2013. I-VI
 

A tudományos belgyógyászat Magyarországon a hazai szaklapok adatainak tükrében 1831 és 1910 között
Kótyuk Erzsébet

A szerzőt gyakorló orvosként érdekelte a szakma tudománytörténeti háttere, így kezdte el kutatni a belgyógyászat történetét. Többek között ez is motiválta, amikor közel negyedszázaddal ezelőtt megírta kandidátusi disszertációját, amelyet most könyv formájában is kézbe vehet az olvasó.
A mű elsősorban a hazai tudományos belgyógyászat főbb vonásainak a bemutatásával foglalkozik, de nem hagyja figyelmen kívül azokat a külföldi irányzatokat sem, amelyek a honi tudomány fejlődését döntően befolyásolták. A vizsgált 1831 és 1910 közötti korszakot négy szakaszra osztja a szerző attól függően, miként alakították a segédtudományok a klinikum jellegét. A négy szakaszt három azonos kérdéscsoport elemzésén keresztül ismerhetjük meg: elsőként a vizsgált időszak főbb elméleti kérdéseit, kóroktani és patogenetikai nézeteit, ezt követően a nozológiai irodalmat és a klinikai diagnosztikát, majd az egyes időszakokra jellemző belgyógyászati terápiát mutatja be.


(1831–1859) Az 1831-ben megjelent Orvosi Tár című folyóirat megteremtette a lehetőséget a tudományos medicina terjesztésére, fórumot biztosított az orvostársadalomnak a megfigyelések és elméletek közzétételére, valamint elősegítette a magyar orvosi szaknyelv kialakulását. Ennek a mozgalomnak Bugát Pál volt az elindítója és lelkes irányítója.
A betegségek osztályozása, csoportosítása terén ebben az időben lényegében a 18. századi nézetek uralkodtak. Mivel nem ismerték a „nyavalyák lényegét”, a külső tünetek alapján rendszerezték azokat. A patológiai szemléletű betegségmegítélés külföldön az 1840-es évekre alakult ki. Örvendetes tény, hogy ebben az időben az orvosi haladás képviselői hazánkban is a patológiai-klinikai irányzat hatása alatt álltak. A doktorok számára azonban az is hamar világossá vált, hogy számos kórfolyamatot nem lehet ilyen módon értelmezni, ezért ezeket a betegségeket az „idegi elváltozások” kategóriájába sorolták.
Egyre több használható adat gyűlt össze a testnedvek vizsgálata során. Eme adatokat igyekeztek beépíteni a patológiai rendszerbe. Így bizonyos betegségek kórtani alapjaként speciális kóros nedveket tételeztek fel, és úgynevezett „dyskrasia” típusokat különböztettek meg. A dyskrasia-tan érvényesült a belgyógyászati diagnosztikában, betegségértelmezésben és a terápiában egyaránt. Nemcsak a betegségeket, hanem azok kialakulásának folyamatát is vizsgálták. Erre leginkább az – élettani vizsgálatok során kidolgozott – kísérleti módszer bizonyult alkalmasnak. Kialakult a fiziológiai irányzat.
Az ismertetett tudományos irányzatok a kor orvosainak csupán kis csoportját foglalkoztatták A többség részben a Bugát által is képviselt eklektikus, hippokratikus medicinát, részben a homeopátiát gyakorolta. Ezeket az irányzatokat az Orvosi Tár közvetítette. Bugát a „magyar orvostudományt” kívánta megteremteni, és már az 1830-as évektől e program megvalósításán fáradozott. Elgondolásának lényege, hogy az ember egészségi állapotát környezeti, életmódbeli, alkati adottságok befolyásolják. Következésképpen etnikai sajátosságoktól függően alakulnak ki a helyre jellemző betegségformák. Az orvos feladata a helyi betegségek adatainak gyűjtése, elemzése és gondos tanulmányozása. Ilyen és hasonló meggondolásokból dolgozták fel hazánk egészségügyi-földrajzi adottságait, a lakosság szokásait, táplálkozását, egy-egy terület morbiditási adatait.
A 19. század közepéig a hazai orvostudományban is ismertté váltak az új tudományos módszerek. Ebben az időben alakultak ki azok a feltételek, amelyek biztosították annak a tudományos belgyógyászatnak a fejlődését, amelynek egyik fóruma az Orvosi Hetilap volt. A szakmai berkeken belül kibontakozott tudományos viták azonban megosztották az orvostársadalmat, így jött létre a másik tábor új lapja, a Gyógyászat.
Jellemző erre az időszakra, hogy számos kórleírás született elsősorban az akkor pusztító kolera, valamint tífusz betegségekről, melyeknek tüneteit a szakirodalom többé-kevésbé azonosan határozta meg. A két betegség okozóját és gyógymódját illetően azonban eltérő vélemények alakultak ki.
