2013. I-VI
 

A lelkiismeret és az ész utópiája
Molnár Attila Károly

Az antik kultúrák megkérdőjelezetlen bölcsessége, hogy senki sem lehet bíró a maga ügyében a gyarló elfogultságunk miatt. Az emberek közti viták és konfliktusok mindennapi tapasztalata és az elrendezésük igénye, úgy tetszik, így vagy úgy erre a felismerésre hozta tanítómestereinket, a görögöket és a rómaiakat, valamint a zsidókat. Arisztotelész megfogalmazásában: „márpedig a legtöbb ember rossz bíró a maga dolgában… az ember rossz bíró a maga ügyében”.1 Ez az Ószövetségben (Bír 17, 6; 21, 25) és az Újszövetségben szintúgy megtalálható (Róm 13, 1–6). A - latinul -nemo iudex in causa sua elvet evidensnek tekintette az antik gondolkodás, s nyomában az európai kultúránk is. A mindennapi tapasztalat erősítette meg, s szerzők végtelen sora hivatkozott erre az elvre – elsősorban a jogi és politikai gondolkodásban. Természetesen az emberek mindig ítélkeztek a maguk ügyeiben, de azt is tudták, hogy ez nincs teljesen rendjén.
A szókratészi gondolkodás abból indult ki, hogy minden cselekvő a jóra törekszik, azaz céljait jónak véli. De ettől még nem lesz jó a cselekedet. A mai lelkiismereti nyelvhasználat során mindenki önmagát és cselekedetét jónak véli, s nem merül fel, hogy a magabiztosság, a „nyugodt lelkiismerettel tettem” nem biztosíték a jó cselekvésre. A meggyőződésen alapuló erkölcs vagy politika a rosszat kikapcsolja, nem tekinti problémának, s szabadjára engedi azt.
A keresztény gondolkodás a filozófiai optimizmust felváltotta az eredendő bűn gondolatával, amely a gyakorlatban kételyt jelentett az egyén iránt: valóban képes felismerni és felfogni, majd cselekvési céljául kitűzni a jót? De legkésőbb a reformáció idején valami megváltozott. Az emberek mindig is ítéltek a maguk ügyében, s elfogultan tették ezt, de erre bátorítást korábban nemigen kaptak. Az elmúlt fél évezredben azonban tekintélyes szerzők, egyházfik, filozófusok, írók és költők tömegesen terjesztették el azt a gondolatot, miszerint az ember joga, sőt, kötelessége ítélkeznie a maga ügyeiben, saját maga felett, s ezért egyáltalán nem kell semmilyen intézményes tekintélyt, mércét, ítélőbírót tekintetbe vennie. A legfőbb ítélő önmaga felett önmaga, s ha önmaga helyesli valamely cselekedetét („jó, nyugodt lelkiismerettel” tette), akkor azt helyes és jogában áll megtenni. Aki pedig ebben korlátozza, megakadályozza, az zsarnok. S honnan tudhatja valaki, hogy saját cselekedetét helyesli-e vagy sem? Pusztán a saját lelki jólétéből, nyugalmából, önmagával szembeni megelégedettségéből. Az ember önmaga iránti elfogultsága a modern szellemi munkások nagy része számára nem leküzdendő probléma, hanem őrizendő szabadságjog.
A demokrácia antik vagy modern változata elsősorban nem a nép uralmát jelenti, sokkal inkább azt a mentalitást, amelyre az önmaguk ügyében való ítélkezés bátorsága jellemző – s ami ezzel jár, az egyének által tisztelt törvények, intézmények, személyek hiányát. Ez a tisztelet akkor számít tekintélynek, ha akkor is elfogadják, ha az egyén önmagára vonatkozó ítéletével ellentétes. Ugyanez igaz természetesen a pártokra vagy egyéb csoportokra (osztály, etnikum stb.). Ugyanis nem tekintély az, ha csak akkor fogadják el valaki döntését, amikor személyes vagy csoportérdekeivel egyezően dönt.
A nemo iudex in casa sua elve és ezzel az intézményes tekintély feltörésének legjellegzetesebb jelszava a lelkiismereti szabadság. Ez az a lobogó, amely alatt bárki szembefordulhat a neki nem kedves döntéssel, s elutasíthat minden vele kapcsolatos, rajta kívül meghozott döntést, s bátran vetheti oda: „Itt állok, másként nem tehetek. Isten óvjon engem. Ámen.” A lázadás, amely Ádám és Éva óta a zsidó-keresztény kultúrában a legfőbb bűnnek, minden bűn forrásának számított, erénnyé lett. Azonban az ellenállás is része a keresztény kultúrának, ha a világi intézmény, tekintély elutasításának forrása a magasabb és végső, az isteni törvénynek való engedelmesség. S mert az isteni örök törvény ismerőjének a lelkiismeretet tették meg, a lázadás, az engedetlenség szabad, az ember ítélhet a maga ügyében, ha a lelkiismerete ezt helyesli. A jelenlegi demokráciákban azonban vajon mindenki a lelkiismerete, azaz az örök isteni törvény szerint ítél és cselekszik? Ha így lenne, akkor eljött volna Jézus földi királysága. Lehet, hogy az általunk ismert demokrácia, ahol mindenki büszkén ítél a maga ügyében, már az? Mára elmosódott az a különbség, amely azok között az emberek között állt fenn, akiknek egyike saját ügyében az isteni törvény (azaz lelkiismerete) alapján ítél, a másika öntörvényű, autonóm, azaz szeszélyei alapján dönt önmaga felett.
E megfontolások alapján érdemes a lelkiismeret és a lelkiismereti szabadság fogalmát szemügyre vennünk. A lelkiismereti szabadság gondolatának és érvének alapfeltevése, hogy mindenkinek van lelkiismerete, s mindenkié csalhatatlanul ítél, helyes és jó.
