2013. I-VI
 

Az analitikus filozófia XX. századi fejlődése

A bécsi neopozitivizmus örökségében keresendő a másik oka annak, hogy az analitikus filozófiai hagyomány miért tetszik rezisztensnek az általa előterjesztett elgondolások olyan tálalásával szemben, amely nem a felfedezések jegyében áll. Ez az irányzat minden olyasmit ki akart küszöbölni a filozófiai kérdések megvitatásából, ami nem a különböző egzakt tudományok empirikus megállapítása volt, illetve nem minősült a fogalmak meghatározásából eredő „analitikus igazság”-nak. Ennek az elképzelésnek a megfogalmazásbeli utóhatása még nem enyészett el, bár az analitikus filozófia művelői szakmailag már régen meghaladták. Willard O. Quine „dogmatikus”-nak minősítette ezt az elképzelést, s feltárta a benne rejlő paradoxonokat, míg az analitikus irányzathoz tartozó más filozófusok a neopozitivizmus egyéb vonatkozásait „szüntették meg” jó hegeli értelemben. Sigmund Freud egyik mondásának átalakított változatával a következőképpen jellemezhető az analitikus irányzat bevett hozzáállása: mi kutatók vagyunk, s azok is akarunk maradni.
Az analitikus filozófusok arra hajlanak, hogy az általuk művelt tudományszak történetét a problémamegoldás történeteként fogják fel. E hajlamuknak az sem ártott, hogy az Egyesült Államokban a science studies (tudománytörténeti tanulmányok) jelszavával időközben már a kvantummechanika létrejöttének feltételeit is a weimari köztársaság szellemi légkörében próbálják felfedezni ahelyett, hogy a természettudományos problémák belső fejlődését kísérnék nyomon. Még amikor a neopozitivizmust megelőzően Európában és legfőképpen Németországban fellépő mérvadó filozófusok műveire kapnak rá, vagyis amikor Immanuel Kant és Georg Hegel műveit forgatják, netán a Bécsi Kör legfőbb riválisa, a fenomenológia és az egzisztencializmus iránt mutatnak érdeklődést, akkor is problématörténetként beszélik el a holt nagyságok történeteit ebben a stílusban: Kant felfedezte, hogy…, Hegel kimutatta, hogy…, Martin Heidegger bebizonyította, hogy...
Ezen az egyelőre még csak puhatolózva megkezdett és számos fordítási csapda által szegélyezett úton kezd ismét kibontakozni a párbeszéd a „kontinentális” és az angolszász filozófia között. Ernst Tugendhat tübingeni filozófus kifejtette ugyan nemrégiben, hogy a visszhangot remélő filozófiai műveknek manapság szükségszerűen angol nyelvűeknek kell lenniük, mert a filozófia terén az Egyesült Államok vált vezető nemzetté, míg a német filozófia elveszítette a befolyását, de a párbeszéd mégis megindult már, és szerencsésen egybeesik az analitikus filozófia körén kívül eső természettudományos és filozófiai viták kölcsönös megtermékenyítő hatásával, gondoljunk csak az etika művelői és a génsebészet meg a szaporodásbiológia kutatói között zajló eszmecserére, vagy a tudatot a fenomenológia szemüvegén át tanulmányozó filozófusok és az agykutatók közötti párbeszédre. E fejlemények azt fogják eredményezni, hogy az analitikus filozófia kénytelen lesz egyrészt új érdeklődőknek bemutatkozni, másrészt meg kell változzon.
Herbert P. Grice munkái tisztázták az analitikus filozófusok számára, hogy a „beszélgetés” és vita mit jelent a nyelvi játékok szabályrendszereinek spontán önátalakítása szempontjából. Minthogy az analitikus filozófia a XXI. században mindenféle új párbeszédeknek válik részesévé, nem maradhat változatlan. Ekképp arra a gondolatra juthat az ember, hogy megpróbálja megvonni az analitikus filozófia eddigi fejlődésének mérlegét. Scott Soames magára vállalta azt a nehéz feladatot, hogy Philosophical analysis in the twen-tieth century (Filozófiai elemzés a XX. században) címmel két nem túl terjedelmes kötetben foglalja össze az analitikus filozófia örökségét és kilátásait.
Az első kötet címének a tanúsága szerint az analízis hajnalát taglalja, a második pedig a jelentés korszakát. Soames fejtegetéseinek elsősorban azok fogják hasznát látni, akik az analitikus filozófia tanításainak történetét a tévedések leküzdésének történeteként óhajtják elképzelni a tévutak elkerülése érdekében. A Soames-féle elbeszélés dramaturgiai irányváltásai és fordulópontjai a hasznosság szolgálatában állnak: valamennyi felvonultatott analitikus filozófus mellé egy-egy problémát rendel a szerző az illető fő művén keresztül. A tárgyalt filozófusok sora George E. Moore-tól Bertrand Russelen és a kései Quine-en át az érett Donald Davidsonig terjed. A megvitatott kérdések pedig egyebek között így hangzanak: egy szó köznyelvi használata tényleg megegyezik a jelentésével? Kiépíthető-e igazságelmélet kijelentések igenlése mentén? Mi a tulajdonnév? A szerző ezután azt a megoldást mutatja be, amelyhez a filozófus végül is eljutott. Legvégül ennek a megoldásnak az erősségeit és gyengéit világítja meg jelenlegi tudásunk fényében, pontosan úgy, ahogyan az az egzakt természettudományok esetében történne.