A korszak nagy nozológiai problémái közé tartozott két nemi betegség, a luesz és a gonorrhoea azonosságának vagy különbözőségének kérdése. Ekkor készültek a csúz, a köszvény, valamint a tbc és a skrofulózis meghatározásáról szóló első tanulmányok Ez idő tájt bontakozott ki, és még évtizedekig lezáratlan maradt a krupp és a diftéria egymáshoz való viszonyáról szóló tudományos vita, amelyben általában a tünetek és a vér „korcsvegyi” összetétele alapján érveltek. Ezáltal jutott el az orvostudomány a dyskrasiás nézetektől a korszak egyik igen fontos diagnosztikai témaköréhez, a vér vizsgálatához.
A betegségek meghatározásánál egyaránt fontosnak tartották a kórbonctani és a vegytani kutatásokat. Új fizikai vizsgálómódszerek terjedtek el a diagnosztikában: a kopogtatás és a hallgatózás. Az 1850-es évek végén hazánkban is ismertté vált a szemtükrözés, valamint a centrális és periferiális idegbénulások elkülönítésére szolgáló diagnosztikus elektromos vizsgálat.
Mivel a korabeli gyógymódok egy része nemcsak tudománytalannak, hanem károsnak is bizonyult, joggal vetődött fel az úgynevezett „terapiás nihilizmus” gondolata, ami az orvosi etikával ellenkezett, ezért a gyakorlatban nem terjedt el. A nyugati szakirodalomban már a tudományos tapasztalatgyűjtés és a kísérleti hitelesítés szükségességéről értekeztek, amikor hazánkban még nem folytak hasonló jellegű kísérletek és vizsgálatok.
A német gyógyszerkutatók által ajánlott „racionalis medicina” is a gyógyeljárások során összegyűlt adatok, tapasztalatok elemzését és a hasznos eredmények gyógyászatban történő felhasználását javasolta. A különböző irányzatok a gyakorlatban kiegészítették egymást, ennek ellenére az egyes kutatócsoportok – elvi ellentéteik alapján –, gyakran éles sajtóvitákba bonyolódtak.
A 19. század első felében a belgyógyászati terápiában alkalmazott gyógyszerek közül elsősorban az alkaloidák voltak népszerűek. Közülük is az ópiumot, illetve annak a Sertürner által 1806-ban előállított alkaloidját, a morfint használták széles körben.


(1860–1875) Magyar tudományos medicináról lényegében az 1860-as évektől beszélhetünk, hiszen addig itthon csupán regisztrálták és értékelték a külföldi eredményeket, önálló kutatások nem folytak. A század második felére a legkiválóbb orvosaink már felzárkóztak az európai élvonalhoz, külföldi egyetemeken sajátították el a tudományos kutatás korszerű módszereit. A hazai orvostudomány előrelépésének egyik fontos feltétele az elvi alapok kidolgozása, valamint a követendő irányvonal meghatározása volt. Az orvostársadalomban azonban eltérő alapelvek, nemzedéki feszültségek, hivatali, személyi ellentétek nehezítették az együttműködést. Mindezek következményeként a hazai orvosi tudományos életben szakadás következett be, és a fejlődés különböző utakon indult el.
Az Orvosi Hetilap szerkesztősége és a köré csoportosuló orvosok az élettani kutatások és az arra épülő klinikum elsődlegessége mellett foglaltak állást. A Gyógyászat tartózkodott az aktív kísérleti kutatásoktól, lényegében a leszűrődött eredmények átvételét szorgalmazta, és az „ésszerű gyógyítást” hirdette. Ami a két lap tudományos arculatát illeti, az Orvosi Hetilap az elméleti és klinikai élettan irányzatát népszerűsítette, a Gyógyászat pedig inkább a Virchow- és Pettenkoffer-iskolák eredményeit közvetítette.
Az élettani kutatások jelentőségét és a gyakorlati orvostudomány viszonyát akkoriban országonként másként ítélték meg. A német medicinában elsősorban a berlini klinikai iskolák voltak az irányadók, a tudományosság hátterét pedig a növekvő fontosságú kutatólaboratóriumok jelentették. Franciaországban a patofizikai kutatások elszakadtak a gyakorlattól, és az orvosi „művészet” fölényét hirdették a tudományos ismeretekkel szemben. Angliában hasonló tendencia érvényesült, itt is a klinikai oktatást részesítették előnyben.
Magyarországon az élet- és kórtani kísérleti orvostudománynak voltak lelkes hívei. Számos értékes tanulmány jelent meg Korányi Frigyes, Jendrassik Jenő, Wilhelm Henrik, Stiller Bertalan, Müller Kálmán, Hőgyes Endre tollából. A kor orvosi felfogására jellemző, hogy a patológiai folyamatokat a fehérje, a zsír, a szénhidrát anyagcsere zavaraival, a túlságos vagy csökkent oxigenizációval, a tejsav felszaporodásával, főként az erjedéssel magyarázták. Utóbbira alkalmazták a „zymosis” kifejezést. Ennek lényege, hogy minden betegséget a specifikus, sokasodásra képes vegyi részecskék (zymes) idézik elő. Más, ugyancsak elterjedt nézet szerint, az erjedést élő mikroorganizmusok okozzák. Ez utóbbi felfogást Pasteur vizsgálatai is igazolták.
