháború utáni korszak barométerének, mint Walser. A Németország Szociáldemokrata Pártjához legendás hűséggel ragaszkodó Günter Grassról ez éppúgy nem mondható el, mint a könnyed szellemű Hans Magnus Enzensbergerről, aki inkább téved, semmint hogy ismétlésekbe kelljen bocsátkoznia. Walser, aki a Gruppe 47 elnevezésű írócsoport tagja volt az ötvenes években, a hetvenes években a Német Kommunista Párttal rokonszenvezve a szövetségi tartományokból felépülő Nyugat-Németország vidéki életét örökítette meg, s míg a berlini fal ledőlte előtt szenvedő hazafinak mutatkozott, jelenleg a hangulatiság avantgárd zászlóvivőjének tetszik a most hatvanas éveiket taposó németek szemében.
Walser egész életében ragaszkodott ahhoz, hogy költőként különleges státus illesse meg, s hangsúlyozta bensőségességét, sajátos, „pogány” nyelvezetét, mégis mindig valamit képviselt. Először a baloldal képviselője volt, azután a polgároké, végül pedig elsősorban azoké, akik hálásan fogadták szembeszegülését a „médiá”-val, valamint azt, hogy volt bátorsága kimondani azt, amire gondolni sem mertek, nevezetesen: egyszer már véget kell vetni a kínzó tetemrehívásnak. Azt, hogy egy németnek, aki nem vétett semmit, joga van nem odanézni. A csontig lesoványodott holttestekből és gyermekcipőkből rakott hegyek ugyanis még álmában is kísértik az embert.
Walser nyilvánosan kijelentette, hogy nem bírja tovább. Azért nem bírja tovább, mert azt gyanítja, hogy már nem az áldozatok szenvedéséről van szó, hanem minden német megfélemlítéséről – ez volt a berlini Szent Pál székesegyházban elhangzott beszédének üzenete. Egyszer már régebben is felvetette mintegy megelőzésképpen: „Milyen gyanúba keveredik az ember, ha kijelenti, hogy a németek most már szokványos társadalmat alkotnak? És kinek használ a szégyen gigantikus méretűvé tétele?” Az efféle költői kérdések – amelyekre Walser adós marad a válasszal – olyan konkrét kérdést is felvetnek, hogy kinek áll érdekében megalázni a németeket. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy az idegeneknek. És Walser szerint a német zsidók is az idegenek közé tartoznak. Ez abból a vitából is kiviláglott, amelyet a németországi zsidókat képviselő Ignatz Bubisszal és Salamon Kornnal folytatott (de Ruth Klügerrel, Jurek Beckerrel és Marcel Reich-Ranickivel szintén vitázott erről). Walser újra és újra szembeállította a németeket a német zsidókkal.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969