2013. I-VI
 

I. Rendszerváltás és pénzügypolitika
Dr. Fonda Ferenc

Egy gyűjteményes kötetet olvastunk a minap és ezeket a sorokat azért vetjük papírra, hogy mások figyelmébe ajánljuk, Merthogy Csikós-Nagy Béla szavaival élve, ez a kötet és szerzője” igen figyelemre méltó”. Több okból. Részben azért, mert maga a kötet éppen azt az ún. középfokú elméletet (R. K. Merton) teljesíti ki a maga területén, a pénzügytanban (nem középiskolás fokon), amit az említett Csikós-Nagy Béla, a Közgazdaságtan globalizáció korában című művében (2002) eképpen hiányol: „egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert azok a kutatási eredmények, amelyeket szűkebb szakterületek elkülönült, önállósult vizsgálata során nyernek”. (Megjegyzendő, hogy a pénzügytan olyannyira kiterjedt tematikailag, hogy a financiális problémákon túlmenően az államháztartástant is szükségszerűen tematizálja.)
Szemlézett kötetünk a szerző miatt is figyelemre méltó. Ha az akadémikus értelmű karrier etapjaitól el is tekintünk, akkor is igen fontos szerzőnk fiatalember mivolta, nem mintha ebből vonnánk le igazi motivációira nézve következtetéseket.
Világhírű esztétánk, Hauser Arnold becézte egy BBC közvetítette beszélgetésben (a mára akadémikus) Huszár Tibort „tudományos értelemben vett csecsemőnek”, abban az értelemben, hogy Huszárra még komoly tudományos pálya vár. (Jóslata bevált.) Lentner státusa hasonlóképp szép reményekre jogosít, ha arra gondolunk, hogy szerzőnk milyen korban él körünkben, milyen tudományos kérdésekre keres (és talál) válaszokat. Nagyon is hihető: „hallani fogunk még róla”.
Megint világgazdasági fordulóponton vagyunk (nemcsak a mondializmus, a globalizmus, a turbó-kapitalizmus stb. okán, hanem) azért is, mert Magyarország másfél évtizede kezdte meg az átmenetet a „fejlett szocializmusból a piacgazdaságba”, sokak álma szerint a szociális piacgazdaságba. Többek józan látása szerint a vadkapitalizmusba.
Lentner nem volt távol az átalakulás folyamataitól bár azoknak sem ágense, sem haszonélvezője nem volt, még országgyűlési képviselő korában, gyakorló gazdaságpolitikus korában sem.
A jelenlét, az avatottság, a részt-kérés tükre is ez a tanulmánykötet. A készenlété, a reagálni akarásé. Azé a törekvésé, hogy frázisok nélkül, fogalmilag ragadjunk meg létproblémákat, olyan fogalomkészlettel, amely ezeket nemcsak érthetővé, hanem kezelhetővé és menedzselhetővé is teszi. Szóvá kell tennie a látó, gondolkodó embernek a bajt, a nemtörődömséget, a henyeséget, a formalizmust, merthogy ezekből bőven akad szóvá tenni való a mi közpénzügyeinkben, bankjaink banküzemi ténykedésében.
A közbeszédben, amit a sajtó közvetít és manipulál, gyakran hallhatjuk, hogy az egykori nomenklatúra (az ún. késő késő-kádárkori uralkodó elit) a politikai hatalmat kezdetben gazdasági hatalomra konvertálta (Kornai János jóslatának megfelelően), másrészt pedig szociáldemokrata mezben edzve önmagát átvonult, Lengyel László szavaival: „pártházból a palotába”. (Most a fordított irányú exodus tanúi volnánk).
Lentner bölcsebb annál, hogy ezen moralizálva szem elől tévesztené a valódi történéseket, szigorú tekintete előtt nemcsak a baloldali színjátszás száll le valódi értékére, hanem a jobboldali felemásságok, mulasztások, öncsalások is vallató fénybe meríttetnek. De mindig az ún. konkrét általános (=különös) formáiban.
Mi, közgazdászok, Hamlet királyfival hisszük, hogy a kizökkent időt mi születtünk helyretolni, s hogy a készenlét minden. Márpedig (komoly) fiatal tudósoknak éppen ez a (számukra időnként kárhozatos) mestersége, hazafiúi kötelessége. Lentner is így véli.
