2013. I-VI
 

Egy védőügyvéd portréja a XX. századból (Kardos János)
Kiss Réka

Kardos János neve keveseknek cseng ismerősen. Talán leginkább a református egyház 1945 utáni történetének ismerői tisztelik Kardos Jánosban a XX. század jelentős személyiségét, akit miután 1948-ban a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnokává választották csupán botrányos körülmények között, az egyházi törvények súlyos megsértésével sikerült lemondásra kényszeríteni, és vele szemben Kiss Rolandot, a kommunista párt bizalmasát az egyházkerület világi vezetőjévé megválasztatni. A neves püspök, Ravasz László nyílt politikai nyomással történt félreállítását és Kardos János megválasztásának megakadályozását a kommunista egyházpolitika első látványos sikereként könyvelhette el, s nyitánya lett a későbbi egyre leplezetlenebb egyházüldözésnek. Kardos János azonban amellett, hogy sorsfordító pillanatban lépett az egyházi közélet színpadára kevésbé közismert jogászi munkásságával is tekintélyes hagyatékot hagyott ránk. A második világháborút követően számos jelentős közérdeklődéssel kísért koncepciós perben vállalt védői feladatokat. Amíg tehette, szinte minden jelentősebb politikai perben közreműködött védőként. A kivételes pályaív kezdetén ő látta el Szombathelyi Ferenc volt vezérkari főnök védelmét, a Magyar Közösség perben a védelem vezetője volt, védte Turóczy Zoltán és Ordass Lajos evangélikus püspököket, Esterházy Pált a Mindszenty-perben, Papp Simont a MAORT- ügyben. Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukását követő megtorló perek során Kardos látta el többek között Rácz Sándornak, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökének, illetve Tóth Ilona szigorló orvostanhallgatónak a védelmét is.
Pályájának legfőbb mozzanatait részben fiának, Kardos Istvánnak az 1956-os forradalom után emigrációba kényszerült lelkésznek – többek által ismert kéziratos visszaemlékezése, illetve Kardos János kéziratos de sajnos töredékes emlékiratai és terjedelmes irathagyatéka alapján igyekszem bemutatni.

(Kardos János életútja) Kardos János 1894. augusztus 16-án született Üllőn, apai ágon régi református lelkészi-tanítói családba, anyai ágon művész-színész családba. A Kardos nagyapa aki pénzszűke miatt nem tudta elvégezni a teológiát Szigetszentmiklóson lett kántor-tanító, emlékét a mai napig ápolják a településen. Anyai nagyapja, Komáromy Alajos a XIX. század második felében a Nemzeti Színház vezető szerepeket játszó színésze, a Bánk Bán első kecskeméti megszemélyesítője volt. Kardos János édesapja először Üllőn volt református lelkész, majd a szigetszentmikósi gyülekezet ahol apja kántor-tanítóként szolgált hívta meg lelkipásztorának. Kardos édesanyja a családi hagyományt követve színésznőként kezdte pályáját.
Alsóbb iskoláit Szigetszentmiklóson, majd Kunszentmiklóson járta, ez utóbbi helyen osztálytársa volt Bereczky Albert, későbbi református püspök. Középiskolai tanulmányait a budapesti református gimnáziumban végezte, ahol a fiatalember formálódó hitéletét meglehetősen ellentétes hatások érték. Az otthonról hozott hagyományos, visszafogottabb érzelmű de semmiképpen sem formális vallásossága számára mindvégig idegen maradt a századelő Budapestjén lendületesen előretörő német-angolszász gyökerű belmissziós érzelmes vallásosság. „Éreztem, hogy jó szüleim szívesen vették volna, ha papnak megyek. Ezt magam is természetesnek tartottam mindaddig, amíg az ötödik osztályba… (nem léptem- K.R.). Nem a nagyvárosi és világi hatás térített el az eredeti tervezgetéstől, hanem ennek pontosan az ellenkezője történt, nevezetesen az, hogy a Pesten tapasztalt kegyesség olyan távolt esett mindattól, amit otthon és Baksay Sándor árnyékában magamba szívtam…azt már első pesti esztendőmben tudtam, hogy pap nem leszek! Kunszentmiklóson kevesebbet szavaltak a szeretetről, de több volt a törődő szeretet. A diákkorom óta érzett idegenkedés ezzel a szeméremérzetet sértő, érzelgős túlkapásokra hajlamos, erkölcsi állhatatosságot csak ritkán mutató irányzattal szemben akkor sem csökkent, amikor a solti egyházmegye tanácsbírója, majd gondnoka voltam, sem akkor, amikor a Dunamelléki Egyházkerület főgondnokává választottak…Érdekes most, ötven év távlatából visszatekintenem és megállapítanom, hogy a szakadék közöttünk azóta csak mélyült és szélesedett. Szinte úgy látom, hogy a református egyház vezetősége mindinkább a velem ellentétes oldalon állókból kerül ki.” Bár az 1958-ban keserű számvetésként megfogalmazott önéletrajzi töredékre rányomta a bélyegét az egyház második világháború utáni történetének fájdalmas tapasztalata, hogy az ébredési mozgalmak egykor meghatározó személyiségei közül többen a kommunista diktatúrával együttműködő egyházvezetők lettek, a memoárból kitetsző bizalmatlan távolságtartás közel sem utólagos visszavetítés. Kardos életrajzában nincs nyoma annak, hogy a korszakban ismertté váló belmissziós egyesületek, vallásos ifjúsági szervezetek aktív tagjaként tevékenykedett volna.
Az érettségit követően tehát nem egyházi pályára ment, ahogy azt a családi hagyományok diktálták volna, hanem 1912-ben a Budapesti Egyetem jogi karára iratkozott be. Egyetemi tanulmányait az első világháború kitörése szakította meg. A tisztiiskola elvégzése után öccsével együtt szakaszparancsnokként az orosz frontra került, majd hadifogságba esett. Ennek során Szibériában folyékonyan megtanult oroszul, valamint angolul. 1917 őszén két hadifogoly társával együtt sikerült megszöknie, és 1918 nyarán érkezett haza. 1919-ben Szegeden csatlakozott a Tanácsköztársaság megdöntésére szerveződő önkéntes tiszti századokhoz. Az ellenforradalom során személyesen megtapasztalt törvénytelenségek miatt azonban hamarosan kilépett a nemzeti hadseregből , 1919. november 1-jén szerelt le.
