2013. I-VI
 

Medicina és organizáció. (A magyar medicina a nagyszombati orvosi kar felállásáig)
Schultheisz Emil

A honfoglaláskori magyarság harcedzett volt, harcban szerzett sebekkel nagy ellenállóképességgel rendelkezett. Ezt bizonyítják a honfoglaláskori sírmezőkből előkerült koponyák súlyos sebzési nyomai, melyeken a jól felismerhető proliferatív csontelváltozások (callusképződés) mutatják, hogy a sérült a sebesülést túlélte.
A finnugor nyelvág törzseinek ősvallása, a samanizmus valószínűleg a magyarok őseinél is megvolt. A belső betegségek orvoslója így a szellemekkel érintkező sámán. A gyógyításnak e „természetfeletti" módja mellett nem csekély szerepe volt a tapasztalatnak, beleértve a sebesülések, törések kezelését, a gyógynövények használatát.
Változást a kereszténység felvétele jelentett. A szerzetesek magukkal hozták a nyugati kultúrát, beleértve az orvosi kultúrát is, a karitatív szemléletet s az ebből következő gyakorlatot. Az egyre-másra épülő kolostorok a kultúra és rövidesen a betegellátás központjai. A rendházakban folyik Európa-szerte így hazánkban is az antik klasszikusok, köztük nem csekély számban az orvosi munkák másolása. A rendtagok ezekből, valamint tudós társaik tapasztalataiból és saját gyakorlatukból szerzik orvosi ismereteiket, melyek gyakorlásához a kolostorok gyógynövénykertje, a Hortus Sanitatis adta az orvosságok alapanyagát.
Első orvosaink Szent Benedek rendjéből kerültek ki. Számukra a rendalapító írta elő reguláiban a betegek ápolását (cura infirmorum). Monte Cassino hatása mint Európában mindenütt Magyarországon is felismerhető. Az anyakolostor elválaszthatatlan Constantinus Africanus nevétől, aki egyike azoknak a nagy középkori orvosoknak, akik az arab s rajtuk keresztül a görög orvosok szellemi örökségét hozzáférhetővé tették Európában.
A bencéseket gyors egymásutánban követik egyéb, a medicina gyakorlása szempontjából is jelentős szerzetesrendek. A hagyomány szerint Szent László király alapította a XI. században az antoniták rendjét, mely Pozsonyban tartott fent kórházat. Több kórház tartozott a johanniták és templáriusok kolostoraihoz. Rendházaik száma a XII-XIII. században 40 körül volt. Rövidesen az ország csaknem minden jelentősebb településén volt a fentieken kívül is valamely szerzetesrendnek háza, a hozzá tartozó kisebb infirmáriummal, esetleg xenodochiummal illetve ispotállyal. A magyar királyok kiváltságokkal és kedvezményekkel támogatták a szerzetesek és a világi papok gyógyító tevékenységét. IV. Béla király 1238-ban az ország valamennyi kórházát felmenti a bortized alól. Ugyanebben az évben a győri és az esztergomi fürdőt a keresztesek fehérvári kórházának adományozza.
A kolostori medicina időszakában, ideértve a világi papok orvosi tevékenységének korszakát is, nem kizárólag papok foglalkoztak gyógyítással. A népies orvoslásnak is megvoltak a maga az előbbinél jóval nagyobb számú képviselői. A szülészet kizárólag a bábák kezében volt. A középkori egyház csupán lelki vigasszal állt a szülő nő mellett, amint az a szülés megkönnyítésére szóló, a Pray-kódexben olvasható áldásból is kiderült.
Képzett világi orvosok III. Béla uralkodása idején jelennek meg hazánkban. Mind a világi, mind a klerikus orvosok társadalmi helyzete magas. Világi és egyházi donatiók, adományok ennek kézzelfogható jelei. V. István fia László a szepesi prépostságot adományozza udvari papjának, aki egyben udvari orvosa is.
A magyar orvosok képzése hazánk sajátos történelmi viszonyai következtében nem esik egybe a magyarországi orvosképzéssel. Hazánk művelődését a középkorban ugyan aránylag sok káptalani iskola jelzi, ezek azonban nem foglalkoztak orvosképzéssel. A középkori magyar egyetemek pedig rövid életűek voltak, és nem mindegyik rendelkezett orvosi karral. Ha tehát a magyar és a hazánkban működő idegen orvosok tudásának eredetét keressük ha röviden is de foglalkoznunk kell a külföldön tanulókkal. Annál is inkább, mert mint az a későbbiekből kitűnik, a külföldi tanulmányok még a 18. században is jelentős szerepet játszottak a magyar orvosok képzésében. A páduai egyetemnek már a 14. század elején volt magyar tanulója. Számuk a századok folyamán egyre emelkedett.
Tanult ember a középkorban ugyancsak kevés volt egész Európában. Az általános tanulatlanságot az egyházi élet, de a közigazgatás is megsínylette. Nagy Lajos király 1345-ben panaszkodva jelentette a Szentszéknek, hogy Magyarország világi és szerzetes papsága között már évek óta nincs egy teológiai magister sem. Annál kevésbé lehetett orvosdoktor közöttük. 1323-ban a szépesi káptalan 11 kanonokja közül csupán 4 tudta saját kezűleg aláírni ülési jegyzőkönyvüket a világiaknál. Teljesen más képet mutat viszont a prímási aula és főleg a királyi udvar. Itt vannak tanult emberek (a kancelláriában), és aránylag nagy az itt dolgozó orvosok száma. Utóbbiakat illetően különösen kedvező a helyzet Zsigmond és Mátyás korában.
