2013. I-VI
 

Szociológiai tanulmányok
Balogh Tibor

Jean Piaget a gyermeklélektan eminens művelőjeként vált világszerte ismertté. Ez leszűkítő besorolás, hiszen ugyan e terrénumon produkálta a legtöbbet, ám emellett – egyebek között – az ismeretelmélet szakértője és tudományszervező kutató is volt. Olyan ez a működésbeli interferencia, mint a módszerek – mármint a Piaget-ra jellemző módszerek – kavalkádja. Ahogyan azt a Piaget szinkretizmusa című kötetemben (Bába Kiadó, Szeged, 2005) próbáltam érzékeltetni, az általa kultivált módszerek a konstruktivizmus, a kognitivizmus, a genetikus episztemologizmus és az ekvilibrizmus mezőjében egyaránt helyet kérnek.
Most az Osiris Kiadó jóvoltából a szociológus Piaget lép elénk. A Szociológiai tanulmányok sajátos összefoglalás, amelyben három önálló kötet bizonyos cikkeit, fejezeteit – amelyek az 1941 és 1950 közötti időszakból származnak – adja közre. Az 1977-ből való előszóban utal arra, hogy a harmadik kiadást függelékekkel bővítette; ez a verzió olvasható most magyar nyelven.
Az előszóban a szerző arra figyelmezteti magát, hogy illenék újragondolnia – Claude Lévi-Strauss nyomán – a Lucien Lévy Bruhlről szóló textust, ám ennek híján is elégedett azzal, amit annak idején papírra vetett. Kitér a fenomenológia számára fontos hozadékára: nem fogadja el a megélt élmény preferálását a valóság strukturálása helyett, s felrója Edmund Husserl követőinek ama kalandot, amelynek során a kísérleti pszichológiát a normativitásba kényszerítették, ezáltal a fenomenológiai intuícióban összemosták a tényt a normával. Maurice Merleau-Ponty és Jean-Paul Sartre odáig jutott, hogy diszkreditálta a tudományos (kísérleti) pszichológiát.
A szociológusoknak már csak azért is a genetikus megközelítést kell választaniuk, mivel új generációk kinevelésére és integrálásukra kell törekedniük, figyelve a társadalomtudományok releváns eredményeire és a genetikus (kísérleti) pszichológiára.
A szociológiában a dialektikus kutatást azért célszerű előnyben részesíteni, mivel egyrészt az oksági magyarázatokban egyensúlyozó rendszerek önszabályozó természetét kell feltételezni az egyensúly szintézisének újbóli megszerveződése során, másrészt respektálni kell Karl Marx kiemelését, amely szerint alapvető szerepe van a szubjektum által az objektumon végzett munkának. (Itt a visszatükrözés problémáját is érinti Piaget, s e teória modernizált értelmezését sem mellőzi, azt, hogy a tükörkép nem feltétlenül adekvát a tükrözöttel.)
Piaget szerint a biológia–pszichológia–szociológia széria nem szükségszerűen kronologikus fejlődési szekvencia, hiszen az ember nem három, hierarchizált alkotóelemből álló konglomerátum, hanem e három „halmaz” szintetikus szövedéke. (Persze, az igaz – ismeri el –, hogy a pszichológia én-jét a szociológia mi-je váltja fel.) A Gestalt, az emergentizmus totalitásképét kiválóan előlegezi meg Émile Durkheim, aki egyik vezéralakja e kötet Piaget-jának, amidőn tagadja, hogy a társadalom mint egész visszavezethető részeinek, az individuumoknak az összességére. Mint ahogyan nyilvánvalóan az egyéni reprezentációk sem involválják a kollektíveket. A közöset keresve észre kell vegyük, hogy a pszichológiában és a szociológiában a struktúrák három fő csoportját azonosíthatjuk: a ritmust, a szabályozást és a csoportosulatot.
Az egyensúlyt szinte metafizikusan felfuttató Piaget néha elasztikusan fogalmaz. Azt írja például: „Mivel a társadalmi fejlődés során az egyensúly nem áll újból és újból vissza, a struktúrák egymásutánja nem tűnik szükségszerűnek, kivéve azt az egy területet, ahol lehetséges irányított fejlődés, vagyis a racionális normák területét.” Az egyensúlyt a ritmussal konfrontáltatva az egymás utáni generációk feladatát az átadás (örökítés) és az újrakezdés ekvilibrizált folyamatában látja, amelynek harmóniája sérülhet, ezzel akár a hagyományokat, akár a kritikai hajlamot diszkreditálva. Visszatérve a generációkhoz, közülük bármely aktuális úgy is definiálható: a tekintély – kölcsönösség, kényszer – önkéntes együttműködés, az egyoldalú, illetve az egyetemesebb tisztelet átfordulása. S annak a paradox kérdésnek a szakaszonként megkövetelhető megválaszolását, újradefiniálását sürgetik, hogy gondolkodásunk engedelmesség eredménye-e, vagy engedelmességünk a gondolkodás folyománya. A kötelesség erkölcse az egyoldalú tisztelet révén, míg a kölcsönösség etikuma a kétoldalú tisztelet által épülhet ki.
