2013. I-VI
 

A bölcs Natan

E nézetet nyilvánvalóan az amerikai kormány is osztja. George W. Bush elnök 2002 júniusának végén elmondott, Közel-Keletet illető programadó beszéde ugyanis a megtévesztésig hasonlított egy Saranszkij-féle előadásra. Jasszer Arafatot végérvényesen le kell írni, s ragaszkodni kell az önálló palesztin hatóság új vezetés irányításával történő demokratizálásához — fejtette ki Bush, de az elgondolás eredetileg Saranszkijtól származott. Saranszkij úgy fogalmazott, hogy a demokratizálódáshoz háromévnyi átmeneti időszakra lesz szükség, mielőtt egyáltalán tárgyalni lehet a palesztin állam létrehozásáról.
Bush beszédét az arab világ képviselői és számos európai politikus egyaránt nagyon egyoldalúnak találta. Az amerikai elnök jóformán semmiféle engedményt nem követelt az izraeliektől, s a terrorral gyanúsítható személyek nemzetközi jogi szempontból felettébb vitatható likvidálását és a palesztin városok megszállását legitim védekezésként fogadta el a Hamasz terrorszervezet embertelen módszereivel szemben.
„Saranszkij a Fehér Ház beszédírójaként működik újabban?” — firtatta a Washington Post című lap. A Newsweek című amerikai hetilap pedig megállapította: „Egy null Saranszkij javára, aki keresztes háborút indított az amerikai diplomácia irányvonalának módosítása érdekében.”
Természetesen büszkeség tölti el Saranszkijt, hogy a Közel-Keletre vonatkozó Bush-féle doktrína olyannyira hasonlít az övéhez. „Néhány megfogalmazáshoz a tavaly júniusban megtartott coloradói konferencia adta a döntő indíttatást” — közölte Saranszkij a Spiegel tudósítójával. A hallgatóság soraiban ott ült Richard Cheney és Paul Wolfowitz egyéb ókonzervatív amerikai politikusok társaságában. Saranszkij az előadása közben megfigyelte, hogy az amerikai alelnök buzgón jegyzetelt.
Wolfowitz, a védelmi miniszter helyettese az előadás után ebédre hívta meg Saranszkijt. Szombat volt, s ezen a napon a mélyen hívő zsidók nem ülnek autóba. Saranszkijt voltaképpen inkább fesztelen, pragmatikus embernek tartják, semmint ultraortodoxnak, de ezen a napon mégsem ült gépkocsiba. „Hosszú, erdei sétára került sor, s a testőrök ott lépdeltek a nyomunkban. Alkalmam nyílt arra, hogy tájékoztassam Wolfowitzot a palesztin terror elleni terveimről, Izrael mindennapos lidércnyomásos élményeiről, valamint hitem gyökereiről.” Bush elnök fő ideológusai megszerezték Saranszkij előadásának kéziratát, s az elnök beszédírói „lekoppintották” azt. Washington számára mindenesetre Arafat tárgyalópartnerként eltűnt a süllyesztőben.
Saranszkij annak az embernek a természetes attitűdjével nyugtázza sikereit, akiben szemernyi kétely sincs önmaga iránt. Úgy véli, hogy a világ puszta belátásból előbb-utóbb kénytelen lesz az általa helyesnek tartott irányban mozogni. Saranszkij kiodvasítja a követ, amíg az morzsolódni nem kezd, végül pedig szertehull — ezt egész életében így csinálta. Hajdan, a Szovjetunióban is, amikor kilencévi börtön után a kínzói úgy vélték, hogy sikerült felőrölniük az ellenállását. Ő viszont újra és újra meglepetést okozott nekik.
Saranszkij nem ad a külsőségekre. Az áruházakban beszerezhető legolcsóbb nadrágokat és műszálas ingeket hordja, s a nyakkendőt gyűlöli. Ellenzős sapkáját szinte sohasem veti le, még az izraeli parlamentben sem, ahol az orosz bevándorlókat képviselő Israel B’Alija elnevezésű kis pártot vezeti. Azzal sem törődik, hogy a miniszternek hátul illene a szolgálati gépkocsiban ülnie. Az irodája kimondottan spártai: két sakktábla van az üres íróasztalon, a falon egy meglehetősen előnytelen, őt ábrázoló bábu látható egy szatirikus show-műsorból, mellette egy légi felvétel az egyik új izraeli településről, végül egy nagyméretű arckép a Nobel Béke-díjas Andrej Szaharov szovjet másként gondolkodóról.