A királyi udvarokban működő orvosok egy része külföldi, más része olyan ifjú, akit a király küldött tanulmányai elvégzésére külországi egyetemre. Már III. Béla király jóvoltából négy magyar ifjú került a párizsi egyetemre. Egyike ezeknek Petrus Hungarus, későbbi kalocsai érsek és a király háziorvosa, aki orvosi végig Párizsban folytatta tanulmányait. A párizsi magyar egyetemi hallgatókról, közöttük a medicinát hallgatókról szól Stephanus Tornacensis rektornak III. Bélához intézett két máig fennmaradt levele (1192).
A középkori magyar orvosokról Weszprémi azt írja joggal hogy azok „... nem annyira világi emberek, mint belső hivatalbéli személyek, úgymint Érsekek, Püspökök, Kanonokok, Vikáriusok, Esperesek, Plébánosok, Szerzetesek és egyéb Papi Rendben valók voltanak”. Magyarországon az elméletileg is képzett orvosok megjelenése egybeesik a szerzetesrendek letelepedésével illetve elterjedésével.
IX. Gergely pápa 1234-ben kiadott rendeletében utasítja a cisztercita konventet, hogy a Bácson alapított kórház vezetésére két, a medicinában jártas és képzett szerzetest küldjön. Nyilvánvaló tehát, hogy a 11-12. században a szerzetesrendek kórházainak illetve infirmariumainak fontos szerepük volt az orvosi ismeretek terjesztésében. A medicina gyakorlati iskolái voltak. A középkor papjai a gyógyítást nem egyszer túlzásba is vitték. Gyakori a panasz, hogy Szent Benedek reguláit megszegve, egyházi feladataikat elhanyagolva pénzért kúrálgatnak. Először ezért az 1131. évi reimsi, majd azt követően több más zsinat is eltiltja a klerikusokat az orvosi gyakorlattól. Hazánkban az 1279. évi budai zsinat csak a sebészeti beavatkozástól tiltja el a papokat: „clericus nec illam partem chirurgiae exerceat quae ad ustionem vel ad incisionem indicat…”.
A papokat az orvoslástól eltiltó rendeleteket III. Honorius pápa különös nyomatékkal erősítette meg. Mivel azonban ennek alig volt foganatja erre utal a tiltó rendelkezések sűrű ismétlődése is a 14. század közepéig a paporvosok elméleti és gyakorlati munkája rendkívül jelentős. A klerikusok és laikusok közötti különbség, különösen a késői középkorban, távolról sem olyan nagy, mint amilyennek mai szemmel nézve tűnik. Az időben ugyanis az orvosok klerikusok is, mint ahogy tulajdonképpen a legtöbb magasabb kvalifikációjú ember, az alsóbb egyházi rendeket felvette; főként azért, hogy a papság privilégiumait élvezhessék. Ennek nem mond ellent az a körülmény, hogy nemcsak felszentelés, de az alsóbb egyházi rendek hiánya sem lehetett akadálya a középkorban magas egyházi állások betöltésének.
Ismeretes, hogy Anjou-házbeli királyaink előszeretettel adományoztak házi-, illetve udvari orvosaiknak püspökségeket. Így a legmagasabb egyházi stallumok betöltésének sem volt sine qua nonja a teljes teológiai stúdium elvégzése és a felszentelés; többnyire megelégedtek az alsó egyházi rendekkel. Az orvosi fakultások Európa-szerte való megjelenésével tulajdonképpen megszűnik a paporvosok létjogosultsága.
Miután hazánkban egyetemi orvosképzés a középkorban csak rövid ideig volt, érthető, hogy még a középkor végén is főként klerikusok közül kerülnek ki neves orvosaink. Ilyen voltpéldául Albicus doktor, prágai érsek, majd Óbudán Zsigmond király orvosa. Az orvosi fakultások működésének megindulásával, a medicinae magisterek és doctorok laikus kollégiumának megalakulásával viszont a nem szakképzett gyógyító tevékenység már nem keresztényi, humanista kötelezettségnek, hanem mint arra számos 16. századi perirat utal az orvosi rend már kezdettől fogva féltett jogai csorbításának minősül.
Ami a paporvosok későbbi munkáját illeti, a 16-18. században látjuk, hogy sok protestáns pap egyúttal graduált orvosdoktor, illetve a tudományos karriert befutott orvosok között számos teológiai doktorral találkozunk. (pl. Csanaki Máté, Gyöngyössy Pál, Fábri János).
Ami a középkori hazai iskolákat illeti, a veszprémi volt az első, ami a studium generale szintjét megközelítette. Valószínű, hogy a veszprémi káptalani iskolát III. Béla emelte egyetemi rangra, és ő bővítette ki stúdiumait, nyilvánvalóan a párizsi mintájára („prout Parisius in Francia”). Az egyetem működéséről nem sokat tudunk, a kor viszonyaiból nyilvánvalóan következik azonban, hogy a 12. század második felében és a 13. században frekventált volt. Erre utal IV. László király 1276-ban kelt egyik okmánya, mely a veszprémi egyháznak tűzvészben való elpusztulásával foglalkozik, és az akkor igazán horribilis összeget kitevő ötvenezer ezüstmárka kártételei között a főiskola 3000 márka értékű könyvtárát említi. Még közvetetten sincs adatunk arra vonatkozóan, hogy a veszprémi egyetemen medicinát adtak volna elő.
