2013. I-VI
 

A háborús felderítés
Frideczky Frigyes

John Keegan angol hadtörténész immár negyedik magyarra fordított könyvét tartjuk kezünkben. Remek könyv volt A tengeri hadviselés története is, míg A második világháború szinte nélkülözhetetlen, hiteles történelmi tájékoztató mindazok számára, akik részben átélték a XX. század első felét, de még inkább azoknak, akik utána születtek, s nem személyes élmények, hanem könyvek alapján ismerték meg e korszakot. A harmadikként közreadott Az iraki háborút, valamint a mostani könyvet is Molnár György fordította, s az Európa Könyvkiadó jelentette meg.
Keegan, aki a Londontól ötven kilométerre fekvő sandhursti Királyi Katonai Akadémia tanszékvezető egyetemi tanára, a XX. század második felének egyik kiváló történésze. (Az intézmény egyébként büszke rá, hogy Winston Churchill hajdani miniszterelnök és a néhai Bernard L. Montgomery tábornagy a hallgatója volt.)
A szerző, miközben elénk tárja a katonai felderítés formáit, eszközeit és lehetősé-geit az ókori Egyiptom és Nagy Sándor hírszerzési törekvéseitől (az utóbbi a Perzsa Birodalom gyenge pontjait fürkészte ki, hogy legyőzhesse) a nemrégi múltig (a koreai, a vietnami, a Falkland-szigeteki és az Öböl-háborúig), áttekintést nyújt a kémregények e kedvelt témájáról, a rendkívül nagy figyelmet kívánó és gyakran „lebukás”-sal járó munkáról. A sok haszonnal járó kémtevékenységet azonban nem misztifikálja, hiszen a legkisebb részletekre is kiterjedő felderítési előny sem garantálja feltétlenül a győzelmet. „A háborúk végkimenetelét [ugyanis] rendszerint az elegendő mértékű, célszerűen bevetett erő szabja meg.” Ahogyan a New York Times kritikusa írta: „Keegan nem a hírszerzés nimbuszát akarja megtépázni, csupán perspektívába helyezi a hadviselésnek ezt a titokzatossággal övezett vetületét, hogy rámutasson: a közképzelettel ellentétben nem amolyan szórakoztató és könnyed út a diadalhoz.”
„Ez a könyv… esettanulmányok gyűjteménye” – minősíti munkásságának lényegét a szerző, aki egész katonai pályafutása során messze elkerülte a hírszerzés világát. Később, már „védelmi kérdésekre szakosodott tudósítóként, majd a The Daily Telegraph védelempolitikai szerkesztőjeként” arra a következtetésre jutott: ha belekeveredne a hírszerzés világába – abban a hiszemben, hogy hasznát vehetné e kapcsolatoknak –, valószínűleg csak kárát látná, mert valójában őt használnák fel. A gyakorlat őt igazolta. Megtapasztalta, hogy milyen rafinált eszközökkel próbálták „csőbe húzni”. Már az első és egyetlen találkozása a titkosszolgálatok „belsőbb” világával megdöbbentette, hogy mennyire gátlástalanul („ártatlan”-t, közömbös kívülállót színlelve) próbáltak visszaélni ártatlanságával.
Keegan bevezetésként elárulja, hogy a XX. század egyik legnépszerűbb irodalmi műfajává nőtt „kitalált kémtörténetek” technikáinak (titkosírásnak, rejtett „postaládák”-nak, lehallgatókészülékeknek, beépített hazafiaknak, kettős ügynököknek) halálveszedelemmel járó izgalmas kalandjaival szemben a gyakorlatban „a felderítők munkájának nagy részét… bürokratikus jellegű tevékenységek alkotják”, amelyek nem mesébe illően érdekesek, de még a legközönségesebbre is szükség van, ha a hírszerzők használható eredményt akarnak elérni. Öt alapvető fokozat létezik:
1. Rá kell találni az értesülésre, miközben nem kell az időt olyan információk felkutatására vesztegetni, amelyek újságokban, folyóiratokban, lexikonokban, telefonkönyvekben vagy várostérképeken is fellelhetők. „A hadtörténetnek a földrajz a kulcsa.” Az ellenfél számára csak a „titkos” információ hasznos, amelyhez lehallgatás, rejtjelfejtés és fényképezés (repülőgépről, műholdról stb.) révén juthat hozzá.
