2013. I-VI
 

A bánatról
Pécsi Tibor

George Engel amerikai pszichiáter azt a kérdést tette fel a Psychosomatic Medicine című folyóiratban megjelent gondolatébresztő írásában, hogy betegség-e a bánat. Azt felelte rá, hogy igen, mert egy szeretett hozzátartozó elvesztése ugyanúgy trauma, mint a megsebesülés vagy a megégés. Ezen mit sem változtat, hogy az előbbi lelki (pszichés), míg az utóbbi kettő testi (fiziológiás) trauma. Az egészség ugyanis mindkét esetben károsodik, s a homeosztatikus egyensúly helyreállásához, azaz a gyógyuláshoz lelki és testi sérülés esetén egyaránt időre van szükség. Engel a fiziológiás gyógyulási folyamat lelki megfelelőjének a gyászolást tartja, amelynek során hoszszabb-rövidebb idő alatt teljesen vagy csaknem teljesen helyreáll a lelki egyensúly. Akadnak azonban olyan esetek is, amikor bizonyos mérvű tartós károsodás következik be a lelki működésekben, s ilyenkor az mondható, hogy a gyászolás, azaz a lelki gyógyulás folyamata nem tökéletesen ment végbe.
A bánattal kapcsolatos legáltalánosabb érzés a szorongás. Ez nem okvetlenül nyilvánul meg sírásban, de azért gyakran erőt vesz a szorongó emberen. A sírás sajátos jelzés, amely együttérzést vált ki másokból, s olyan társadalmi helyzetet teremt, amelyben a versengő magatartás szokványos szabályai felfüggesztődnek.
Köztudomásúan számos ember tart a szomorúságtól, különösen annak az erejétől. Nem ritkán hallani, hogy a bánatos ember nem tud szabadulni tőle. Bár intenzív, figyelemelterelő nappali tevékenységgel a szomorúság elnyomható, ám amint eljön az esti pihenés ideje, egy ideig újra úrrá lesz az emberen.
Ha valaki elveszti valamelyik szerettét, gyakran érez dühöt emiatt, amely a túlélő egyik legkonfúzusabb érzése. Egy nő, akinek a férje meghalt rákban, ezt mondta: „Hogy ne lennék dühös, hiszen nem akart meghalni.” Kiderült, hogy valójában a férjére haragudott, mert meghalt, s hátrahagyta őt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a dühöt nem sikerül hamar megfékezni, bonyolítja a bánatot.
A düh egyébként két forrásból származik: egyrészt frusztráció érzéséből, hogy az ember semmit sem tudott tenni szerette halálának megakadályozásáért, másrészt egy ahhoz hasonló tapasztalásból, amelyben annak a kisgyermeknek van része, aki hirtelen észreveszi, hogy az addig mellette levő anyja nincs sehol. Emiatt pánikba esik, szorongás lesz úrrá rajta, sírva fakad és düh fogja el mindaddig, amíg az anyja fel nem bukkan. Egy ideig azonban még ilyenkor is dühöt érez amiatt, hogy miért tűnt el az anyja.
Amikor számára fontos személyt veszít el az ember, elhagyatottá válik, úgy érzi, hogy nem tud nélküle élni, s egyben dühös is. Bűnbakot keres a szeretett személy haláláért, akit azért kárhoztat, hogy nem tett meg mindent azért, hogy a hozzá közel álló halálát megakadályozza. A bűnbak családtag, rokon, barát és a kezelőorvos egyaránt lehet, de gyakran az Isten is céltáblává válik, hogy nem segített. Ugyanakkor magára is dühös lehet az ember, s ez akár depresszióba, sőt, öngyilkosságba is torkollhat.
Ami Istent illeti, Clive S. Lewis, az angol irodalom professzora felteszi a kérdést A bánatról című, nemrég megjelent könyvében: „Miért van az, hogy amilyen megfogható Isten jelenléte a bőség idején, annyira hiányzik a bajban?” S bár ugyanezt érezhette Krisztus is, amikor ezt mondta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?”, Lewis szerint ettől még nem nyer magyarázatot az egyéni fájdalom, szomorúság, bánat.
A szerző felesége halála kapcsán írta fenti című könyvét, amelynek már a kezdő mondatából kiderül, hogy ő nem a szorongást és a dühöt, hanem a félelmet emeli ki a bánat fő jellegzetességeként. „Ugyanaz a görcsbe rándult gyomor, ugyanaz a nyugtalanság… Nyeldeklem a gombócokat a torkomban.” Szerette elvesztését bizonyos pillanatokban igyekszik bagatellizálni, „hogy ez az egész nem is olyan nagy dolog, egyáltalán nem”, máskor ellenben a másik végletbe esik, s csak zokogni tud. Holott – s ez a gondolat a könyvön végigvonul – nem ez a megoldás, mert ez eltorzítja az elvesztett hozzátartozó valós emlékét, amely akarva-akaratlan amúgy is torzul az idő múlásával. Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy szép lassan elképzelt személyt farigcsáljon egy nemrég még hús-vér teremtményből. S közben az emléke is egyre halványul. „Lassacskán, csendesen, mint hópelyhek… múltbeli képek, válogatott benyomások telepednek emlékére, hogy a végén teljesen betakarják.” Mindez egy pillanat alatt szertefoszlana, ha az elvesztett személy csak néhány másodpercre is felbukkanna élve, de utána „újból elkezdenének hullani az apró pelyhecskék. … A holtakra [ugyanis] nem érvényes az idő, vagy ha más idősíkban léteznek, valójában egyre megy, hogy múlt, jelen vagy jövő időben beszélünk róluk.”
A bánat, a szomorúság, a düh, a fájdalom, a gyászolás emberenként változó ideig tart. Azt mondják, akkor lesz túl az ember rajtuk, amikor tudatosul benne, hogy ami történt, az a természet rendje, s nem csinálható vissza, együtt kell élni vele. Ekképp „minden jóra fordul, az égvilágon minden jóra fordul, és nem történhet a világon semmi, ami a végén jóra ne fordulna”. Fontos jelzés, hogy elvesztett szerettünk képből, emlékből a képzeletben újra valósággá, élővé, hús-vér személlyé válik. Akire úgy gondolunk, mint aki újra tevékeny részese egy-egy felidézett múltbeli eseménynek. Elhunyt felesége kapcsán ezt írja Lewis: „A földi hitves még életében győzedelmeskedik a róla alkotott kép felett… őt szeretjük… a maga szilárd, önálló valójában. S ezt a valóságot szeretjük tovább halála után is, nem egy képet vagy emléket.” Elgondolkodtató, hogy könyve utolsó bekezdésében így summáz a szerző: „Micsoda gonoszság lenne visszahívni a holtakat, ha az hatalmunkban állna.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969