A király egy másik, 1277-ből származó okirata, mely ugyancsak a veszprémi könyvtárat említi („Libris omnium scienciarum”) nem elegendő arra, hogy ebből orvosi könyvekre és így közvetve orvosi karra következtessünk. Az orvosi könyvek akár igen nagy száma is legfeljebb csak azt jelentené, hogy a kor szokásához híven egyes klerikusok Veszprémben is foglalkoztak az orvostudomány irodalmával és feltehetően gyakorlatával. Az egyetem tanári karát nem ismerjük. A 13. század utolsó két évtizedében hazánkban nem volt egyetem, jóllehet ennek szükségessége fennállott, mivel az 1309. évi budai zsinat megújította azt a pápai rendelkezést, mely érseki és püspöki iskolákban legalább egy jogban járatos tudós, illetve in artibus liberalibus képzett magister jelenlétét írja elő.
Feltehetően ez volt egyik oka annak, hogy Nagy Lajos Pécsett új egyetemet alapított. Másik oka a királyi kancellária, valamint egyéb központi hivatalok és jogban járatos tisztviselők iránti igénye lehetett. Az alapítás ideje 1367, amint az V.Orbán pápa megerősítő bullájából kiderül. A bullából kitűnik, hogy a pápa elvileg minden kar létesítéséhez hozzájárult, kivéve a teológiai fakultást. Az új egyetem szervezésénél a bolognai szolgálhatott mintául. Erre utal az egyetem első professzorának, Galvano de Bolognának személye is.
Ami a pécsi egyetem orvosképzését illeti, sajnos nem találkozunk pozitívummal. A pápai megerősítő bulla szövege elvileg ugyan lehetővé teszi orvosi fakultás felállítását, ilyen létesítéséről és megindulásáról azonban nincs adatunk. Jóllehet Nagy Lajos király érdeklődése az orvostudomány és szeretete az orvosok iránt jól ismert, semmi nyomát nem találjuk annak, hogy a pécsi egyetemnek orvosi kara lett volna. A pécsi studium generale a 15. század elején megszűnt. Ami tovább folyt, az csak studium particulare volt, ahol az orvosi oktatás már elvileg sem lehetséges. Azonban a studium particulare sem hanyagolható el az orvosképzést illetően. Ahhoz ugyanis, hogy az egyetemi tanulmányokat valaki megkezdhesse, előbb abszolválnia kellett a hét szabad művészet, a hét szabad művészet, a septem artes liberales stúdiumait. A művészetoktatás pedig nemcsak a teljes studium generalén, de a particularén, a káptalani iskolákban is folyt.
Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején Buda lett a birodalom talán legjelentősebb kultúrközpontja. Ennek a nagy kulturális fellendülésnek egyik legfontosabb momentuma hazai viszonylatban az Óbudai Egyetem létrehozása. Az Óbudai Egyetemet kétségtelenül Zsigmond király alapította. A pápa megerősítő bullája bizonyítja, hogy az alapítás 1395-ben történt. A megerősítést Zsigmond kérésére IX. Bonifác adta. Kancellárnak Lukács óbudai prépostot jelölte meg. 1410-ben ugyancsak Zsigmond kérésére XXIII. János (az ellenpápa) erősíti meg az Óbudai Egyetem privilégiumait. Ez a bulla expressis verbis szól az orvosi karról is. A vonatkozó szövegrész magyar fordításban így hangzik: „...megállapítjuk és rendeljük, hogy a nevezett Óbuda városában őrök időkre egyetem álljon fenn a szent hittudomány, a kánoni és a polgári jog, az orvosi tudomány és a szabad művészetek karával, vagyis minden megengedett karral, továbbá hogy azon egyetem tanárai mindazon kiváltságok és szabadságok részesei legyenek, melyeket a párizsi és bolognai, az oxfordi és kölni egyetemeken a tudósoknak és magistereknek, a tanároknak különösen a hittudományi karon az apostoli Szentszék, a római birodalom, vagy bárki más adományozott”.
1448-ban Stock Miklós orvosdoktor és óbudai prépost az egyetem kancellárja. Ulrich von Rychenthal arról tudósít, hogy a konstanzi zsinaton Zsigmond kíséretében részt vettek az Óbudai Egyetem tanárai. Ezek között volt: Diernach-Tyrnau Mátyás, teológiai és valószínűleg, de nem bizonyítottan – orvosdoktor, valamint Klostein Simon orvosdoktor. Utóbbi orvos voltához kétség nem fér. Rychenthal őt mint „meyster in der erczney”-t említi, majd ismét előfordul a doctores et magistri in medicinis között mint „Simo Clostai” Nyilvánvaló, hogy az Óbudai Egyetemen annak megszűnéséig orvosképzést is folytattak.