Leszerelése után tanulmányai folytatásának és megélhetésének biztosítására postai tisztviselőként helyezkedett el. Édesapja betegségét és halálát követően Kardos Jánosra, mint a háborút egyedül túlélő férfire maradt a parókiáról kiköltöző özvegy papné édesanya és az elszegényedett család eltartása. A jogászdoktori diploma megszerzése és az ügyvédjelölti évek letöltése után, 1922-től Budapesten önálló ügyvédi gyakorlatot kezdett, ami hamarosan nagy forgalmú, széles praxisú, neves vállalkozás lett. Erre az időszakra vezethető vissza barátsága a két világháború közötti szellemi-politikai élet jelentős személyiségeivel, így Bibó Istvánnal, Kaas Alberttel , a közigazgatási egyetem alkotmánytan professzorával, Ambrózy Gyulával , a kormányzói kabinetiroda későbbi főnökével. Hamarosan az Egységes Bírói és Ügyvédi Vizsgáztató Bizottságban a büntetőjog censorának, vizsgáztatójának nevezték ki.
Bár Kardos nem vett részt aktívan a politikai közéletben, a családi hagyomány számos történetben őrizte meg a fennálló társadalmi- politikai viszonyokat kritikusan szemlélő, a származási kiváltságokat ellenző, a szigetszentmiklósi egyszerű emberek ügyes-bajos dolgait soron kívül elintéző érzékeny, szilárd erkölcsi-világnézeti alapon álló ügyvéd alakját. A komoly és fegyelmezett pesti ügyvédről élő képet árnyalják, kiegészítik a bohém, a szentmiklósi vendéglőkben hajnalig mulatozó Kardos Jánosról szóló anekdoták, aki talán a család művész ágától örökölte a magyar nóta és a cigánymuzsika iránti vonzalmát.
Kardos 1943 decemberében Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nyomatékos felkérésére, noha mint Kardos minden későbbi önéletrajzában kiemeli a belügyminiszterrel korábbról nem ismerték egymást-, Endre Lászlónak, a szélsőjobboldali, nyilas kötődésű Pest- Pilis- Solt- Kiskun vármegyei alispánnak a megyei közigazgatásban való ellensúlyozása, és a közigazgatás politikamentességének megőrzése érdekében elvállalta a megyei tiszti főügyészi hivatalt. A tisztségről 1944. március 21-én, a német bevonulás másodnapján, tiltakozásképpen, minden jogigényét feladva lemondott. 1944. novemberében, mint tartalékos főhadnagyot SAS behívóval katonai szolgálatra hívták be. Az Óbudai Téglagyárba osztották be szolgálattételre. A szolgálatot nyíltan megtagadta, mivel az országból kiszállítandó zsidókat kísérő katonai különítmények parancsnokságát kellett volna ellátnia. Ezért hadbírósági eljárást indítottak ellene.
A világháborút követően, 1945-ben az igazoló eljárását követően, Házi Árpád Pest vármegye új, kommunista párti alispánjának javaslatára lemondását hatálytalanították, és újra felkérték a Pest megyei tiszti főügyészség ellátására. Viszonyuk Házi Árpáddal eltérő politikai beállítottságuk ellenére is mindvégig korrekt, sőt szívélyes maradt. 1945 után három helyen is igazoló eljárás alá esett, az igazolások során „gerinces magatartásáért dicséretben részesült”. 1945-ben a Miniszterelnökség berendelte az Elhagyott Javak Kormánybiztossága mellé, a jogi főosztály megszervezésére. Azonban, miután nem álltak eszközök a rendelkezésére, hogy az intézményesülő korrupció és a politikai különbségtétel ellen hatékonyan felléphessen, néhány hónap múlva, 1945 júliusában lemondott.

(Politikai védői tevékenysége) 1945-től, amikor a politikai felelősségre vonás büntetőjogi eszközökkel is megkezdődött, több nagy súlyú politikai perben is védőügyvédként szerepelt, s hamarosan kizárólag bűnügyi védelemmel foglalkozott. Elsőként Szombathelyi Ferenc vezérezredes védelmét látta el, amiért Illés Béla szovjet őrnagyként hazatért kommunista író, a Vörös Hadsereg magyar nyelvű lapjának, az Új Szónak főszerkesztője a lap hasábjain „Hitler magyar védője” című cikkében éles támadást intézett ellene., „Aki ilyen módon él vissza a védői jogokkal, annak igazán nincs helye a védői székben. Annak a helye a vádlottak padján van.”
Kardos a per folyamán mindvégig szigorúan azt a jogi álláspontot igyekezett érvényesíteni, hogy a politikai vita tárgyát képező politikai felelősséget el kell választani a büntetőjogi felelősségtől. A vádlottat a vád által jogszerűen nem bizonyított cselekményekért nem lehet elítélni, még akkor sem, ha politikailag helyteleníthető módon cselekedett. S ezek alapján az első fokú ítélettel szembeni 13 oldalt kitevő fellebbezésében a háborús és népellenes bűntettek miatt a népbíróság által 10 évre elítélt Szombathelyinek a terhére rótt bűncselekmények vádja alóli felmentését, a bűnösség megállapítása esetén a javára fennforgó enyhítő körülmények figyelembevételét kérte.
Az Államvédelmi Osztály sikertelenül igyekezett Kardost megfélemlíteni, leányát háborús bűnösökkel való rokonszenvezés koholt gyanúja miatt az Andrássy úton rövid időre őrizetbe vette, majd Décsi Gyula, a Politikai Rendőrség, később az ÁVO alezredese igyekezett személyesen nyomást gyakorolni Kardosra, hogy hagyjon fel a politikai perekben a védelem ellátásával. Az általános politikai megfélemlítés légkörében időközben először a Magyar Jogászok Szabad Szakszervezete, majd egy hónap múlva a Budapesti Ügyvédi Kamara is olyan határozatot hozott, hogy háborús és népellenes bűnös védelmét csak előzetes engedélyezés után lehet ellátni. Egy későbbi döntés szerint az ilyen terhelteket csak kirendelt védő védheti, - megsértve ezzel mind a szabad védőválasztás, mind az ártatlanság vélelmének az elvét, hiszen a háborús vagy népellenes bűnösség kérdése a védelem vállalásának időpontjában még nyilvánvalóan nem volt eldöntve. Ennek ellenére Kardos számos perben látott el védőügyvédi feladatokat, s az összeférhetetlenség és a politikai támadások megelőzése érdekében 1947 nyarán nyugalomba vonult vármegyei tiszti főügyészi állásból.