Amennyire igénytelen Saranszkij a mindennapi életben, olyannyira igényes intellektuálisan. Munkatársai tartanak azoktól az alkalmaktól, amikor kora reggel beront az irodába, félresöpri az irathalmokat, s követelődző hangon kérdezi: „Volt már valakinek ma valamilyen szokatlan ötlete?” Ilyenkor villámokat szórnak a szemei, s a minisztériumi alkalmazottak úgy érzik, mintha egy óriás vonná bűvkörébe őket, holott Saranszkij alacsony növésű. A munkatársai szeretik, de egy kicsit tartanak is tőle.
Másutt viszont gyűlölik. „Saranszkij erkölcsileg is törpe” — mondja Roman Bronfman, aki kiábrándultsága miatt szakított vele, s megalapította a bevándorlókat képviselő saját balliberális pártját. „Saranszkij minden ideálját elárulta, ráadásul messiásnak érzi magát.”
Sértik vajon Saranszkijt az ilyen vádaskodások? „Mindig hű maradtam önmagamhoz” — jelenti ki, de vajon össze tudja-e egyeztetni lelkiismeretével az olyan támadásokat, mint amilyenre Gáza városában került sor, ahol a terrorista Szaleh Sahada mellett tizenegy gyermek is meghalt. „Sajnálom a polgári áldozatokat, de az akció indokolt volt.” Nem sérti meg vajon az emberi jogokat a Saron-kormányzat kisajátításon nyugvó, agresszív településpolitikája, amelyért Saranszkij lakásépítésügyi miniszterként szintén felelősséggel tartozik? „Én a településeket sosem tartottam a béke komoly akadályának. Egy demokratikus palesztin kormánnyal meg fogjuk oldani ezt a problémát.”
Saranszkij béketerve vétójoggal ruházza fel Izraelt. Elképzelései szerint a jeruzsálemi kormánynak módjában áll majd az Arafatot követő átmeneti kormány bármely palesztin jelöltjét „terrorgyanú miatt” elutasítani. Ezt törvényesnek tekinti, s még az sem ejti gondolkodóba, hogy az Amnesty International elnevezésű szervezetnek azok a képviselői, akik hajdan a gulágról való szabadulásáért küzdöttek, manapság azzal vádolják, hogy szem elől téveszti a palesztinok polgárjogait.
Saranszkij felsóhajt: „Tudtam, hogy ez lesz belőle. Mindenki közbenjárt az érdekemben, amikor a gulágon voltam, most pedig mindenki azt hiszi, hogy tartozom neki valamivel.” Bár nem akar „a szabadság jelképe” lenni, ennek ellenére mindenki inkább a legendát látja benne, semmit az embert vagy a politikust.
Saranszkij huszonnégy éves korában kiváló eredménnyel tette le informatikusi záróvizsgáját a moszkvai Fizikai és Műszaki Intézetben. Személyi igazolványának az 5. pontjában azonban az állt, hogy zsidó, s rövidesen kénytelen volt tapasztalni: ez a bejegyzés mérsékli a felemelkedési lehetőséget a szovjet rendszerben. Önéletírásában így vallott erről: „A zsidósághoz való bármiféle kötődés nélkül nőttem fel, a szüleim akarták ezt így. Az antiszemitizmus hatására váltam zsidóvá.”
Polgárjogi harcos is emiatt lett. Tüntetéseket szervezett az államhatalom ellen, s 1973-ban kérvényezte az ország elhagyását. Jegyesének a kérvényét elfogadták, az övét nem. „Szovjetellenes propaganda” miatt 1975-ben elveszítette az állását, s a KGB megfigyelő ügynökei — a szóhasználata szerint — a „családtagjaivá” váltak. Egy moszkvai bíróság 1978-ban három évi börtönre és tíz év munkatáborra ítélte. Saranszkij először a KGB hírhedt börtönébe, Lefortovóba került, majd a Perm környéki munkatáborba. Amikor őrzői megpróbálták rávenni pótlólagos vallomástételre, kijelentette: „Ne fecséreljük egymás idejét. Egyetlen dolog érdekel, valamilyen tipp a szökésre.”
Az első naptól kezdve lázadt. Amikor a „toalett-telefon”-nal lebukott, jéghideg magánzárkába került. Amint visszakerült a „szokványos” büntetőrészlegbe, rögtön elvették a zsoltároskönyvét, felesége ajándékát. Minthogy fennhangon tiltakozott, száznyolcvanhat napi, szigorított magánzárkát kapott. Sakkszenvedélye segített megőrizni elméjének az épségét, ugyanis sakkjátszmákat játszott le képzeletbeli sakktáblán.
Saranszkij önmagával és a szeretteivel egyaránt rideg: megtagadja, hogy cenzúrázott levelet írjon az édesanyjának, s azt reméli, hogy ő megérti a következetességét. Egyre újabb éhségsztrájkokkal sodorja veszélybe az életét, s időnként kómába esik a láger kórházában. A KGB-vel folytatott, kezdetben még játékos balettből időközben haláltánc vált.