A közgazdász-szakma manapság divatos szakma, túlélési szakma a fiatal nemzedék számára. Szinte magánügy. Ám egykor Polányi Károlyné, Duczynska Ilona egy ízben azt találta mondani egy kiélezett történelmi válsághelyzetben, hogy „ma egy gyáva fiatalemberből csillagász, egy bátorból pedig közgazdász lesz”. Ezzel mintegy jelezte a magánzó mentalitás, illetve a közjóért való odaadás szakmai ethoszokhoz való hajdani affinitását. (Manapság Amitai Etzioni MBA-hallgatóival próbálja megértetni mindezt Amerikában).
Nos, Lentner Csaba éppen a kötet egyik tanulmányában fogalmaz úgy, a maga nevelői-oktatói hitvallásának hangot adva, hogy tanítványait nemcsak a korszerű teorémákkal, hanem társadalmi felelősségtudattal is gazdagítani kell, hogy saját hazájukban ne viselkedjenek előkelő idegenekként. Mint olvasó, ebből a Széchenyi és Kossuth-hagyomány mély megértését és áttestálását olvasom ki, nemkülönben azt, hogy Lentner, mint professzor a maga módján és korában éppúgy nem szereti a liberális doktrinérek „idegenkezűségeit”, mint néhai Kossuth Lajos a centralistákét. Kötete egészéből kiviláglik, Lentner anti-doktrinér, ugyanakkor anti-pozitivista a maga hazafias értéktáblái szerint. Tudja, hogy jelenleg is válságos korát éljük történelmünknek, ám ma nem elég, ha valaki csak közgazda, ha lehet, ténylegesen is bátorrá kell lennie. (Ha akarjuk, ez a Tillich-féle létbátorság, avagy a köz-gazda éthosz). Még abban is, ha teoretikusként bejelentené, demonstrálná kurrens gazdaságtani teóriáink alkalmatlanságát égető gazdasági bajaink diagnosztizálására. De lássuk közelebbről, szemlézett kötetünk milyen kérdéseket feszeget, s hogy ezekre milyen válaszokat is kínál.
A szerző már 1996-ban vizsgálta a kérdést: ki fizeti (meg) a privatizációt? Válasza akkor sem volt közhelyes, mára pedig megfellebbezhetetlen: „a társadalom döntő többsége… a magánosítási folyamatok kárvallottja, míg egy csekély társadalmi csoport… a kedvezményezett szerepkörébe lépett, bár a megszerzett vagyon működtetéséhez szükséges tőkének sok esetben híján vannak”. Ebből a tényállásból kiindulva szerzőnk bebizonyítja, hogy a magyar társadalom egésze fizette, fizeti és fogja megfizetni Magyarország privatizációját. Költői kérdése a tanulmány slusszpoénja: „érdeke lehet-e 10 millió magyar állampolgárnak, hogy a dolgok ilyeténképpen alakuljanak?” (Közben szerzőnk két táblázattal demonstrált, okadatolt, kerülte a moralizálást.)
Kitüntetett témája Lentnernek a magyar agrárium pénzügytana. Ő nem házal mindenféle biotechnológiai, környezetpolitikai, öntözésfejlesztési – ámde kiváltképp européer-panaceákkal, hanem a birtokszerkezeti, agrárfinanszírozási intézményi, agrárpolitikai problémakörben mozogva, mint népesség „és” nemzetmegtartó, kultúr-környezetalakító ágazatról beszél a magyar vidéki társadalom helyzetét alakító agráriumról. Itt és az agrárfinanszírozáshoz kötődő közraktározási dolgozatában is imponáló a magyar gazdaságtörténet még mindig használható tapasztalataira történő (hazafias) hivatkozás, amely csak nálunk hanyagolódott el az utóbbi másfél évtizedben. (Engem néhai Czettler Jenő alaposságára is emlékeztetnek Lentner gondolati konstrukciói). Lentner már 2000-ben exponálta a közraktárak gabonapiaci politikában betöltött, betöltendő kiemelt szerepét, módszertanilag a közraktározási törvénykezés hazai és uniós joggyakorlatát interpretálva.