A középkor negyedik egyetemének alapítása Mátyás király nevéhez fűződik. Az általa alapított pozsonyi egyetem initiatora a humanista Vitéz János. II. Pál pápa Mátyás kérésére Vitéz Jánoshoz és Janus Pannoniushoz intézett bullájában felhatalmazta az érseket, hogy az ország bármely városában, melyet a király e célra kijelöl, egyetemet hozzon létre minden fakultással. Megengedte, hogy az újonnan alapítandó egyetemet a bolognai egyetem mintájára szervezze, annak statútumait átvegye. Ez az oklevél Rómában kelt 1465. május 19-én.
Az Istropolisban (Pozsony) felállított egyetem első kancellárja Vitéz János, aki 1467-ben már tanárokat küld esztergomi aulájából a pozsonyi egyetemre. Az egyetem ünnepélyes megnyitása 1467. július 20-án történt. Az egyetemi orvosképzés történetében igen fontos Vitéz János prímásnak Pozsony város tanácsához Esztergomból 1467. július18-án írott levele. Ebben említi, hogy az új egyetemre küldi többek között tanárként Péter mester orvosdoktort. Péter mester itt nyilván egymaga adta elő a teljes medicinát. Ez nem szól ellene az orvoskar teljes érvényű működésének, mert mint ismeretes, még a 16. században is nem egy német egyetemen (Wittenberg, Tübingen) egy-egy orvostanár egymaga képviselte a fakultást.
Az orvosképzés szempontjából természetesen nem hanyagolható el az a körülmény sem, hogy az Academia Istropolitanán a quadrivium tanára nem kisebb tudós volt, mint Regiomontanus.
Mátyás halála után a közállapotok, majd a török megszállás eleve kizárták az egyetemi oktatás fenntartásának lehetőségét, de a méltatlan utódok sem fordítottak gondot a művelődésre s a felsőoktatásra. Erdélyben viszont a fejedelmek, bár szerényebb eszközökkel és kisebb mértékben, de folytatói voltak Mátyás kultúrpolitikájának. Mikor Erdély 1541-ben önállósult, Báthory István erdélyi fejedelem főiskolát alapított Kolozsvárott. Ez a többek által egyetemnek deklarált főiskola 1582-ben indult meg teológiai és filozófiai fakultással, orvosi kara nem volt. Folyt azonban az orvosi ismeretek bizonyos fokú oktatása a filozófiai fakultáson, a természettudományos diszciplínák között.
Bethlen művelődéspolitikájának legfontosabb összetevői közé tartozott a szervezett zarándoklat, a peregrinatio valamint a székvárosi főiskola. Az előbbibe beleértendő természetesen az orvosjelöltek peregrinatiója is. Ezt egyébként már a kortársak is így látták. Bethlen Gábor fejedelem bizonyosan a Ferdinánd feletti győzelem és a megkötött békében elért eredmények emlékezetére, Erdély művelődésének előmozdítására, 1621. évi ígéretének beváltásaképpenolyan törvényt alkotott, mely főiskola létesítésére irányult. Erre a Gyulafehérvárott felállított főiskolára 1622-ben már neves külföldi professzorokat hívott. Az Akadémiával együttműködő iskola egyik rektora, Ascanius Mihály orvosdoktor, I. Rákóczi György udvari orvosa volt, aki a külföldre készülő diákokat elemi orvosi ismeretekre oktatta.
Ha az elemi orvosi ismeretek nem is tartoznak szorosan az orvosképzéshez , az orvosjelöltek előképzése szempontjából bizonyára nem jelentéktelen ezeknek a kollégiumi orvostanároknak e téren végzett oktató és nem lebecsülendő irodalmi munkássága. Klasszikus képviselőjükKyr Pál, aki 1534-59-ben Brassó város fizikusa,egyúttal a híres Honterus-féle brassói kollégiumban a filozófia tanára. Brassóban 1551-ben közzétett „Sanitatis studium ad imitationem Aphorismorum compositum...” című művét kifejezetten a diákság orvosi előképzése céljából írta. Egyébként ez az első orvosi munka, amit Erdélyben kinyomattak. Ezek közé sorolhatjuk Páriz Pápai Ferenc orvosdoktort is, a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban a görög nyelv tanárát, számos orvosi mű szerzőjét, aki 35 esztendeig tartó tanári működése alatt a klasszikus filológia mellett rendszeresen adott elő élettant és hygienét is. Tanítványai közül éppen előadásai hatására számosan lettek orvosok. Hunyady Ferenc igen neves erdélyi orvos, a kolozsvári kollégium tanára, és bár nevét históriai munkái, valamint versei tették ismertté az irodalomban, a természettudományos és elemi orvosi oktatást sem hanyagolta el. Ugyanezt mondhatjuk Friedrich von Monau brassói fizikusról, aki 1635-ben a brassói evangélikus kollégium tanára. A kollégiumi ifjúságot természettudományos szellemben nevelő, az élettanra oktató tanár volt Laskai Csókás Péter.
Míg a viszonylag független Erdélyben kibontakozhatott az orvosképzés csírája, addig a törökök által megszállt Magyarországon még erről sem lehetett szó. Valamiféle felsőoktatás csupán a megmaradt királyi Magyarországon jöhetett volna számításba. Ez azonban elszegényedett, a külföld vonzása viszont nagy volt. Így lett a 17-18. századi magyar orvosképzés színhelye a külföld.