Mihail Gorbacsov 1985-beli hivatalba lépése után javult a helyzete. Sejtette, hogy rövidesen kitoloncolják, mert visszakapta a zsoltároskönyvét, s heteken át a legjobb ételekkel traktálták. Ezt „exportra való kiagyusztálásának” minősítette sajátos cinizmusával. 1986. február 10-én repülőgépre ültették, de nem mondták meg neki, hova repülnek. „Amikor a repülőgép felemelkedett, rejtélyes módon először bánat fogott el, ugyanis olyan világ maradt mögöttem, amelynek a legkisebb részletét is jól ismertem. Tudtam, ki a barát és ki az ellenség. Az az érzés vett erőt rajtam, hogy kicsúszott a kezemből a sorsom feletti ellenőrzés.”
Még egyszer utoljára demonstrálja nyakasságát és zabolátlanságát. Az Aeroflot repülőgépe Kelet-Berlinben ért földet, s az orosz küldöttek arról tájékoztatták, hogy „kémcsere” keretében kitoloncolják. Egyenesen át kell mennie a Glienicker hídon, s amerikai diplomaták várják a túlsó oldalon. „Mióta kötök én alkut a KGB-vel?” — kiáltott fel Saranszkij, s cikcakkban futásnak eredt. A másik oldalon Richard Burt amerikai nagykövet várta, aki átadta neki Ronald Reagan személyes ajándékát, egy bilincset, amelybe az amerikai elnök nevét vésték bele.
Tizenkét év után karjaiba zárhatta feleségét, aki éjt nappallá téve küzdött a szabadon bocsátásáért. És ekkor mondta ki a mondatot, amelyen oly soká töprengett: „Bocsánat, kissé elkéstem.”
Izraelben minden rangos és nevezetes személyiség jelen volt, amikor megérkezett. A politikusok és a kommentátorok olyan emberként fogadták, mint aki győzelmet aratott a szovjet rendszer felett. A mélyen vallásosak és a világi beállítottságúak, a baloldaliak és a jobboldaliak egyaránt kinyilvánították rokonszenvüket, s megpróbálták a saját céljaik szolgálatába állítani. Saranszkij úgy érezte, hogy „a gyűlölet óceánjából a szeretet tengerébe” került, s rádöbbent, hogy nem tud úszni. Gyökértelennek érezte magát. Oroszország-Anyácska sohasem fogadta be, új hazája, Izrael viszont különböző szerepekbe kényszerítette, s ezáltal taszította el magától. „Olyan országot hagytam el, ahol csak a kormány tudja, mit kell tenni, s olyan országba jutottam, ahol a kormányon kívül mindenki tudja ezt” — jelentette ki, s visszavonult a nyilvánosságtól. Két kislánya született, s megírta az emlékiratait. A rajongóit sokkolta, amikor 1989-ben az egyik előadása alkalmával kijelentette: nem egykönnyen boldogul a nyugati szabadságjogokkal, mindenekelőtt a fogyasztási lázzal és az intellektuális felületességgel. „Ha az oroszok megengednék, hogy — csupán néhány hétre — visszatérjek Permbe, akkor a gulágon talán ismét visszanyerném az affinitásomat mindahhoz, ami nyugati.”
Lassacskán mégis hozzászokott ahhoz, hogy kompromisszumokat kössön. Amerikai bértollnoka, aki már a Mayflower Madam nevezetű kuplerájosnő és az amerikai gazdaság különböző hatalmasságainak megbízásából is forgatta tollát, egyfajta „Iacocca a gulágra kerül” írásművet akart csinálni az önéletírásából, panaszkodott Saranszkij, de aztán mégis összeállt vele, s a könyvet reklámozandó popsztár módjára vonult tévés beszélgetőműsorról beszélgetőműsorra egy hatalmas limuzinnal, amely kétszer akkora volt, mint a hajdani cellája. Akkor még habozott, amikor Móse Arensz, a kormányon levő Likud Párt külügyminisztere felajánlotta neki a nagyköveti posztot az ENSZ-nél, de már politikai hivatal vállalásával kacérkodott.
Saranszkij 1995-ben alapította meg a bevándorlókat képviselő pártját, eredetileg csupán az orosz bevándorlók érdekképviseletére gondolva. Az Israel B’Alija elnevezésű párt 1996 májusában a szavazatok 5,7%-át szerezte meg, s a mérleg nyelvévé vált. A hajdani másként gondolkodó máról holnapra a politikai alkudozás középpontjában találta magát, s kereskedelmi miniszter lett a jobboldali Likud Párt vezetőjének, Benjamin Netanyahunak a kormányában. Az egykor hajthatatlan ember olyannyira rugalmassá vált ideológiailag, hogy hamarosan ráragadt a Psaranszkij gúnynév (a „psara” szó kompromisszumot jelent az újhéber ivrit nyelven). Amikor Netanyahu az 1999. évi választáskor vereséget szenvedett Ehud Baraktól, Saranszkij a munkaügyi tárcát kapta a baloldali Munkapárt vezetőjétől.