Richard Rorty, aki analitikus filozófusként indult, másként látja mindezt. Ő bírta rá ezt az irányzatot arra, hogy önmagát nyelvi fordulat eredményének tekintse, s ez a fordulat nyitotta meg a jelentés korszakát, amely Soames művének második kötetében szerepel. Rorty ugyanakkor feszült viszonyban áll az analitikus filozófia berkein belül azóta bekövetkezett fejleményekkel, amióta elfordult ettől az irányzattól A filozófia és a természet tükre című művében.
Rorty 2005 elején könyvbírálatot írt Soames monumentális művéről a London Rewiew of Booksban, s a dicsérő hangvételű recenzióba némi gúny is vegyült. Rorty elismeri, hogy ezt az áttekintést meg kellett írni, de tagadja, hogy a mű az analitikus gondolkodók vereségeinek és győzelmeinek katalógusával szolgál. Rorty úgy véli, hogy efféle vereségek és győzelmek nem léteznek, mert a Soames által bemutatott szerzők egyikének sem sikerült olyasmit feltárnia, ami vetekedne az evolúció elméletével vagy a kontinensvándorlásról szóló tanítással. A könyvben felsorolt filozófiai eredmények egyike sem járt ugyanis soha következményekkel az analitikus filozófusok körén kívül.
Rorty a bírálatával ugyanahhoz a természettudományos mintához igazodik, amelyet Soames jóhiszeműen az analitikus filozófia történetének mércéjévé avatott. Rorty a maga módján segítségére van vetélytársának abban, hogy ne jusson el a nyelv- és jelentéselemzés sorsfordulóinak másfajta szemléletéhez, éspedig olyan szemléletéhez, amely nem tudományos jellegű lenne, hanem német értelemben kultúrtörténeti jellege volna. Sem a tudományosság iránt támasztott igények hangoztatása, sem az ilyen igények tagadása nem teszi lehetővé például annak a megragadását, hogy mennyire szoros – ám egyúttal rejtett és nehezen kvantifikálható – kapcsolat fűzte az analitikus filozófia kultúráját az angolszász liberalizmushoz és annak különleges elméleti megnyilvánulásaihoz a XX. században.
John Rawls például e kultúra keretében tanulta meg az érvelést és a mérlegelést, hogy azután Az igazságosság elmélete című munkájában tökéletes társadalmi tanítás rangjára emelje a jogtudományi kazuisztikát. Isaiah Berlin, a második világháború utáni korszak legjelentősebb polgári liberális gondolkodója pedig nemcsak a XIX. századból eredezteti a szellemi indíttatásait, hanem az Alfred Ayer, John Austin és Gilbert Ryle nevével fémjelzett, modernizmus és analitikus filozófia jegyében álló oxfordi miliőből is. Végül, Galen Strawson, aki a hidegháború korszakában az individualizmus legfőbb védelmezőjének minősült, nemcsak a fia volt Peter F. Strawson analitikus filozófusnak, hanem egyúttal át is vitte a társadalom területére apjának a logikai atomizmus lehetőségére vonatkozó meggondolásait, amikor is apja nyelvszemléletéhez igen hasonló módon tekintett a társadalomra.
Ha utánajárnánk ezeknek a kései racionalista filozófiai kezdeményezésekhez, vagyis a híres brit szabadelvűséghez, az amerikai pragmatizmushoz és az úgynevezett „nyugati értékek”-hez fűződő kapcsolatoknak, mód nyílna az analitikus filozófia szöveguniverzumának másféleképpen való feltárására. E szöveguniverzum nem a tiszta ész kísérletsorairól készített jegyzőkönyvek gyűjteményének mutatkozna, hanem irodalmi irányzatnak. Eme irányzat legfontosabb szövegei – Ryle A szellem fogalma és Saul Kripke Elnevezés és szükségszerűség című könyve, valamint Davidson Mi tulajdonképpen a fogalmi séma? című tanulmánya – egy olyan világ dokumentumainak tetszenének, amelyben létezik egy filozófia elnevezésű fiktív tudomány. Ekképp arra a gondolatra juthatnánk, hogy az analitikus filozófia egész szakirodalma rokonságban áll a húszas évek egy másik angolszász irodalmi műfajával, amely szintén kitalált igazságokat bontott ki szigorú ismérvek alapján. Ez a műfaj a tudományos-fantasztikus irodalom.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969