Érdemes azonban elgondolkodni,voltak-e közös indítékok, netán közös módszerbeli, formabeli eljárások, melyek a magyar orvosok kivándorlásához, külföldi tanulásukhoz és praxisukhoz vezettek. Itt két fogalommal találkozunk a magyar orvostörténelemben: a peregrinációval és emigrációval, melyek mind a késő középkorban, mind a reneszánsz idején különösen a reformáció utáni időszakban a magyar orvosi élet csaknem szerves részeként jelennek meg. Az is megállapítható, hogy a kivándorlásnak első és legfontosabb célja a tudás megszerzése volt, s ezen túl másik célja gyakran a tudás továbbadása. A külföldön letelepedteknél pedig nemritkán az orvosi feladat (udvari orvos, egyetemi tanár) mellett olyan tevékenység, amely túlnyúlt örvosi működésükön: diplomáciai, politikai feladat avagy egyházi méltóság. Orvosi hivatásukat azonban soha nem adták fel.
A nagyszombati orvosi fakultás felállításáig a magyar orvosjelöltek előtt eleve csak két lehetőség kínálkozott, az egyik: külföldön tanulni, a másik ezzel nem egyenértékű inkább csak előtanulmányok: hazai orvosi magániskolákban. Az utóbbi tanulmányokat többnyire valami külföldi egyetem stúdiuma egészítette ki, hiszen diplomaszerzésre csak így volt mód. A tanulni vágyó orvosjelöltek Itália, Franciaország, Anglia, a reformáció után Németország, Hollandia és Svájc egyetemeit látogatták. Így tehettek szert a kor színvonalán álló tudásra, és így szerezhettek Európa-szerte érvényes diplomát.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy ha már az országon kívül keldiplomát megszerezni, akkor ez a Habsburg Birodalmon belül a nagy hagyományokkal rendelkező bécsi egyetemen történjék. A késő középkorban van is erre adat, a reformáció után azonban csak akatolikus diákok tudtak élni ezzel a lehetőséggel, mivel a protestánsok csak a licenciátusi fokozatig juthattak el. II. Ferdinánd utasítására ugyanis az egyetemi Constitutio olyan feltételt tartalmazott, mely szerint senki sem bocsátható promotióra, aki nem ismeri el a szeplőtelen fogantatást, a conceptio immaculatát illetve annak nyilvános védelmére (eskü) nem hajlandó. Ez később a nagyszombati egyetem statútumába is bekerült.A vallási türelmetlenség távol tartotta a protestáns tanulókat a bécsi egyetemtől, ahol még a 18. század második felében sem avattak doktorrá protestánst. Csak amikor a hollandiai egyetemről katolikus volta miatt kényszerűen távozó van Swietennek , sikerült mértékadó osztrák körök előítéletét eloszlatni, akkor vált legalábbis részben kedvezőbbé a helyzet.
A peregrináló diákok egy része a jobb körülmények, a nagyobb tudományos karrier vagy egyéb okok miatt tanulmányaik befejeztének színhelyén maradva a peregrinusból emigráns lett. Hangsúlyozni kell, hogy az emigráns, aki végül is szabadon választott, ha nem is mindig hazát, de mindenképpen más működési helyet, nem tévesztendő össze az exulenssel, aki távolról sem szabad elhatározásból hagyta el országát. A peregrináció kezdete a magyar diákok esetében a késő középkorra vezethető vissza. Folytatódik a reneszánsz idején, különösen a reformáció után, s még a 18-19. században is nyomon követhető.
Nem lehet véletlen, hogy az első studiosusokkal abban a Párizsban találkozunk, amely a „késő középkor reneszánszát” képviseli, mert a 12-13. században történt az első eredményes kísérlet arra, hogy a görög-arab kultúra a medicina szellemi felfrissülését hozza. Nem „obskurus középkorról” van szó, hanem ugyanolyan megújulásról, mint amely a Kristeller-meghatározás szerint 1300-tól 1600-ig tartó európai reneszánsz görög-latin megújulása. A medicus universalis maga is uomo universale.
Egyébként azt sem érdektelen megemlíteni, hogy miközben a késő középkor tudománya, kultúrája a görög-arab kultúrában keresi a szellemi megújhodást, s megalkotja mindazt, ami a Nyugat szellemi karakterisztikumává és erősségévé válik világos érvelést, a tudományos pontosságot ugyanebben az időszakban -, Párizsban a szerzetesi spiritualizmus meghirdeti a Kelet miszticizmusához való visszatérés programját is. A meditatív-contemplativ irányzat azonban nem gátja a medicina fejlődésének, a szerzetesek magányba vonulása is az új iskolák útját egyengeti. Ez az az orvosi szemlélet, amit a hazánkban működő külföldi, illetve hazatért magyar orvosok is képviselnek.
Ösztöndíjak mellett egyes külföldi egyetemeken egyéb financiális előnyök tették könnyebbé a magyar tanulók helyzetét. Így például Utrechtben a magyar (és kizárólag csak a magyar!) hallgatók beíratási díját éppúgy elengedték, mint a groningeni vagy a baseli egyetemen, ahol az anyakönyvben nem egy magyar neve mellett a következő bejegyzés olvasható: „gratis inscriptus est, quia Hungarus” . A külföldi tanulást segítették elő a protestáns főurak stipendiumai, ösztöndíjai is.