Az 1873-as bécsi világkiállítás jelentős esemény volt az orvostudomány szemszögéből is. Számos mikroszkóp mellett, jelentős mennyiségű metszetet is bemutattak. Ebben az időben már különböző morfológiai leírások is megjelentek az egyes kórokozókról. A gyakran egymásnak ellentmondó adatok és következtetések azonban a bakteorológiával szembeni bizalmatlanságot erősítették.
Az 1860–1875-ig terjedő időszak nozológiai irodalmában továbbra is jelentős helyet foglaltak el a fertőző betegségek. A szerzők elsősorban a kolerával foglalkoztak, részben patológiai, illetve járványtani szempontból, részben „kórvegytanilag” elemezték a betegséget. Ebben az időszakban számos írás foglalkozott a különböző kórképek differenciálásával. A váltóláz és a kolera, a krupp és a diftéria betegségek azonosságáról, illetve különbözőségéről jelentek meg elemző írások. Az előző évekhez viszonyítva változott a tüdőgyulladás, a tüdő-tbc, a tüdővész patogenezisének, kialakulásának megítélése is. A korábbi századokban a gümős elváltozást gyulladásos terméknek tartották, a tüdővészt pedig valamely heveny vagy idült tüdőbetegséghez társuló tályogképződésként fogták fel. A 19. század közepétől, a tuberkulumot gyulladásnak tartották, de a phtisist nem származtatták belőle. Az 1870-es évek közepén orvosaink többsége a tüdővészről a Niemeyer-Virchow-féle elméletet fogadta el, amely szerint a phtisis főleg idült hurutos tüdőgyulladásból alakul ki, a gümősödés és a sajtosodás pedig esetleges szövődmény. E felfogás pozitívuma az volt, hogy támpontot adott a pneumóniák, a tüdőgyulladás különböző fajtáinak aktív kezeléséhez.
Érdeklődéssel fordultak a vérkeringés dinamikus változásaiból eredő kórképek felé. Tanulmányok jelentek meg a különböző szív- és vesebetegségekről, a májbetegségek korabeli felosztását pedig táblázatban szemléltették. Az anyagcsere-betegségek tárgyalása során leírták a cukorbetegséget, a diabetes mellitust. Az idegrendszeri betegségek iránti érdeklődés egyre növekedett.
Ebben az időben a lázat nem tekintették önálló betegségnek, ugyanakkor kóros anyagcsere- és energiaállapotként a korszak egyik központi kérdése volt. A lázas állapotok kezelésében azonban változást tapasztalunk: az 1850-es évekig ugyanis a megromlott testnedvek – jelen esetben a vér – csapolásával csillapították, az 1860-as évektől viszont már az „erjedést gátló szerek” adását javasolták. További megoldásként a „lázgerjesztő hatány” eltávolítását látták célszerűnek, ezért hánytatással, hashajtással, sőt vérátömlesztéssel is kísérleteztek a láz csillapítására. A gyógyszerkutatások középpontjába a lázcsillapítók kerültek. Kezdetben kinint, digitalist, alkoholt használtak lázcsillapítóként, a váltólázat pedig jódtartalmú készítményekkel próbálták gyógyítani. A legelterjedtebb lázcsillapító eljárás mégis a „hidegvízkezelés” volt. 1875-től a hazai szakirodalom is rendszeresen beszámolt a külföldi szalicilsav-terápiáról, amely igen ígéretesnek mutatkozott.
Ennek az időszaknak a végére a belgyógyászatban meghonosodott a műszeres diagnosztika. Az orvosi gyakorlatban rendszeressé vált, hogy a kórbonctani elváltozásokat mikroszkópos vizsgálatokkal támasztották alá. Egyre inkább elterjedt a beteg területek lokális belgyógyászati kezelése, és a fájdalomcsillapítást célzó lokális morfinozás is gyakorlattá vált. Emellett egyre több gyógyszert adtak be injekció formájában. A vérátömlesztést ismét megkísérelték, immár az injekciós technika segítségével, de nem sok sikerrel, hiszen túl magas, 40–60%-os halálozási arányt, mortalitást tapasztaltak
Tovább fejlődött az elektromos gyógyászat. Bizonyos gyógyszereket már elektrolitikus úton is be tudtak juttatni a szervezetbe. Változatlanul nagy volt a fürdő- és gyógyvízkúrák népszerűsége. Tudományos igénnyel elemezték és alkalmazták a klimatikus terápia eredményeit.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969