2013. I-VI
 

Létezik-e posztstrukturalista film?
Nemes Károly

Az úgynevezett modern filmművészeti irányzat elemzési módszere sem igazolta magát véglegesként. Hamarosan felváltotta a posztmodern. Nyilvánvalóan annak megfelelően, hogy az új filmek egy csoportja olyan jegyeket (értékeket?) mutatott, amelyek más elemzési módot követeltek meg. Ez valójában kölcsönkapcsolat: új elemzési módszerek születnek, amelyek a filmek új lehetőségeit tárják fel, azokat a lehetőségeket, amelyek egyre markánsabban jelennek meg, nem függetlenül a vizsgálati módszerek felfedezéseitől sem. Ez a helyzet a posztstrukturalizmussal is. Jellemzése előtt azonban két mozzanatot hangsúlyozni kell. Egyik: a posztstrukturalizmus természetesen nem csak a film területén jelent meg. Másik: az elemzési módszerek egyáltalán nem egysíkúak. A posztstrukturalizmus kiemelésénél figyelembe kell venni, hogy mellette – vele együtt – más típusú vizsgálatok módszertani jegyei is belejátszhatnak az elemzésbe. Már csak azért is, mert – a posztstrukturalizmust illetően – társadalmilag minden a modern–posztmodern váltással, nyelvileg pedig a strukturalizmussal kezdődött.
Azok a változások, amelyek a későbbiekben a filmművészeti posztmodern megjelenésére is hatottak, társadalmilag a XIX. században alapozódtak meg. A tudomány és a technika akkori lendülete azt a benyomást keltette, hogy eredményeik hozzásegítik az emberiséget a boldoguláshoz. Főleg a természettudományok lendülete olyan könnyebbséget hozott a termelésben, a munkában (közlekedésben, hírközlésben) stb., hogy csak idő kérdésének látszott az élet minőségének előzőleg elképzelhetetlen szintű emelése. A XIX. század központi – gazdasági-technikai – fogalmává a haladás vált. Ennek természetesen – mind a liberális polgárságot, mind a munkásosztályt illetően – megvoltak a politikai következményei is. A XX. század politikai katasztrófái, társadalmi, gazdasági és ökológiai krízisei hamar bebizonyították, hogy olyasmi, mint az emberiség haladása a jólét és a boldogság általános és folyamatos növekedése révén, nem létezik. Kialakult a Friedrich Nietzsche által előre jelzett tragikus helyzet, amely abból adódott, hogy az emberiségnek volt történelme, s ezt tovább kellett csinálnia anélkül, hogy ezáltal valamiféle folyamatos, célirányos haladást valósíthatna meg. Ezért beszélhetett Francis Fukuyama később a „történelem végé”-ről arra utalva, hogy a liberális demokráciánál, illetve a szabad versenyre épült piacgazdaságnál jobb társadalmi-gazdasági szervezettség és mozgatóerő nem található ki. Sőt, ezek együttesen teszik lehetővé azt a szabadságot (liberalizmust), amelynek révén a (versenyhelyzetbe került) egyén (a humanizmus nevében) megvalósítja önmagát, tehát legalább a saját létének értelmet adhat. Azt, hogy még egy ilyen korlátozott elképzelés sem valósulhatott és valósulhat meg, mutatják a kialakult (Herbert Marcuse és a frankfurti iskola által jellemzett) körülmények, amelyek rászorítják az egyént mindenfajta igénye azonnali kielégítésének keresésére, miközben tömegeket fosztanak meg ennek lehetőségétől. A liberális humanizmus lehet a polgári társadalom legjobb ideológiája, de az egyéni érvényesülés megteremtése terén legfeljebb a vállalkozónak azt a jogát védi meg, hogy profitot szerezzen (akár munkásainak utcára tételével).