A hazai universitas teljes, tehát orvoskarral is kiegészített kialakulása előtt gyakran megtörtént, hogy az orvosjelölt stúdiumainak megkezdésére egyik vagy másik ismert, nagy kapacitású és jó elméleti felkészültségéről is híres orvos tanítványa lett. Ez esetben vagy valóban csak a tanulmányok megkezdéséről, s stúdiumokba való bevezetéséről volt szó, hogy az orvosjelölt ne teljesen készületlenül kezdje meg egyetemi tanulmányait, vagy pedig csaknem teljes elméleti és gyakorlati orvosi tanulmányokat végzett a tanítvány. Utóbbi esetben a külföldi tanulmányút ideje lényegesen megrövidült, hiszen ekkor a cél a tanulmányok kiegészítése, az ismeretek kibővítése, s főként a diploma, a tudományos fokozat megszerzése volt.
Ez a tanulási forma egyébként külföldön sem volt szokatlan. Orvosi magániskolákkal már a 16. században találkozunk Magyarországon. Ilyen magániskolát tartott fenn a nagyhírű felvidéki orvosdoktor és református lelkész, Görgey Pál, akinek orvosi magániskolája 1670-ig működött az Ung megyei Kapos községben.Talán a legnevesebb ilyen jellegű iskola Fischer Dánielé. A nagy irodalmi munkásságáról híres és széles körű praxist folytató felvidéki orvos késmárki magániskoláját számos orvosjelölt látogatta. A mellette tanuló Gömöri Dávid már két év után megkapta a jénai orvosdoktori diplomát.A 18. század másik híres magániskoláját Moher Károly Ottó tartotta fenn Besztercebányán. Ez a híressé vált Academia Molleriana többek között olyan, később nagy hírűvé vált orvosok tanulmányait indította el, mint Madai Dávid Sámuel, Perlitzi János Dániel stb. Tanítványai számára írta „Succincta morbos curandi methodus suis auditoribus in domesticis scholis dicata” című művét.
Orvosi fakultással rendelkező országokban is jelentős szerepük volt az orvosképzésben a magániskoláknak. Mióta Boerhaave az orvosképzés gerincévé tette az elméleti oktatásnak a klinikai gyakorlattal való kiegészítését, a kórházakon illetve klinikákon túl a mindennapi orvosi gyakorlat segítette elő a klinikai tanulmányok kiegészítését és a 18. században a magániskolák felvirágzását. Főként neves klinikusok magángyakorlatát látogatták hallgatóik, és részt vettek mesterük magánpraxisának vizitjein. De ezt megelőzően sem tartozott ez a képzési mód a ritkaságok közé, hiszen már Paracelsus említi, hogy számos tanítványa között két értelmes magyar is volt: „… von Pannonia seyen zween wohlgerathen…” Eperjesen a 17. század második felében Weber János orvos és gyógyszerész volt a városbíró. Egykorú feljegyzések szerint saját költségén orvos-gyógyszerészeti iskolát tartott fenn. A felvidékihez hasonlóan Erdélyben is több orvosi magániskolával találkozunk. Bologna egyenesen „sajátos erdélyi jelenségnek” nevezi a magánúton folytatott orvosi tanulmányokat. A magániskolát fenntartó orvosok között találjuk Pariz Pápai Ferencet-Később Kölesérinek is voltak növendékei.
A magániskolák azonban bármilyen jók voltak is nem pótolhatták az egyetemi orvosképzést. A középkori egyetemek megszűnése után több kísérlet történt orvosi kar felállítására, bár az egyház e kérdésben nem foglalt el egységes álláspontot. A jezsuita rendnek nem volt célja az orvosi kar felállítása. Pázmány elvileg nem zárkózott el egy orvosi fakultás felállításának gondolatától, azonban erre irányuló különös törekvést nem mutatott. Mikor azonban a jogi és orvosi kar létesítése elméletileg szóba került, Mutio Vitelleschi, a jezsuita rend római generálisa, 1635. szeptember 1 jén kelt levelében a következőket írta Pázmánynak: „Barbeini bíboros (Francesco Barbeini VIII. Orbán pápa államtitkára és unokaöccse) jól tudja, hogy Magyarországon a jogi és orvosi hivatásra nem minősítenek, ám ennek különösebb szüksége nem is látszik fennforogni, mert hiszen számos akadémia hagyatott már jóvá és nyert megerősítést, amelyben sem jogi, sem orvostudományi doktorok nem graduáltattak:” Meglepő egyébként, hogy egy ideig éppen a két világi kar a jogi és orvosi hiánya miatt nem adta a pápa a nagyszombati egyetem alapításához beleegyezését. Pázmány egyik, az alapítás tervébe beavatott paptársa, később az egyetem rektora, Dobronoki páter számol erről be naplójában.