1947-ben a Magyar Közösség perben a védelem vezetője volt, Dálnoki Veress Lajost és András Sándort védte. A Mindszenty-perben Esterházy Pál herceg védője volt. Kardos János visszaemlékezése szerint Mindszenty József bíboros a per folyamán, látván Kardosnak Esterházy Pál érdekében kifejtett védői tevékenységét, saját kirendelt védője helyett szerette volna Kardos Jánost megnyerni saját védelmének ellátására is, erre azonban nyilvánvalóan nem kerülhetett sor. Bár Mindszenty óhajáról Kardos több forrásból, többek között magától Olti Vilmos tanácsvezető bírótól is értesült, hivatalos felkérést nem kapott.
Védői működéséből érdemes kiemelni az egyik első, a nem kommunista politikai elit és a polgári társadalom szétzúzására irányuló koncepciós perben, a Magyar Közösség perében ellátott tevékenységét, amelyet rendkívül éles politikai és sajtótámadások kereszttüzében kellett ellátnia. Az Új Szó 1947. február 27-i számában megjelent „Felvonult a reakció az összeesküvők védelmére” című cikk nemcsak az állítólagos „összeesküvéssel”, és az „összeesküvők” védelmével, hanem háborús bűnökkel is megvádolta Kardost. Noha Kardos tételesen cáfolta a vádakat, a hamis vádakon és rágalmakon alapuló támadó cikkre hivatkozva a Budapesti Ügyvédi Kamara ügyésze mégis fegyelmi eljárást indítványozott ellene. Egyfelől továbbra is feltételezi, hogy az Új szó cikke legalább nagyjában egészében megfelel a valóságnak, másfelől azt rója Kardos terhére, hogy sem helyreigazítási eljárást, sem sajtópert nem tett folyamatba. A fegyelemi eljárást nem folytatták le, 1950-ben azonban újra elővették a fegyelmi iratokat, és az akkori ügyész a Magyar Közösség per többi védőjével, Kelemen Kornéllal, Ferenczy Zsigmonddal, Doboly Antallal együtt a Kardos elleni eljárást is jogosnak ítélte.
Kardos miként visszaemlékezésében fogalmazott védői működésének sarokpontjaként azt tekintette, hogy miután nem mérlegelhette az ügyek politikai vetületét, a fennálló törvény adta keretek maximális kihasználásával igyekezett ellátni a védelmet. „Feladatomul a szenvedések törvényes eszközökkel való enyhítését tűztem ki… A legkisebb hátrány elérésére kellett törekednem.”
Miként a Magyar Közösség perben, Donáth György és társai ügyében elhangzott védőbeszéde elején fogalmazott „A népfőügyész úr nemcsak büntetőjogilag, hanem
politikailag és erkölcsileg is megbírálta és megrótta a vádlottakat, viszont én őket sem politikailag, sem erkölcsileg nem vehetem védelmembe, mert beleütköznék az 1946.évi VII: tc. tiltó rendelkezéseibe.” Védőbeszédében, mely 53 oldalt tett ki, egyrészt bátran mutatott rá a jogi eljárás során elkövetett törvénytelenségekre (pl. a vádlottak első vallomásának jegyzőkönyvei egy hónappal későbbiek, mint a letartóztatásuk időpontja, nem került sor a nyomozó hatóságok távollétében zajló ügyészi kihallgatásra, a bűnvádi perrendtartás megsértésével a vádlottakat nem egymás távollétében hallgatták ki, ha igen, akkor viszont nem ismertették a többi vádlott előtt az elhangzott vallomásokat, miközben a vád kizárólag a vádlottak vallomásán alapult, nem helyeztek súlyt a mentő és enyhítő körülmények kiderítésére, ugyancsak a bűnvádi perrendtartással ellentétesen a vádbeszéd olyan súlyos, önmagában is halálbüntetést érdemlő vádakat fogalmazott meg, amelyek nem lelhetőek fel a vádiratban, és a tárgyalás során sem merültek fel, megkérdőjelezte a beismerő vallomások beismerés jellegét stb.), másrészt ízekre szedte a népfőügyész által készített vádiratot, megkérdőjelezve, hogy a vádlottak terhére felrótt bűncselekmények egyáltalán kimerítik-e a bűncselekmény fogalmát.
A politikai perekben ellátott védőügyvédi tevékenységével, bátor, kockázatot vállaló magatartásával, elszánt kiállásával, jogászi felkészültségével Kardos János széles körű megbecsültséget vívott ki magának. Megrendítően példázza ezt a perben másodfokon kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Dálnoki Veress Lajos feleségének Kardos Jánoshoz írott levele: „Kedves jó Kardos János! Engedje meg, hogy az év utolsó napján szívem egész melegével és minden hálájával köszöntsem! Ha visszanézek erre a nehéz esztendőre, újra és újra szinte megrendít a maga ragyogó teljesítménye és végtelen emberi jósága! Igazolta a mondást, ahol a legnagyobb a szükség, ott a legnagyobb az Isten!”