2001-re mindenki számára világossá vált, hogy hazánkban visszaesés van az agrárium teljes vertikumában. Lentner joggal elemezte tehát azt a tényállást, amely az agrárpolitika pénzügypolitikának történt kiszolgáltatását mutatta. Nemcsak csüggesztő tények – 30 évre visszavetítve hanem az ezeket értelmezni is képtelen agrárpolitika kritikai elemzése juttatja szerzőnket arra az álláspontra, hogy az agrárstratégia törvényhozási óhajok és szakminisztériumi ábrándok között hányódva, (pénz) eszközrendszer hozzárendelése nélkül merő „ráolvasás” a magyar gazdaságok problémáira. Lentner nem híve a törpebirtokosságnak, ám a nagyüzemek sem lehetnek szerinte életképesek, ha a kormányzat képtelen létrehozni a termelési alapok igényeihez igazodó agrárhitelezési mechanizmust. Tudja, hogy „a magyar paraszt a földjén csak úgy tartható meg, ha – legyen az szövetkezeti vagy egyéni gazda – a földművelés jövedelmezővé válik”. Több százéves tapasztalatokra hivatkozva, történetileg is megvilágítja, hogy a mezőgazdasági termelés megszervezése nemcsak üzemgazdasági, hanem szociális kérdés is.
Miután lényegében (a hegeli értelemben, hogy t. i. a lényeg még nem az igazi, még csak nem is a valódi) exponálta az agrárfinanszírozás intézményes megoldatlanságát, valamint ennek nemzetpolitikai implikációit, Lentner bírálat alá veszi a magyar agrárterületek félpiaci viszonyok közt tartását, annak érdekében, hogy az uniós csatlakozás küszöbén esély (remény) legyen a majdani üzemképes birtokméretek kialakíthatóságára. Felveti a hitelezők és a lízingelők tulajdonosi-vagyonkezelői „birtokbírhatásának” kérdését.
A termelési problémákból indítja gondolatmenetét, különös tekintettel a termőterület szervezeti formák szerinti változására 1990 és 2001 között. Meg kell állapítania, hogy nemcsak a naturális, hanem a felvásárlásiérték-mutatók is jelentősen visszaestek. Ez jövedelem-kiesés, megélhetési nehézség, önfinanszírozásképtelenség az agrárium ágensei, a gazdák, egyáltalán a magyar vidék döntő része számára.
A hitelintézetek munkája általánosságban némileg javult ezen az aláaknázott területen, az agrárhitelezés szerkezete és „kvantumai” jobbak, mint korábban. Ugyanakkor a tőkepótló hitelek főleg a veszteséget finanszírozták, a finanszírozók a szövetkezeti és gazdasági társasági formában működő üzemeket preferálták.
Lentner nagy reményeket fűz az EU támogatási politikája szerinti eljárások átvételéhez, mert az az agrárium hitelfelvevő képességét –távlatban javíthatja. Ám –ahogy ismételten aláhúzza van ugyan legalább három agrárfinanszírozási modellünk (Nyugat- és Észak-Európai, illetve az angol, sőt az amerikai), de a magyar modell a honi földpiac kialakulatlansága miatt körvonalazatlan marad. „A mezőgazdasági ingatlanok tőkeerős befektetők előtti forgalomképtelensége a mezőgazdasági földjelzálog-hitelezések és a lízingkonstrukciók megindításának legfőbb akadálya”.
Illetékes bankunk agrárhitelezése „tehát” nem indul be, ami még akutabbá teheti agrárproblémáinkat. Természetesen az agrárágazat szokásos „túlpolitizálása” mentén.
Mint már utaltam rá, a középfokú teória státusában leledző pénzügytan önmagában olyannyira kiterjedt, hogy az államháztartástannal is foglalkoznia kell. Szerzőnk adópolitikai dilemmákkal szembesült 1998-ban, nagyjából hasonlókkal, mint 2001-ben. Adópolitikai kényszerhelyzetekből indulhatott csak ki, hogy a „megfelelő” adórendszert keresse, másrészt számba vegye az adópolitika paradigmaváltási kényszerét, elsődlegesen jogi-gazdaságjogi, makrogazdasági szempontból. Joggal hangsúlyozza, hogy az adórendszer betartásának nehézségeit a lakossági, kényszervállalkozói kontra nagyvállalkozói jövedelemforrások megadóztatásának aránytalanságaiból, és az ebből adódó igazságérzet megsértéséből, továbbá a külföldi vállalkozók adókedvezményeinek versenysemlegességet sértő körülményeiből lehet levezetni. Mivel pedig az ördög a részletekben lakik, szerzőnk utána ered: legyen szó a vitatható adószerkezetről, a vagyon-tőkejövedelem-adóztatásról, stb. Tudván-tudja: uniós versenyképességünk, gyarapodásunk is múlik azon, hogy az adórendeletek az érdemi megoldást szolgálják, avagy mintegy „helyettesítik” a kibontakozást. (A tanulmány olyan szakírói érettségről tanúskodik, mint néhai Franz Miesel 20. századi német kutató adókomparatisztikai tanulmányainak sora).