Ha a haladás eszméje a modernizmussal (modernitással) kapcsolódott össze, akkor a bele vetett hit megrendüléséből logikusan következett a posztmodern megjelenése. A modernség azokat a nagy narrativákat („elbeszélések”-et) jelentette, amelyek igazságról, rációról, tudományról, haladásról és általános felszabadulásról szóltak, s – legalábbis a többség véleménye szerint – a modern gondolkodást a felvilágosodástól kezdődően jellemezték. A posztmodern (posztmodernitás) mindezt megkérdőjelezte, sőt, veszélyes illúziónak minősítette. A veszélyesség abban állt, hogy a véletlen és sokszínű élettényeket, ismereti megnyilvánulásokat egyetlen, végső, sérthetetlen elvhez mérte. Legyen az az ész, valamiféle egyetemes emberi lényeg vagy éppen termelési mód, politikai utópia stb. A posztmodern szerint – mindezzel szemben – az életformák viszonylagosak és megalapozatlanok, önmagukra utaltak, bár kulturális konvenciókból és hagyományokból tevődnek össze, de azonosítható eredet és nagyszabású cél nélkül. A társadalmi megnyilvánulásokat nem foghatja át semmiféle egységes elmélet, s nem is racionalizálhatók ennek nevében, mert nincs az emberi életnek mindent átfogó központja, amelyhez – megismerése után – mindent viszonyítani lehetne. A megismerés egyébként is a kulturális kontextus függvénye, az igazság az interpretálás terméke, a tények a diskurzus („megegyezéses értelmezés”) konstrukciói, az objektivitás csupán a dolgok uralkodó (akár a hatalom által megszabott) értelmezése. Maga a posztmodern ennek a világnézetnek megfelelő kulturális forma. Ezért a posztmodern műalkotások önkényes, eklektikus, hibrid jellegűek, decentralizáltak, folyamatosság nélküliek. Gyakran ironikus, parodisztikus és játékos jellegűek, szkeptikusak és csináltan felszínesek. Főleg pedig elutasítják az önmagukon kívüli, szilárd valóság tételezését (tükrözését?!), vállalva a forma vagy a nyelv szintjén való létezést. A posztmodern művészek gyakran törlik el műveikben a „magas” és a „populáris” művészetek közötti határt, annak megfelelően, hogy az élet és a művészet különbségét is semmibe veszik. Mindezek következményeként nem tisztelik a hagyományos esztétikai minősítéseket sem.
Természetesen a posztmodern művészet nem valamiféle letisztult jelenség. Meglehetős viták folynak körülötte. Az áruforma véglegesen behatolt a kultúrába, amely egyre inkább a multikulturális társadalmakban létezik. Mindez, és más tényezők, nagy nézeteltéréseket gerjesztenek, amelyek – más vonatkozásban – összekapcsolódnak a formát, a nyelvet illető kutatási irányokkal.
A strukturalizmus akkor kezdődött, amikor az értelmiségiek bizonyos csoportjai a XIX. század végén és a XX. században úgy érezték, hogy a nyelv válságba került. A tudás, az igazságkeresés és a színvonalas érintkezés magaslatáról az ipari társadalomban a nyelv lekerült a kereskedelem, a hirdetések, majd a reklám szintjére, művészeti vonatkozásban pedig a tömegkultúra szolgálatába állították. Már a régebben többé-kevésbé kollektív összefogó erőnek tartott eszmevilágnak a fellazulása is kétségeket keltett az „írástudók”-ban, elbizonytalanodásukat még tovább növelte a nyelv differenciálódása, a deviáns nyelvek szaporodása.
A több hagyományos fogalom használatával való szembefordulás a (Jürgen Habermas által újraértelmezett) diskurzus kategória elterjedését eredményezte. Az úgynevezett frankfurti iskola (amelynek Habermas is tagja volt) a polgári világ adott helyzetéhez kapcsolódó kritikai elmélet kidolgozására vállalkozott. Ennek keretében az irányzat képviselői kimutatták, hogy a modern ipari társadalmat elsősorban az eszközök érdeklik, tehát figyelmen kívül marad a célok meghatározása. Ez a fajta instrumentális ráció hatja át a politikai életet is, magával hozva – a feladatok technikai problémákká egyszerűsödésével – a társadalmi nyilvánosság terének összezsugorodását. Pedig a megismerő embert nemcsak a munkában, hanem a kommunikatív cselekvésben gyökerező érdekek is orientálják. Nem elégséges tehát az objektum és a szubjektum viszonyának elemzése, hanem az interszubjektív kommunikáció vizsgálatára is szükség van. Elsődlegesen erre kell irányuljon az a diskurzus, amely az érvényességi kritériumokra vonatkozó vitaként „párbeszéd”-ként keresi az egyetértés (a bevonás) útját.

A cikk további része a Valóság 2006/4. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969