1949-től, a „dupla nullás”, azaz titkos ügykezelés, minden törvényes rendelkezés nélküli bevezetésétől – ezekben a védelmet csak kijelölt és megbízhatónak tekintett ügyvédek láthatták el kezdve Kardos politikai ügyekben nem védhetett. Így például bár Endrédy Vendel zirci főapát felkért védője volt a Grősz József kalocsai érsek és társai ellen indított perben Olti Vilmos bíró közölte vele, hogy az apát bent a börtönben meggondolta magát, és mást választott. Jogi tanáccsal azonban továbbra is készséggel segített. A titkos ügykezelés törvénytelensége ellen számos alkalommal tiltakozott, legrészletesebben az 1956. július 20-án az Ügyvédi Kamarához benyújtott memorandumában. Ebben a büntetőeljárás legfontosabb törvényességi kérdéseként jellemzi a titkos ügykezelés törvénysértő eljárását. Miként fogalmazott: „Ennek az említett és immár több, mint öt esztendő óta meghonosodó törvényellenes eljárásnak a legsúlyosabb törvénysértése abban ismerhető fel, hogy a titkos ügykezelés folytán a terhelt, továbbá a hozzátartozói meg voltak és meg vannak fosztva a törvényben biztosított szabad védőválasztási jognak a gyakorlásától…” Kardos a beadványában gyakorlatilag az 1949 után hozott ítéletek gyökeres felülvizsgálatát javasolta, így azt, hogy az elítélt vagy a hozzátartozók által választott védő a titkos ügykezelésbe vont bűnperek teljes iratait korlátozás nélkül tanulmányozhassa, sor kerülhessen rendkívüli perorvoslatra, azaz perújításra, vagy törvényességi óvásra, s fel kell hívni az összes ügyészi és bírósági hatóságokat, hogy az általuk ismert valamennyi ilyen ügyet terjesszenek fel a Legfőbb Ügyészhez, illetve a Legfelsőbb Bíróság Elnökéhez, akik minden ilyen ügyben éljenek rendkívüli perorvoslati jogaikkal. Beadványára választ azonban – természetesen nem kapott.
1951-ben az elsők között vett részt Ügyvédi Munkaközösség megalapításában. Egyben lakásának felét is felajánlotta a munkaközösségnek. A kitelepítési rendelet nyilvánosságra kerülése után azonban kilépett a munkaközösségből, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy a kitelepítés elkerülése érdekében kezdeményezte a munkaközösség életre hívását. A kitelepítés veszélyének elmúltával újból kérte felvételét, kérelmét azonban a felsőbb hatóság többször is elutasította. Végezetül, 1955-ben nyílt alkalma, hogy a mellette többször kiálló 10. számú munkaközösségbe felvételt nyerjen. Innen egy hónap után átlépett a lakásához közelebb eső Kecskeméti u. 28. szám alatti ügyvédi munkaközösségbe.
1955 nyarán a Budapesti Ügyvédi Kamara tagfelvételi bizottságának tagjává is megválasztották, a hivatalos tisztségről azonban egészségi állapotára hivatkozva - két hónap után lemondott.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása után, az első megtorló perek idején, a titkos ügykezelés visszaállítását, és a szabad védőválasztás újbóli immár jogszabállyal történő korlátozását megelőzően, többek között ő látta el Rácz Sándornak, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökének, és Tóth Ilona szigorló orvostanhallgatónak a védelmét is. A pert lezáró halálos ítélet mélyen megrendítette a Tóth Ilona életben hagyásáért a végsőkig küzdő ügyvédet, aki rövidesen szívinfarktust kapott. A szabadságharc leverését követő megtorló perek során, bár megbízott védője volt, nem védhette sem Maléter Pált, sem közeli jóbarátját, Bibó Istvánt, akivel a letartóztatását megelőző napokban tárgyalta végig ügye esélyeit.
1956. november 4. után a meglehetősen gyenge lábakon álló Kádár-kormány igyekezett erkölcsileg hiteles személyiségeket megnyerni, és általuk legitimálni az új rendszert. Ennek a politikának a jegyében ígéretekkel és zsarolással egyaránt igyekeztek Kardos Jánost rávenni, hogy vállalja el az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságának elnökségét. Kardos azonban nem volt hajlandó vállalni az egyre erőteljesebb megtorló politikát folytató, kiépülő diktatúrával a közösséget.
A Magyar Forradalmi Munkásparaszt Kormány 26/1958. számú rendelete alapján felálló Ügyvédeket Felülvizsgáló Bizottság Róna Imréné elnökletével meghozott Bp. V. ker 59/1958. számú határozata Kardos Jánost ügyvédi hivatás gyakorlására alkalmatlannak találta. Panaszát dr. Réczei László, az igazságügy-miniszter első helyettese elutasította. Ennek következtében megfosztották ügyvédi hivatalától, és 1958. augusztus 31. napjával törölték a Budapesti Ügyvédi Kamaránál vezetett ügyvédi névjegyzékből.
A család a későbbiekben hiába kérte Kardos ügyének felülvizsgálatát. 1988. május 27-i elutasító levelében Dr. Pálmai Gyula, az IM főosztályvezetője a családnak elküldött válaszlevelében ekként utasította vissza a család felülvizsgálati kérelmét. „Tény, hogy édesapja – hasonlóan számos ügyvédhez ügyvédi hivatását az egyik felülvizsgáló bizottság döntése értelmében 1958. augusztus végétől nem gyakorolhatta. Ezt a döntést másodfokon megerősítették…A későbbi években amennyiben édesapjának a halála nem következik be lehetősége lett volna a Budapesti Ügyvédi Kamaránál a felvételét kezdeményezni…Édesapja ügyében nincs lehetősége annak megállapítására, hogy a vele szemben lefolytatott eljárás illetve döntés törvénysértő volt-e vagy sem.”

(Kardos János egyházi szerepvállalása) Kardos egyházi szolgálatvállalásának kezdete egybeesett közéleti pályafutásának kiteljesedésével. Bár Kardos annak az egyházi tradíciónak ellenzőjeként, amely elsősorban a közéleti, politikai életben befolyásos pártfogókat igyekezett világi egyházi tisztségekbe megválasztani, közegyházi tisztségre nem pályázott. 1936-ban azonban mégis a solti egyházmegye tanácsbírójává választották. 1945-ben azután egymást követve szaporodtak Kardos egyházi tisztségei. Először a solti egyházmegye gondnokává, majd az új zsinat tagjává, illetve a budapesti Kálvin téri gyülekezet presbiterévé választották.