Az adópolitikai távlatok, a múlt és a jövő című írás OTKA-tanulmány 2001-ből. Lentner itt megcsillantja biblikus kultúráját, hogy stílszerű legyek: igeismeretét, valamint a magyar gazdaságtan szakmai múltjából felszínre hozható teorémák ismeretét, olyan mértékig, hogy a hajdani adópolitika gazdaságfilozófiái markánsan distanciáltassanak. A tárgyánál volt, de a tárgyára tér: elmélyíti a pozitív kifejtést, legyen szó a társasági és osztalékadóról, vagy a helyi adókról.
Amikor a magyar adópolitikai reformtörekvéseket értékeli 2001-ben, nem kerülheti meg a Bokros-csomagot, annak utóéletét. Ámbár nagyon is elnézően foglal állást – ahogyan Csikós-Nagy Béla mondaná –„annak liberális voluntarizmusával szemben”. A 2000-2002. évi államháztartási reformról sok jót el lehetett akkor mondani, Lentner ezeket a „helybenhagyós” tételmondatokat papírra veti. Itt kevésbé értékelő, inkább deskriptív, nemzetközi összehasonlításban is csak mennyiségi arányokat észrevételez, hogy kárpótlásként emlékeztessen az egyes adónemek honi arányai nemzetközitől való eltérése okaira. Látja és mintegy felleltározza a problémákat, konkrét javaslatokat tesz a költségvetési bevételek növelésére, a jobb fiskális politikára, arra, hogy az állam a mainál fizetőképesebben töltse be semmi mással nem pótolható makrogazdasági szerepét, ami prima facie nemzetpolitikai.
A bankrendszerről Lentner eddig átolvasott tanulmányaiból is megismerhettük a szerző álláspontját kirajzoló gondolatmeneteket. A 101. oldaltól kezdődően egy 1997. évi „prognózist” olvasunk a magyar bankrendszerről. Az alapproblémákat jól látta. Túlinternacionalizált bankrendszerünk, a pénzügyi globalizáció, a multik profitrepatriálása védtelenné teszi, nehéz helyzetbe hozza a hazai vállalkozásokat, sőt a banki szolgáltatásokat igénybe vevő lakosságot. Írása pusztába kiáltott szó inkább, semmint pusztán kordokumentum, helyzetjelentés- semmiért. Lélekmentő írás (T. i..: Dixi, et salvavi animam meam.) Ez még értékesebbé teszi.
A 11. sorszámú tanulmány bankrendszerünk jövőjére tekint, de az „eredeti bűnnel”, a bankkonszolidációval kezdi, megvizsgálva bankjaink eszköz- és forrásszerkezetét, minőségi kötelezettség alá eső portfólióját. Eredménymutatókkal is szolgál, kitér a bankok közteherviselő képességére, üzletági aktivitásukra, hogy végül leszűrhesse a 21. századi bankstátusok rendező elveit, amelyek mondhatni – Szabó Zoltán esszéírónkkal – a „szellemi honvédelem” eszköztárán túlmenően a felelős, hazafias gazdaságpolitika intencióit gazdagíthatják. A 13. sorszámú dolgozat ugyanezt teszi, amennyiben a pénzügypolitikát és a közgazdasági felsőoktatást együtt vizsgálja, reményét fejezvén ki pénzügyi helyzetünk konszolidálhatóságát illetően, hitet téve az igazságos közteherviselés mellett, hogy a külső erőforrás vezérelte pénzügypolitika negatív társadalmi hatásait mérsékelhessük. Legalább ilyen fontos az, hogy a pénzügytan oktatása ma nem nélkülözheti a társadalmi felelősség hallgatókbani tudatosítását, a köz-gazda attitűd kinevelését az ifjú közgazdásznemzedékben.