Saranszkij kezdettől fogva ellenezte a Barak által szorgalmazott oslói békefolyamatot. Nézete szerint ugyanis Arafattal, a „korrupt diktátor”-ral lehetetlen megállapodásra jutni. Saranszkij lemondott, amikor Barak Camp Davidbe utazott az Arafattal folytatandó tárgyalásokra. A következő, ideológiai szempontból egészen másféle orientációjú, keményvonalas Saron-kormányba is bekerült; ezúttal a lakásépítésügyi minisztérium élére került. A New York Times így írt erről: „Saranszkij kétségtelenül jobbra tolódott az évek folyamán. A szovjet rendszerben felnövekedvén »sosem értette meg«, hogy az ellenségnek földet lehet átengedni a békéért cserébe.”
Nem látja Saranszkij a palesztin területek nyomorúságát? Részvétlenné tették az öngyilkos merénylők szörnyűséges terrorcselekedetei? Semmit sem kell tennie Izraelnek, s nem is tehet semmit a gyilkosság és a megtorlás végeérhetetlen körforgásának megszakításáért?
„Én nem akarom huzamosan kormányozni a palesztinokat, s nagyon is jól látom nyomorúságos életkörülményeiket” — jelenti ki Saranszkij. A terror idején azonban el kell zárni az autonóm területeket. Ugyancsak az erőszak leküzdésére szolgáló törvényes eszköznek minősül a terroristák házainak lerombolása és családtagjaiknak a kiutasítása. Saranszkij ennek ellenére derűlátó: „Legyek bár én az utolsó optimista Izraelben, de szerintem Palesztina demokratizálódni fog, s partnerünkké válik a béke érdekében.”
Saranszkij úgy látja, hogy a mérsékletet képviseli. Elfogadja ugyanakkor, hogy a Saron-kormányban D. Efraim Eitam tábornok mellett ül, aki nyilvánosan követelte az összes letartóztatott palesztin kivégzését, s lehetőleg Arafatét, alias Abu Ammarét is, „vele együtt pedig az összes Abuét”. Saranszkij nem kárhoztatja nyilvánosan Slomo Aviner rabbit, aki egy vallási szakvéleményben arra a következtetésre jutott, hogy a megszállt területeken való szolgálatot megtagadó izraeli katonákat rögtönítélő bíróságok útján agyon kell lőni. Nem emeli fel szavát azzal szemben sem, hogy a tüntetések alkalmával teljes nyíltsággal akasztófával fenyegetik mindazokat a „hazaárulókat, akik Oslóban tárgyaltak”.
A gulágon tapasztalt eldurvulás nem tudta kikezdeni Saranszkijt. A Közel-Keleten napjainkban tapasztalható eldurvulás viszont rajta is nyomokat hagyott, hiszen nem zajlik kedélyes terefere az utcasarkokon, s a kávéházakban való üdítő ücsörgésnek is vége. Mindenütt veszély leselkedik, s ez felőrli az embereket, szétszaggatja a lelküket.
Néha úgy tetszik, mintha már senki sem venné észre az emberi kapcsolatok elhidegülését. „A terrortámadás likvidálja a reggeli nyereséget a tőzsdén” — olvasható a liberális Haaretz című lap gazdasági mellékletében. A védelmi minisztériumban pedig érzelemmentesen vitáznak arról, hogy létesítsenek-e spermabankot a katonák számára arra az esetre, ha az elestük után az özvegyük gyermeket szeretne tőlük, s vajon ennek a bevezetése nem hozza-e hátrányos helyzetbe a katonanőket.
Szabad magasabb erkölcsi színvonalat elvárni Saranszkijtól csupán azért, mert megjárta a gulágot, mert megélte és megtapasztalta, hogy mit képesek tenni az emberek embertársaikkal az abszolút hatalom birtokában?
„Erre a kérdésre nem tudok válaszolni” — jelenti ki a hajdani másként gondolkodó. Amint ezt kimondja, meg kell szakítani a beszélgetést. Az egyik titkárnő közölte vele, hogy a kormánynak sürgősen össze kell ülnie. Ismét szörnyű, palesztin terrortámadás következett be, ismét emberek haltak meg. A megbeszélés tárgya: a megtorlás mikéntje.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969