Közegyházi szerepvállalására egyre kiélezettebb egyházpolitikai helyzetben került sor. Politikai perek védőügyvédjeként hamar szembetalálkozott az egyházak elleni egyelőre még burkolt de mind intenzívebbé váló támadó politikával. Miként visszaemlékezésében Túróczy Zoltán evangélikus püspök 1946-ban lefolytatott büntetőperéről írta: „A kormányzat ugyanis féltékenyen ügyelt arra, hogy az egyház- és a vallásüldözés látszatát kerülje, s amikor egyházi személyt akartak börtönbe juttatni, az egyházi tevékenységétől megkülönböztethető más magatartás lett vád tárgyává és az ítélkezés alapjává. Abban már nem volt finnyás, hogy az állítólagos tényállás megfelel-e a valóságnak.” Ezért Kardos a karakteresebb egyházi érdekvédelmet, a kommunista párt felől érkező politikai nyomásnak való határozott ellenállást tartotta követendő útnak. Ezt a felfogást jól tükrözte például az is, hogy Ravasz bizalmas megkeresése ellenére visszautasította a református iskolák B-lista bizottsági elnökségére történt felkérését. Az eljárás nyilvánvalóan törvénysértő volt, mert az államnak még formailag sem volt joga, hogy az egyház alkalmazásában álló tanítók és tanárok létszámát csökkentse. Az egyház azonban miként azt Ravasz a Kardosnak írt levelében nyilvánvalóvá tette, „a B-listázást tűri, de hivatalosan nem működik benne közre”. A tanárokért és tanítókért érzett felelősség miatt azonban „a kormányzat kérésére, bizalmasan megneveztem néhány olyan független és szakértő embert, akinek ítéletében és bátorságában bízunk, azzal, hogy miniszteri, vagy miniszterelnöki részről megbízást nyerjenek.” magyarázta a püspök lépését. Kardos ennek ellenére elhárította a megkeresést. Miként válaszlevelében fogalmazott, először azt gondolta, hogy kifejti jogi aggályait, de valószínűleg, hogy ezt az egyházvezetők már megtették, és hogy az egyházi érdekek ne sérüljenek, beteg állapotára és hivatali elfoglaltságára hivatkozva jelentette be, hogy nem tudja a megbízást elfogadni. Kardos szerint „ebben a jogi helyzetben az egyházaknak még tűrniök sem kellene a létszámcsökkentés állami végrehajtását, hanem inkább vállalni kellett volna a megtagadással járó kockázatot”. Bár, hogy álláspontjának élét enyhítse, hozzátette „természetesen csak a jogi helyzetre alapul, nem tudja átlátni, hogy gyakorlatilag mit jelentett volna. Az iránt azonban nincs kétségem, hogy az egyház feltétlenül nyert volna ezzel.”
Az egyház mind szűkebbre szabott mozgásterét figyelve, Kardos az egyház teljes pártpolitikai távolságtartásában látta a követendő utat. Az új politikai berendezkedésben is határozottan az egyházi és a politikai pozíciók halmozása ellen lépett fel. Így Tildy köztársasági elnökké választásakor Bereczky közvetítésével üzent Tildynek, hogy mondjon le lelkészi jellegéről, mert a köztársasági elnökként hozzá intézett kegyelmi kérvények esetleges elutasítása összeférhetetlen lelkipásztori hivatásával. De Kardos már Tildy elnökké választása előtt, 1946. január 23-i beadványban javasolta a Dunamelléki Református Egyházkerület elnökségének a politikai és egyházi tisztségek összeférhetetlenségének kimondását. Véleményével ekkor kisebbségben maradt, beadványát elvetették. Az egyházkerület vezetői, Ravasz Lászlóval egyetemben ugyanis Nagy Ferenc miniszterelnök Kálvin téri főgondokká választásával igyekeztek védelmet keresni az egyháznak a kommunista párt egyre leplezetlenebb önkényével és sűrűsödő támadásaival szemben.
Kardos a református egyházvezetés egyházpolitikai lépéseit gyakran naivnak és ebből fakadóan elhibázottnak vélte, továbbá aggasztotta a kommunista politikával szembeni felkészületlensége. A kisgazdapártot pedig alkalmatlannak találta arra, hogy védelmet és támogatást nyújtson az egyházaknak, ezért a Nagy Ferenc, Tildy Zoltán és más református kisgazda politikusok felé való elköteleződést elhibázottnak látta. A két politikus személyes politikai képességeiben és emberi kiállásukban pedig személy szerint is kevéssé bízott. Hasonlóképpen fokozta bizalmatlanságát Bereczky Albert szerepvállalása, akit közös iskolaéveik óta ismert, és nem leplezett elfogultsággal figyelte közéleti tevékenységét.
„Az én alaptételem kezdettől fogva az volt, hogy akár alapos, akár alaptalan az a vád, hogy a Református Egyház az elmúlt rendszerek ideje alatt politizált és túl messzire ment el jobbra, ebből nem következik, hogy most balra menjen, hanem az, hogy egyáltalában ne politizáljon, hanem maradjon tökéletesen színtelen írta 1948 júniusában Vargha Tamás solti esperesnek. Annak idején éppen Veled szólaltunk fel Nagy Frerencnek legalábbis túlzott szerepeltetése ellen és főgondnokká választása is meghiúsult, Baranya azonban egyházmegyei gondnokká tette, majd – Bereczky Albert és Kiss Roland politikai államtitkárokkal együtt- kerületi tanácsbíró és zsinati tag lett, sőt Kálvin tér is sietett megtisztelni magát azzal, hogy főgondnokká választotta…”
Ravasz püspök stratégiájával szemben, aki a kritikus egyházpolitikai viták lezártával és az állammal való új kapcsolatok sarokpontjainak rögzítését követően szerette volna átadni az egyházkormányzást, Kardos a mihamarabbi tisztújítás szükségességét vallotta, és az idősebb nemzedék jelöltjeivel szemben Pap Lászlónak, a budapesti teológiai kar fiatal professzorának megválasztását tartotta volna megfelelő megoldásnak. Kardos jól érzékelte azt is, hogy az egyházkormányzás gyenge pontja rátermett világi tisztviselők hiánya. Ennek okát elsősorban abban látta, hogy a világi tisztségekre korábban a kiterjedt politikai kapcsolatrendszerrel bíró vagy befolyásos közéleti, politikai tisztséget betöltő személyiségeket és nem elkötelezett egyháztagokat választottak meg.

(A főgondnokválasztás) 1948. májusában Ravasz László püspök és Lázár Andor főgondnok politikai nyomásra történt lemondását követően került sor az új lelkészi és világi egyházvezetők választási eljárásának megindítására. Az egyházkerület espereseinek és gondnokainak 1948. május 10-én tartott értekezletén – többek között- Kardos Jánost, Kiss Roland államtitkárt és Szabó Sándort, az Országos Bethlen Gábor Szövetség elnökét, a külső-Józsefvárosi egyházközség főgondnokát ajánlották. Kardosról közismert volt a nyilasokkal szembeni bátor kiállása, védőügyvédi szerepvállalása politikai perekben, és az hogy egyházpolitikai kérdésekben a kommunista nyomásnak való ellenállást szorgalmazta. Kiss Roland vele szemben Rákosi Mátyás és a kommunista párt jelöltjeként és bizalmasaként lépett fel. A botrányoktól kísért főgondnokválasztás számos momentumát mind a mai napig homály övezi.