Lentner több tanulmányban vizsgálja az uniós csatlakozás nyitott kérdéseit (5., 14., 18., 19.) Ezek a nyitott kérdések nemcsak az agrárium, illetve a kis- és középvállakozások finanszírozásának, prosperálásának (intézményi, illetve monetáris-fiskális vonatkozású) kérdései, hanem a működőtőke-honosítás és a külgazdasági diverzifikáció kérdései is. Még ma is égetőek ezek.
Szerzőnk szembesül a kormányzati gazdaságpolitikák cikkcakkjaival, tanácstalanságával, öncsalásával, beleértve a (higgadtan, mértéktartóan bírált) ír-modellre „hajazó” magyar modellt, annak sajátos, kivételes szituációját nemzetközi értelemben. Akiknek üzen, feltehetően meghallják üzenetét.
Szívesen beszél változtatási kényszerekről tanulmánya nagy részében (adópolitika, állampapírpiac, közraktározás, pénzügyi politika, befektetés-ösztönzés). Ez a formulázó politikus nyelve, a Kuhn-féle divatszó itt csak metafora. Ennek semmi köze a talajtalan, ábrándos, posztmodernkedő neoliberalizmushoz. Lentner módszerváltási igény helyett azért ír paradigmaváltásról, mert mindig történeti időfolyamatba szervesen beilleszthető, a „tudósok köztársaságának” konszenzusán alapuló közcselekvést ajánl – nemcsak a döntéshozóknak. (Mint pl. John Sutton, Lentner is mindig az „alapvető paradigmát” veszi a modellek alapjául, csakhogy nem történeti, hanem aktualizáló értelemben).
Főleg a honi közgazdaság ellentmondásaival, nehéz helyzetével, a jövőbe vezető rögös utakkal birkózik, ám több értekezésben megmutatja, hogy „menő” nemzetközi témákban is mozog otthonosan, ha arra van szükségünk. Mármint nekünk, magyaroknak, nem csak egyetemi embereknek, diákoknak, botcsinálta gazdászoknak stb.
Mindezek alapján remélem, hogy eljön az idő, hamar, amikor szerzőnk kifejezetten nagy elméleti kérdésekre fog válaszokat keresni, hiszen kötetének egésze képesíti majd erre. Hannes Böhringer német filozófussal szólva, elméleti kísérleteink és tévelygéseink nagy hányadára kevés pozitív kifejtés, teoréma, tudás jut, ilyen, mint Lentneré. Vélekedésem szerint Lentner Csaba rendszerváltási politikai gazdaságtana közel áll Nagy Pongrácéhoz és például Czike Lászlóéhoz, akik ezt tételesen, monografikusan kifejtették. Lentner még adós ezzel. Egyelőre. (De lehet, hogy teorémákban is eredeti lesz).
Magyarországon a sokkterapeuták már kipróbálták pl. a monetarizmus csodaszerét. Mi, oktatók, nagy elméleti építményeket rakunk diákjaink nyakába makro- és mikroökonómia címén, hogy aztán pozitív kifejtéseinket a „vitakérdések” litániájával tegyük semmivé. Általában ezt nevezik pozitív (elbizonytalanító) közgazdaságtannak, aminek ugyanaz a sorsa, mint Auguste Comte-é, akinek a Pozitivista Egyház pápai trónja jutott. Az élettények kritikai átvilágítása a hiánycikk.
A gondolattalan tényközlés, az igazság, mint konszenzus túlontúl jellemzi, mértékadó kritikusok szerint, a közgazdaságtant, mely angolszász hagyományokat erőltet, és amely képtelen megérteni pl. a távol-keleti gazdasági rendszereket, a „maradék” világról nem is beszélve.
Lentner Csaba jelen műve egy állomás azon az úton, amely bennünket egy új paradigmához vezet. Még nem dőlt el, hogy szerzőnk kap-e gyakorlati, gyakorló gazdaságpolitikusi szerepet, vagy pedig a „középfokú”, döntésmegalapozó teóriák munkása, a leendő közgazdák professzora lesz-e inkább.
Tanulmánykötete több lehetőséget sejtet, sőt ígér az alkotót az „igazmondók” státuszába emelve.
(Dr. Lentner Csaba: Rendszerváltás és pénzügypolitika, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. 305 oldal)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969