A lelkiismeret fogalma legalább még egy fontos vonatkozásban járult hozzá korunk gondolkodásához. Sok méltató vagy kritizáló leírás született már az elmúlt két évszázadra jellemző racionális utópiákról. Többféle ilyen utópia létezett. Az egyik legelterjedtebb a motivációs utópia (Iz 11, 6–9). Elsősorban az erkölcs, illetve a politikát erkölcsileg megalapozni kívánó erkölcsi gondolkodásban található egy jellegzetes racionális utópia, amelynek alapfeltevése szerint, ha minden embert a normatívan helyes és romlatlan ész irányítana a megismerésben és a cselekvésben, akkor békés, harmonikus lenne az életük, hiszen a normatív értelem miatt kölcsönösen alkalmazkodnának egymáshoz az emberek. Ez a szociábilis ész, béke és harmónia világa, egyben a szabadság világa is, hiszen minden ember saját belátása szerint cselekszik, s mivel ezek helyes és békére vezető belátások, ezért nem lesz közöttük konfliktus vagy vita (esetleg csak időlegesen). A konfliktusok hiánya miatt pedig nincs szükség a racionális és ezért békés emberek számára törvényt hozni, nincs szükség a törvényt külön büntető és bűnüldöző apparátussal betartatni. Azaz esetükben nincs szükség sem kényszerítésre, sem döntésre. A racionális emberek világa békés, ezért szabad, hatalom- és kényszermentes.
Az észhez, értelemhez kapcsolódó gondolkodás azonban nem feltétlenül tartalmazza ezt az utópiát. Hogy az ész egyetemes és normatív, azt a görög és római sztoikusoktól kezdve számtalan szerzőtől tudhatjuk. Azonban a természettörvény hagyománya, amellyel az ész fogalma társult, egyáltalán nem remélt uralom- és kényszermentes világot, s ha a szabadságot az észhez kapcsolták is, a törvény uralma alatti szabadságot értették ezalatt. A normatív ész (recta ratio) pontosan azért volt fontos a természettörvényre alapozó gondolkodás számára, mivel az ész révén remélte megtalálni a jó rendet, s az észre hivatkozva remélte elérni a törvény, az intézményes hierarchia iránti engedelmességet. Az ész és a jó rend összekapcsolása a nyugati gondolkodás régi eleme. Ami új, az az ész összekapcsolása egy sajátos jó renddel, az anarchiával: olyan békés, konfliktusmentes világgal, ahol az emberek nem ütköztek össze, ezért dönteni sem kell köztük. Így nem igényelnek sem törvényt, sem ítélőbírót, sem rendőrt vagy foglárt. E kényszermentes rend azért lenne elképzelhető, mert tagjait jóakaratú, békés motiváció vezeti. Ezt korábban inkább hitnek nevezték, aztán lelkiismeretnek, majd a modern korban észnek. Az ész és a motivációs utópia összekapcsolásában meghatározó szerepet játszottak az angol polgárháború radikális puritánjai.
E remény talán legismertebb megfogalmazója Jean-Jacques Rousseau a Társadalmi szerződésben, William Godwin és a nonkonformisták (Richard Price, Joseph Priestley), Immanuel Kant erkölcsfilozófiája2 és talán legismertebb mai képviselői, John Rawls3 és Jürgen Habermas4.
Rousseau a savoyai káplán hitvallásában még szentimentalista módon nem bízott az észben.5 A lutheri gondolkodást követve, a lelkiismeretet – amely itt nem döntés, hanem érzés – állította szembe az ésszel, s a lelkiismeretbe helyezte minden bizalmát. A Társadalmi szerződésben a társadalmi állapottal kapcsolatban – amely a társadalmi szerződéssel és az állammal együtt jön létre, tehát a társadalom nem különül el az államtól – azzal érvelt, hogy „ha az ember az egész közösségnek rendeli alá magát, akkor nem rendeli alá magát senkinek”.6 A főhatalom létrejöttekor az ember önmagával köt szerződést, a főhatalom (állam vagy társadalom) minden cselekedetének szerzője a szerződő személy lesz, így az egyén és a főhatalom érdekei nem ellenkeznek.7 Az általános akarat követése a szabadság,8 az általános akarat az ész.9 A társadalmi állapotban nincs kényszer, elnyomás. Ugyanakkor a társadalmi állapot teszi értelmes emberré az egyént, s ad neki polgári és erkölcsi szabadságot.10 Az erkölcsi szabadság teszi az embert önmaga urává, azaz a maga alkotta törvényeknek engedelmeskedik, s ezzel szabaddá válik.11 Igaz, Rousseau elismerte, hogy ha a nép csupa istenekből állna, akkor élhetne demokratikus kormányzat alatt, azonban az embereknek nem való ilyen kormányzat.12 Erre az önkritikájára alapozva mondta Joseph de Maistre, hogy Rousseau istenek számára tervezte el a társadalmat (azaz a demokráciát).
Rousseau Kantra gyakorolt hatása jól ismert.
A tiszta gyakorlati ész alaptörvénye, hogy akaratod maximája általános törvényhozási alapelvként érvényesülhessen.13 Az ész törvénye, a categoricus imperativus egybevág a „szeresd Istent mindenekfelett s felebarátodat, akárcsak tenmagadat”, azaz a szeretet parancsával.14 Istent szeretni annyi, mint szívesen teljesíteni a parancsait; felebarátainkat szeretni annyi, mint, hogy szívesen teljesítjük a velük szembeni kötelességeinket.

A cikk további része a Valóság 2006/6. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969