A jelöléseket követően az egyházkerület presbitériumai 1948. május 24-i keltezéssel két sokszorosított körlevelet kaptak. Az egyiket Szabó Sándor aláírásával, amelyben kijelentette, hogy visszalép a jelöltségtől, s egyben Kiss Roland megválasztását támogatja, a másik, aláírás és sk. jelzés nélküli levélben Kardos János vonta vissza jelöltségét: „A velem szemben megnyilvánuló megtisztelő bizalmat megköszönve azt kell kérnem – áll a levélben hogy a Nagytiszteletű Presbitériumok ennél a választásnál a személyemtől eltekintetni szíveskedjenek, mert a saját egyházközségem lelkipásztorának a püspökválasztástól való visszalépése után nem volnék abban a helyzetben, hogy a netalántáni megválasztásom esetén, a főgondnoki tisztséget elfogadhassam.”
A választás alatt Kardos nevében, de aláírása nélkül kibocsátott körlevél hitelességét többen kétségbe vonták. Fia, Kardos István és a kor történetével foglalkozó Bárczay Gyula szintén emigrációba kényszerült lelkész egyaránt elképzelhetetlennek tartják, hogy Kardos visszavonta volna jelöltségét, illetve, hogy a precizitásra oly sokat adó jogász saját aláírása, vagy legalábbis a neve után illesztett s.k. nélkül küldte volna ki a körlevelet. Kardos István néhány stiláris kifogást is megemlít, továbbá a családi emlékezetre hagyatkozva azt állítja, hogy apja, miután tudomást szerzett a körlevélről, egy cáfolat kiküldését kérte Bereczkytől, aki ezt meg is ígérte. A cáfoló iratnak azonban semmi nyoma. Ladányi Sándor egyháztörténész egy további ellentmondásra is rámutatott. Kardos közeli barátjához, Vargha Tamás solti espereshez intézett részben már idézett július 19-i levelében utalást sem tesz a májusi visszalépő levelére.
Másfelől azonban szeptember 21-i -megválasztása után írott lemondólevelében Kardos magáénak ismerte el a május 24-i visszalépő levelet, csakúgy mint az egy évtizeddel később írott visszaemlékezésében, amelyben szintén hivatkozik rá. „Annak ellenére, hogy az egyes gyülekezetekhez intézett körlevelemben a mellőzésemet kértem, megválasztottak.” A fentiek, s a hagyatékában fellelt levéltervezetek, fogalmazványok együttesen kétséget kizáróan arra mutatnak, hogy Kardos visszalépő levele saját fogalmazás, azt többször módosította, több napon keresztül csiszolta. Kéziratai között fellelhető egy, a Dunamelléki Egyházkerület Elnökségéhez intézett levéltervezet, amelyben bejelenti visszalépését. A levél azonban egyenlőre nem került elő az egyházkerület levéltárából, s így nem tudható, hogy vajon végül is elküldte-e. Fennmaradt a presbitériumokhoz intézett levelének egy nappal korábbi, május 23-i fogalmazványa is, amely a végső verziótól néhány kisebb stiláris különbség mellett annyiban különbözik, hogy kihúzta a saját lelkipásztorára történt hivatkozást. S az iratok között fellelhető ügyvédi, fejléces papíron a kiküldött levél kézirata.
A visszalépő levél tehát nem hamisítvány, a visszalépés körülményei azonban nem tisztázottak. A két visszalépő levél, és az, hogy időközben előrehozták a szavazatok beküldésének határidejét, zavart keltett a presbitériumokban, s végül is az érvényes szavazatok túlnyomó része Kiss Roland és Kardos János között oszlott meg. Kiss 210, Kardos 197 szavazatot kapott.
A választás eredménye Kardost elkeseredéssel tölti el, s néhány nappal később jó barátjának, a solti egyházmegye esperesének, Vargha Tamásnak írott levelében bejelenti minden egyházi tisztségről való lemondását. „A püspökválasztás eredménye megerősítette bennem azt az aggodalmat, hogy az egyházkerület lelkipásztorai és az általuk vezetett presbitériumok más úton remélik megközelíteni az Egyház által szolgálni kívánt célokat, mint amely utat én helyesnek tartok…a politikailag rendkívül nagy mértékben exponált Bereczky Albert 340, a politikailag mindenesetre kevésbé exponált, de mégis politikusnak számító Kiss Roland pedig a főgondnok választáson 210 szavazatot kapott. Hangsúlyozom, hogy szerintem nem annak van jelentősége, hogy melyik pártnak a kisgazda, a Barankovics, vagy a dolgozók pártjának a tagjáról van szó, hanem a politikai exponáltság és annak mérve a fontos. Nem csinálok abból titkot, hogy éppen ezért sokkal inkább tudnék megbékélni a politikailag nem exponált Kiss Roland főgondnokságával, mint a politikailag nagy mértékben exponált Bereczky Albert püspökségével. Hogy az én felfogásom helyes-e, vagy a presbitériumok többségéé, abban én bíró nem lehetek, csupán azt látom, hogy az én további közreműködésem semmiképpen nem kívánatos. Ezért arra határoztam magamat, hogy a – Solti Egyházmegye 42 „Bereczky” és 43 „nem Kardos” abszolút többségű szavazatarányának fájdalmas tudomásulvételeképpen is az egyházi tisztségeimről lemondok.” Eltekintve Kiss Roland politikai szerepének meglepően naiv megítélésétől, hiszen már ekkor is sokak számára nyilvánvaló volt, hogy ő Rákosi kizárólagos támogatottja volt, a levél érdekessége, hogy Kardos sem Muraközy Gyulának a püspökjelöltségről való visszalépését, sem saját korábbi lemondólevelét nem említi visszavonulásának okaként, csupán azt, hogy – saját értékelése szerint számára kedvezőtlen eredményekkel végződő első forduló következményeként hozta meg döntését. A Vargha Tamásnak írt bizalmas, előzetes tájékoztató levél tartalma azonban Kardos kérésének megfelelően nem került nyilvánosságra, és hivatalosan nem is szereztek tudomást Kardos visszavonulási szándékáról. Így az egyházi törvények értelmében – mivel senki sem szerezte meg az abszolút többséget a két legtöbb szavazatot kapott jelölt, Kiss Roland és között pótválasztást rendeltek el. Ebből nyilvánvalóvá vált a presbitériumok számára, hogy az egyházközségekhez kiküldött lemondólevél ellenére Kardosra lehet szavazni. A második körben Kardost 378 szavazattal, 242 ellenében, abszolút többséggel választották meg. Az eredményt szeptember 2-án hozták nyilvánosságra.