Kollonics Lipót érsek viszont elismerte, sőt szükségesnek látta Az orvosi kar felállításának szükségességét. Erre utal 1689-ben írt „Einrichtungswerk” című javaslata, melyben teljes, tehát orvosi fakultással is rendelkező egyetem felállítása mellett szól, azt remélve, hogy így Magyarország kellő számú képzett orvoshoz jut. Az orvosi kar felállítását megelőzően a legjelentékenyebb tervezet Perlitzi János Dánieltől származik. Perlitzi, akkor Nógrád megye főorvosa, 1751-ben Mária Teréziához olyan tervezetet nyújtott be, amelyben orvosi egyetem, tudományos akadémia és országos könyvtár szervezésére tett javaslatot. Az elsőnyilvános akadémiai jellegű orvosképző iskola Magyarországon az 1769-ben Egerben létesített „püspöki orvosi iskola” volt. Ezt az egri irgalmas rendi kórház mellé gróf Esterházy Károly egri püspök állította fel az Eger-ben 1740 óta működő jogi iskola kiegészítéseképpen. A „Schola Medicinalis” szervezője és vezetője Markhot Ferenc dr., Szolnok és Heves vármegyék főorvosa volt.
Az egri Schola Medicinalisban a bolognai egyetemen végzett Markhot Ferenc doktor, az irgalmas rendi kórház főorvosa tíz hallgatót oktatott a kor szokásának megfelelően meghatározott, előre kijelölt tankönyvekből. Az előadások és gyakorlatok színhelye az irgalmas rendiek kórháza volt, ahol valóban minden lehetőség megvolt a gyakorlati képzéshez. Nem vitás, hogy az iskola kezdetben legfelsőbb, tehát legalábbis helytartótanácsi engedéllyel működött. Nem ismeretes, hogy az engedélyt mikor vonták vissza. Valószínű azonban, hogy ez összefüggésben lehetett az oktatás megindulásával a nagyszombati karon. Az egyetemi orvosi fakultás felállításával az egri orvosi iskola elsorvadt, és 1774-ben megszűnt. Bizonyos, hogy az egri Schola Medicinalis jelentős állomás a magyar orvosképzés történetében, ha fennállásának rövid ideje és az itt tanult hallgatók csekély száma miatt, jelentőségét nem is szabad túlbecsülni.
A kezdetben egységes orvostudomány két alapdiszciplínája; a belorvoslás és a sebészet Galenus korában kezd szétválni. Ez a mindkét ág számára kedvezőtlen folyamat az arab befolyás növekedésével fokozódik. Maximumát a 12-13. században éri el. Az egyház kijelentése: „ecclesia abhorret a sanguine” teljessé teszi a szakadást. A seborvoslás századokon át külön úton jár, így a sebészek képzése érthetően teljesen eltérő az orvosképzéstől. Jóllehet a manuális sebészi munkát az egyház tiltó rendelkezései miatt legalábbis részben már a 13. században a laikusok vették át a klerikusoktól, és azt iparszerűen űzték, a céhekbe való felvétel hosszú ideig akadályokba ütközött.
A céhrendszer a 13. században alakult ki, ettől kezdve a városok iparűző lakosainak kötelezően valamely céhhez kellett tartozniok. A sebészek foglalkozását azonban kezdetben oly mértékben lealacsonyítónak tartották, hogy nem vettek fel chirurgusokat a céhekbe. Ausztriában és az örökös tartományokban I. Lipót 1689-ben királyi paranccsal kötelezte felvételükre a céheket. Hazánkban a sebészcéhek már a 16. században megalakultak. Az esztergomi sebészek 1597-ben kelt céhlevele részletesen közli a céhszabályokat, kitérve a tanulmányi rendre is. Erdélyben a sebészcéhek a 17. század elején alakulnak. Bethlen Gábor 1628. évi okirata említi a sebészborbélymesterek céhét.
A sebész tanulmányi útja a következő volt: ha a gyakorlati sebészetet négyévi inaskodás alatt elsajátította, ünnepélyes körülmények között avatták legénnyé, felszabadították. A vizsgán ha voltak ilyenek a városban a doktorok , a sebészmesterek, néhány kirendelt mester más céhek képviseletében és két tanácstag vettek részt. Áttekintve a vizsgaanyagot meg kell állapítani, hogy az elméleti képzés színvonala alacsony volt. A céhek kiképzési, illetve vizsgáztatási jogát a nívóemelés érdekében 1756-ban korlátozták. Ettől kezdve a mestervizsgát a megyei fizikus előtt kellett letenni. A sebészvizsga tárgyát és formáját illetően a helytartótanács 1761. augusztus 14-én kelt rendelete intézkedik. A régi, csak a céhek által szabályozott vizsgával szemben, ahol még a „remekkészítés” dominál, itt lényeges anatómiai és patológiai ismeretek számonkéréséről van szó. A debreceni sebészcéh feltehetően Weszprémi által összeállított, 1761 augusztusából datált, már a fenti rendelet szellemét tükröző vizsgaanyaga megtalálható a debreceni kollégiumi könyvtárban őrzött kéziratban. Ez a magyar nyelven írott kézirat kitűnő képet ad arról, hogy a 18. században milyen fokú és jellegű tudást kívántak meg egy magyar sebészorvostól.
Tovább emelkedett a sebészképzés színvonala, amikor már a legényavatás is csak tisztiorvos előtt letett vizsga alapján, de formájában még céhen belül történhetett. Az egyetem orvosi karának megnyitása után az ott megindult külön seborvosi tanfolyam vette át a sebészek képzését. 1770-ben a Generale Normativum in Re Sanitatis előírja, hogy sebészeti gyakorlatot csak az folytathat, aki az egyetemen tett vizsgát.