Újra Durkheim: a vallásos gondolkodás, valamint a racionális-tudományos szituálása a szerző szerint annak belátását óhajtja, hogy a racionalitás, a logika szabályainak megjelenéséhez a közösségben végzett munka kívántatik először, s csak ezután manifesztálódnak egyedi cselekvésben. Ez a sorrendiség azáltal igazolja az elme társadalmi-társas fogantatását, hogy a gyakorlati cselevések, gondolati műveletek relációjában elengedhetetlen az együttműködés.
Piaget dicséri Marx alap–felépítmény (az előbbi cselekvések és műveletek összessége, a munka univerzuma, az utóbbi a szimbolikus és a tudatos között oszcillál) elrendezését. Marx karizmatikus követőjeként kerül említésre Lukács György. Kitünteti az osztálytudat és a tárgyiasítás fogalmát vegzáló magyar teoretikust, akinek munkásságából kiemeli az irodalmi szimbólumokról szóló analíziseket. (Az olykor vulgarizálástól sem mentes piaget-i Lukács-kép – amely tiszteletet érdemlő – egyik értékes kuriózuma mintha a lukácsi 1., 1’., 2. jelzőrendszert sugallná. Arra a fejtegetésre gondolok, amelynek értelmében a regényíró és a pszichológus nézetei mások. Az előbbi saját autonómiáját jeleníti meg, az utóbbi az általa vizsgált tárgyat reflektálja, míg a metafizika mint apológia egzisztál igazából. Érdemes lenne ezt a paradigmát figyelmes vizsgálódás tárgyává tenni.)
Egy vetületét kívánom még érzékeltetni e Piaget-kötetnek. A szerző gyermeklélektanász mivolta ezúttal sem sikkad el. Egyrészt a tőle megszokott felfogást konstatálhatjuk: a két és hét év közötti gyermek énközpontú személyiségkapcsolattal jellemezhető, szavait gyakorta magának szánja, ha másokkal együtt játszik is, s ezt összehangolás nélkül teszi. Másrészt azt állítja, hogy az egyén születésénél fogva nem társas lény, nem bír preformanciával, nincsenek társas ösztönei. Többek között ezt írja erről: „Születéskor a társadalom semmin nem változtat, az újszülött viselkedési struktúrái akkor is ugyanolyanok maradnának, ha egy robot szoptatná, később azonban e struktúrák a környezettel való kapcsolat hatására egyre jobban átalakulnak.” Nagy, de szerintem nem kellően argumentált szavak ezek. Éppen a modern nyelvi (pszichológiai) kutatások hívják fel a figyelmet arra, hogy a néhány napos újszülött mennyire képes disztingválni anyanyelv és idegen nyelv között, elég csak Noam Chomsky ideillő újabb megnyilvánulásait említeni.
Az extrémen korai életidőszak vázlatolása után Piaget árnyaltabban magyaráz. Amidőn az énközpontúról leválasztja a társas nyelvhasználatot, s feltárja, hogy miként szorulnak háttérbe a monológok a munka által, akkor elismeri, hogy Lev Sz. Vigotszkij és Alekszandr R. Lurija joggal látja a gyermek énközpontú beszédét úgy, mint a felnőtt belső nyelvhasználatának kezdeményét. Ám tamáskodik, amikor beismeri: az énközpontú megnyilatkozások általa mért aránya nem bizonyult az előzetesen elvárt mértékig megbízható értéknek. Ez az önkritika azonban mérséklődik, amidőn felrója Vigotszkijéknak azt, ami náluk – szerinte – nincs megmagyarázva, indokolva, nevezetesen a társas összehangolás kezdeti hiányának kérdését. (Más, ám igen lényeges probléma számomra, hogy a munka terminus adekvát-e annak a tevékenységformának a megnevezésére, amely a gyermeki monológokat eliminálja.)
Ha már a társas ösztönt szóba hoztam, nem állhatom meg, hogy e probléma apropóján ne kíséreljem meg kiemelni Piaget sokoldalúságát, hallatlanul átfogó tájékozottságát és azt, hogy impresszionáló módon veti fel – egyebek között – a freudi felettes én fogalmának két előzményeként James M. Baldwin és Pierre Bover munkásságát.
Karakterisztikus teoretizálás, élményszerű mikroelemzések – ez is a kötet világa. Ami ebből – legalábbis számomra – úgy-ahogy kilóg, az az engem olykor távolságtartásra késztető egyenleteknek, képleteknek és diagramoknak a lényeget talán el nem érő arzenálja (főleg a 102. oldalon kezdődő két diszkusszióra gondolok). E nehezményezés azonban semmiképpen sem csökkenti a Piaget életművét megillető eminens minősítést.
A kötetet utószóval ellátó Pléh Csaba a tőle megszokott elokvenciával orientál. Joggal emeli ki, hogy mennyire „sztár” Piaget-nál Durkheim, azt azonban megfontolandónak vélem, hogy mennyire volt ihlető szerepe Lévy-Bruhl felfogásának.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969