Pap László visszaemlékezésében leírja, hogy Bereczky Albert, amikor értesült a pótválasztás eredményéről, és arról, hogy Kardos elvállalta a letartóztatott Ordass Lajos evangélikus püspök védelmét, kifejtette Kardosnak: összeférhetetlennek tartja, hogy a református egyház főgondnoka védőügyvéd lehessen „egy olyan perben, mint Ordassé”, s figyelmeztette Kardost, ha nem mond le a főgondnokságról, akkor ezzel esetleg személyes szabadságát is veszélyezteti. Pap Lászlónak a Kardostól hallott történet alapján írt- visszaemlékezése szerint „Kardos erre azt felelte, hogy ilyen félelme nincsen. Ő a védői tisztet mindenkor a törvényes kereteken belül látja el, s vezető kommunistákkal is jóban van…” Kardos István egy drámai jelenetet is megörökített, amely szerint miután Bereczky megfenyegette Kardost, hogy a politikai rendőrség kezei közé kerülhet, Kardos felhívta a pártközpontban Házi Árpádot, az akkori Pest megyei alispánt, aki állítólag magánál Rákosinál érdeklődött az ügyről. Kardos István visszaemlékezése szerint Házi válasza a következő volt: „János bácsi, most voltam Rákosi elvtársnál, aki fel van háborodva, hogy Bereczky Albert, kinek ő nem beszélgető, vagy tárgyalópartnere, ilyeneket terjeszt rólad. Biztosítani akar arról, hogy ilyesmiről szó sincs…Rákosi elvtárs ilyen aprólékos ügyekkel nem foglalkozik, és nem is kíván az egyház belügyeibe beleszólni.” Majd hozzátette: „Persze, ha visszalépnél, Rákosi elvtársnak az ellen sem lenne kifogása.” Kardos István inkább anekdotikus memoárja jól példázza a kiszámíthatatlan, folyamatos veszélyeztetettséggel telített korszakban szárnyra kapó történetek jellegzetességeit, különösen a Rákosi alakja köré szőtt legendákat, de egyben híven tükrözi azt az egyházi atmoszférát is, amelyben egy „becsületes kommunista” szava többet ért, mint a hatalom elvárásainak megfelelni akaró és ezért túlzásokra is hajlandó új egyházvezetők hitele. Kardos János eddig ugyancsak publikálatlan, 1958-ban íródott visszaemlékezése szerint azonban a Bereczky által közvetített fenyegetés közel sem volt csupán az újonnan megválasztott püspök légből kapott „egyéni akciója”. „Az eredeti elgondolás szerint nem Bereczkynek kellett volna a püspöknek lenni, de az igazi hivatottak mind visszaléptek, a gyülekezetek pedig a másként megoldható helyzetekben engedtek a kormányzat követeléseinek, és püspöknek Bereczkyt választották meg. A Főkurátorság kérdésében azonban makacsul kitartottak az eredeti terv mellett, és annak ellenére, hogy az egyes gyülekezetekhez intézett körlevelemben a mellőzésemet kértem, megválasztottak! Bereczky Alberttel kölcsönösen azon a nézeten voltunk, hogy mi ketten aligha fogunk tudni egymással „lépést tartani”…Ehhez járult még az a híresztelés, hogy a kormányzat az én főgondnokságomat nem fogja tűrni, s ezt a hivatalos értesülést olyanok is megerősítették, akiknek a szavában nem volt okom kételkedni. Például Házi Árpád, akkori pest megyei alispán éjjel egy óra tájban adta meg a feleletet. A döntés nem volt könnyű…Bereczky Albert egy négyszemközti beszélgetés során tett előttem bizonyos közléseket, amelyekről ezúttal sem kívánok megnyilatkozni, még kevésbé beszéltem róla annak idején. Ehelyett levelet intéztem hozzá, amelyben közöltem, hogy kész vagyok magamat alávetni az általam nyomban megnevezett, de általa is tekintélyesnek elismert tagokból álló zsűri indoklás nélküli döntésének, a magam elhatározásából azonban nem utasíthatom vissza az egyházkerület gyülekezeteinek az akaratát.”
Bereczky tehát valószínűleg Kardos felé nagyon is konkrét, a személyes szabadságát veszélyeztető politikai nyomást közvetített Kardos legfeljebb a környezetével szemben igyekezett ezt leplezni - és súlyos fizikai fenyegetettség árnyékában szánta rá magát arra, hogy az egyházkerület felelős vezetőiből álló külön bizottságra bízza saját döntését. Úgyhogy miként a Bereczkyhez intézett levélben, szigorú erkölcsi tartásának bátor tanújelét adva fogalmazott a „legőszintébben hangsúlyozom, hogy mindkét irányba kész vagyok engedelmeskedni, de a megválasztás el nem fogadásához az én esetleges saját aggodalmam semmi körülmények között nem lehet elégséges belső indok, mert én az egyházkerület presbitériumainak kinyilvánított, nagy többségű akaratával szemben nem minősíthetem magamat okosabbnak, vagy előrelátóbbnak, és pedig annál is kevésbé, mert a reám való szavazás a Te megválasztásod után, tehát annak ismeretében következett be. Ezért tartom nélkülözhetetlenül szükségesnek az én visszavonulásom egyházi közérdekből való indokoltsága, vagy indokolatlansága felett való véleménynyilvánítás(t)…, azért emelem ki…, hogy a vélemény indoklás nélküli legyen, mert ha történetesen az én személyes érdekemben alakulna ki olyan vélemény, hogy le kell mondanom, ez annak teljesítését szinte lehetetlenné tenné.”