2. A művelet legnehezebb szakasza a célba juttatás, például a találkahely gondos kiválasztása, nehogy „elkapják” az ügynököt. Fontos a gyorsaság is, mert az elkésett közlés elveszíti értékét.
3. Bizonyosságot kell szerezni az ügynökök megbízhatóságáról és szavahihetőségéről. Lehetnek ugyanis az ellenfél beépített ügynökei is, s előfordul, hogy „kitűnő” értesüléseik pontatlanok. Hiteles forrásnak tetszhetnek az ellenség elfogott közlései, de jó tudni, hogy tudatos „átverések” is lehetnek.
4. Az értelmezés a részletekben beérkezett értesülések koncepciózus összeállítása. Ez a „főnök” képzeletének „objektivitás”-án is múlik.
5. A felhasználást illetően az mondható, hogy nincs „vegytiszta” hírszerzési értesülés.
„A katonai vezetők ősidők óta keresték az információkat az ellenségről” – folytatja Keegan. Nagy Sándor bevett módon alkalmazta a hadászati hírszerzést. Róma uralkodói az „aktív” védelmet tartották szem előtt – ha békét akarsz, készülj a háborúra –, ezért mindenkor nagy gondot fordítottak az információgyűjtésre. Több évszázadnyi katonai gyakorlat ismeretében Julius Caesarnak igen magas szintre fejlesztett harcászati felderítő szolgálata volt (kémek, hadifoglyok, elrabolt civilek stb.). Nemcsak az ókorban, hanem egészen a XX. század kezdetéig emberek végezték a felderítést, de a hírszerzők üzenetei sokszor – mint a szentföldi keresztesek háborúi is mutatják – igen nehezen jutottak célba.
A szerző a továbbiakban példákat hoz a harmincéves háború svéd–osztrák összecsapásából, majd Nagy Frigyes 1745-ös hohenfriedbergi hadjáratából (napfény villant meg a kardokon és szuronyokon, poroszlopok emelkedtek a vonuló csapatok nyomán stb.). Az akkori felderítés azonban nem eredményezett harcértékben mérhető fölényt. Az információ egymagában ugyanis ritkán jelentett győzelmet. (Arthur Wellingtonnak a lakosságtól kapott tömeges értesülések ellenére is a friss információk állandó áramára volt szüksége az ibériai háborúban.)
A XX. században a drót nélküli távíró, a rádió, a Morse-féle jelrendszer, a radar, a robotrepülők vagy a műholdak a katonai hírszerzést is szolgálták. Mindez azonban nem segít, ha a védelem túl gyenge ahhoz, hogy a hasznát vehesse. A csatákat ugyanis a haderő nagyobb emberi és gépi ütőképessége, az ellenség fölötti fölénye dönti el.
A könyv egyik legérdekesebb fejezete Bonaparte Napóleon üldözése. A vitorlás hajók korában a látóhatárnál messzebb nem lehetett látni. Ezen úgy segített az angol „hajóhad fölött parancsnokló tengernagy… hogy sorhajóit és az azokat kísérő fregattokat távközzel bontakoztatta szét, a legnagyobb távolságra, amelyen még láthatták egymást, és érintkezni tudtak… Az ellenség megpillantásának továbbítása még így is… bizonytalan maradt”. A zászlójelrendszer ugyanis még a XVIII. század végén is igen nehézkesen működött. De volt, amikor nagy hasznát vették. Például Horatio Nelson 1805. október 21-én, a trafalgári csata kezdetén kapta meg a fontos lobogójelzést, s bár „tisztán láthatóan ott állt az egyesített francia–spanyol hajóhad”, az öszszecsapásra csak hosszú üldözés végén került sor.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969