A különbizottság tagjaiul Ravasz Lászlót, Bereczky Albertet, a kerület egymást követő két püspökét, Szabó Imre esperest, Muraközy Gyula egyházkerületi főjegyzőt, Pap László teológiai igazgatót és Victor Jánost, Bereczky bizalmasát kérte fel. Ülésükről Pap László számolt be legrészletesebben. Bereczky nyíltan Kardos ellen foglalt állást, állítólagos politikusi mivoltát kifogásolta, a legfőbb ürügyként azt hozta fel, hogy Kardos elvállalta Ordass védelmét. Bereczky a bizottság tagjai előtt egyértelművé tette, hogy Kardos személyes szabadsága is kockán forog, továbbá azt is jelezte, hogy Kardos várható letartóztatása miatt nem tudná vállalni, az egyház – úgymond nem egyházi ügyben harcba vitelét. Ravasz – Kardos iránt érzett féltékenységből szintén aggályait fejezte ki főgondnokságával kapcsolatban, és biztosítékot kért Bereczkytől, hogy módjában áll megakadályozni Kiss Roland főgondnokságát. Miután Bereczky erről biztosította az egybegyűlteket, a bizottság a hasonló politikai, személyi fenyegetések súlya alatt lemondott Ravasz érveinek hatására, Pap László ellenszavazatával azt a tanácsot adta Kardosnak, hogy vonuljon vissza. Pap László egyedül maradt ama véleményével, amelyben nyíltan kétségbe vonta, hogy Kiss főgondnokságát meg lehet akadályozni, és figyelmeztetett, hogy Kardos határozottan kérte: személyes veszélyeztetettsége a döntéshozatal során ne játsszon szerepet.
Kardos korántsem volt megelégedve a bizottság válaszával. Szeptember 20-án levelet intézett a bizottság tagjaihoz. Ebben megköszönve közreműködésüket felsorolta kifogásait válaszukkal szemben. „Meglepetéssel és sajnálattal kell megállapítanom, hogy ez az elintézés sem lényegileg, sem formailag nem felel meg kérésemnek. A velem közölt vélemény nem tartalmaz még utalást sem arra, hogy a visszalépésemre egyházi közérdekből van-e szükség, holott az én kérdésem ez volt, és bár indoklás nélküli tanácsot, illetve véleményt kértem, a kérdés erre a területre korlátozottan volt feltéve, s ez az, ami nem tűnik ki a válaszból…igyekezni fogok ebben a magamra maradottságomra minden földi segítség nélkül megoldást találni.” Másnap, szeptember 21-én megírta lemondólevelét. Döntésének hátteréről sem akkor, sem később nem adott számot. A Bereczkyvel lezajlott négyszemközti beszélgetésen elhangzottakra való homályos utalás mellett visszaemlékezésében még annyit jegyez meg, hogy a papfiú számára oly megtisztelő főgondnoki címet „a védői hivatás független gyakorolhatósága érdekében kellett feláldoznia”.
A szeptember 28-i rendkívüli egyházkerületi közgyűlés amelyen Bereczky Albert püspököt is beiktatták a választás eredményének megfelelően kimondta Kardos főgondnokká választását, majd a következő napirendi pontban bejelentették lemondását. Kardos a közgyűlésen nem vehetett részt, mert az Ordass-per éppen ugyanerre a napra kitűzött első tárgyalási napján látta el a püspök védelmét.
Kardos lemondása után Kiss Rolandot csupán az egyházi törvények nyílt felrúgásával és durva törvénytelenségek árán sikerült megválasztatni a Dunamelléki Egyházkerület főgondnokának.
A főgondnokválasztással egyidejűleg, 1948. júniusában zajlott a már lényegesen átalakított egyházkormányzat vezetésével a Magyarországi Református Egyház zsinata. Ezzel a zsinattal kellett elfogadtatni az állam és az egyház kommunista modell szerinti szétválasztásának első lépéseként ¨az egyházi iskolák államosításáról szóló törvénytervezetet, ami a zsinati tagok között heves ellenállásba ütközött. Kardos a zsinati ellenzék aktív szereplői közé tartozott, beadványaiban az egyházvezetés hatáskörének túllépése, politikai szerepvállalása ellen tiltakozott, s a politikai nyomással szemben a katolikus egyházzal közös fellépés mellett szállt síkra. A református egyház politikai vonalvezetését a kommunista párttal való megegyezésben kereső egyházvezetőség azonban nyilvánvalóan nem támogatta az ekkor még Mindszenty nevével fémjelzett katolikus egyházzal való összefogás gondolatát. Kardos javaslatai így nem kaptak támogatást. 1948. június 15-én az egyház és az állam közötti egyezmény szövegének első olvasatának vitájában nemmel szavazott. Június 29-én lemondott zsinati tagságáról, ezzel aktív egyházi közszereplése megszűnt.
A forradalmat megelőző hatalmi válság és politikai erjedés idején, amely Ordass Lajos rehabilitációját is lehetővé tette, 1956. október 19-én Pap László az Egyetemes Konvent ülésén felvetette, hogy az Ordass-üggyel párhuzamosan a református egyház is rendezze régi adósságát Kardos Jánossal szemben, Kardos egyházi (erkölcsi) rehabilitálásával és Kiss Roland lemondatásával. Az Elnökségi Tanács határozatot hozott, hogy a Dunamelléki Egyházkerület saját hatáskörben hozza meg a szükséges intézkedéseket. Erre azonban a forradalom kitörése miatt már nem került sor.
A forradalom napjaiban a Református Egyház kebelén belül megalakult Országos Intéző Bizottság Kardost a Dunamelléki Egyházkerület törvényesen megválasztott főgondnokaként ismerte el, és felkérte, hogy Pap Lászlóval és Ravasz Lászlóval együtt ideiglenesen az egyházi általános tisztújító választások megtartásáig vegye át a református egyház irányítását. A forradalom leverését követően a régi-új hatalom azonban sem Ravasz püspökségét, sem Kardos főgondnokságát nem volt hajlandó elismerni. Kardos János ezt követően végleg visszavonult az egyházkormányzattól.
Miután – mint említettük 1958-ban kizárták az ügyvédi kamarából, egészségi állapota végleg megrendült, 1959. november 12-én Budapesten elhunyt.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969