Ami magát az orvoslást, a gyógyító eljárásokat illeti, azok a középkori Magyarországon az akkori európai színvonalat jelentették. Példa erre többek között Albich Zsigmond (Sigismundus Albicus), Bartholomaeus Squarcialupus de Plumbino, Dabi Mihály és még sok más magyar vagy Magyarországon működött orvos munkásságát tükröző kéziratok, főként pestisiratok, a salernói Regimeneket követő praktikus orvosi tanácsokat nyújtó írások, botanikai, balneológiai ismertetések és végül antidotáriumok.
Ezeknek a kéziratoknak illetve Albicus esetében ősnyomtatványoknak olvasása arról győz meg, hogy a késő középkori Magyarország medicinája tökéletesen megfelelt annak az általános, magas fokú műveltségnek, amit Zsigmond, majd Mátyás király udvarában oly nagyra becsültek. A hazai sebészek munkássága sem tért el az európai átlagtól. Legkorábbi adataink a torzított „cirolicus” néven említik őket. Már a Budai Jogkönyv is tartalmazott rájuk vonatkozó rendelkezést. A klasszikusan képzett orvosok száma akkoriban igen csekély volt, így nem becsülhető le azoknak a népi orvoslóknak a szerepe, akik ugyancsak Európa-szerte igyekeztek tapasztalattal és ráolvasással egyaránt segíteni a szegény, beteg embert, s akik mellett szép számmal járták az országot a kuruzslók, kőmetszők, hályogkovácsok.
Nincsenek megbízható forrásaink arra nézve, hogy Magyarországon a tatárdúlás előtt fellépett volna a lakosság tekintélyes részét pusztító, országos jelentőségű járvány. A lepravagy „bélpoklosság” viszont hazánkban éppúgy mint Európa más államaiban már a XI. században sok áldozatot szedett, s a XIV. századig a egyre nőtt a leprás megbetegedések száma. Hogy a XIV: századig milyen gyakori volt hazánkban ez a félelmetes betegség, azt eléggé bizonyítják a légrégibb okiratos emlékeinkben igen gyakran előforduló „lázár” és „poklos” tagot tatrtalmazó helynevek. 1265 körül a Répce folyó közelében egész falujuk volt a bélpoklosoknak, ahol elkülönülten, talán valamely közeli gyógyító forrás közelében laktak. A leprára vonatkozó hazai feljegyzések igen szeglényesek; a leprosoriumok, (a leprabetegek elhelyezésére épített házak) nagy száma mégis a betegség elterjedt voltát bizonyítja.
A tatárdúlást követő döghalál mibenléte a hiányos tünetfeljegyzések miatt pontosan nem azonosítható, súlyos veszteségeket okozó járványos és fertőző volta azonban nem kétséges. El nem hanyagolható, de kevéssé rekonstruálható hazai járványoknál összehasonlíthatatlanul nagyobb, egyetemes kihatása volt a XIV. században ide behurcolt és attól kezdve az országban évszázadokon át különböző időkben, változó hevességgel pusztító pestisjárványnak, a „nagy pestis”-nek.
Magyarország egészen hamar érintkezésbe került a pestissel. Nagy Lajos ugyanis 1347-ben pestisjárvány miatt szakítja félbe itáliai hadjáratát. A király felismerte, hogy nápolyi uralmának fenntartásához biztosítania kell a két ország közötti közvetlen tengeri összeköttetést. Ezért az éppen lezajlott pestisjárványtól elnéptelenedett és legyengült, békét sürgető Velencével új tárgyalásokat kezdett a dalmát kikötővárosok elnyeréséért, de ennek esetleges sikertelenségére is számítva, Genovával is egyezséget kötött, hogy velencei támadás esetén hajóikkal támogassák őt. Velence békekövetei és a hadra felkészült genovai hajók egyidőben érkeztek Nápolyba, de a tárgyalásoknak hirtelen véget vetett a borzalmas erővel fellépett pestisjárvány.
Pethő Gergely és Bonfini tanúsága szerint 1348-ban Magyarországon teljes erővel dühöngött a pestis. 1350-ben alábbhagyott, de tízévi szünet után 1360-ban újra fellángolt. Ez évben egyedül Budán 16 000 embert a lakosság tekintélyes részét - ragadta el a halál.A járvány következő fellobbanásának éve hazánkban is 1380. Méreteiről, arányairól nincsenek megfelelő kútforrásaink, de abból is következtethetünk a pusztítás országos jellegére, hogy Nagy Lajos király 1381. október 20-án a még mindig dühöngő pestis miatt általános perhalasztást hirdet.A századforduló elszórt jellegű, szűkebb körre kiterjedő helyi járványai után 1409-ben újult erővel támad a „feketehalál”. Sopron csaknem teljesen elnéptelenedett, ezért Zsigmond 1410. június 4-én a város újbóli benépesítése céljából az új betelepülőknek nyolcévi teljes adómentességet és egyéb könnyítéseket biztosít.
Alighogy alábbhagyott a dögvész pusztítása, 1439-ben a Titel körül harcoló magyar seregben kitört vérhasjárvány harcképtelenné tette a hadakat, és súlyos vereség okozójává vált. 1441-ben újból Budán pusztít a pestis. I. Ulászló király nyilván az elkülönítés jelentőségét ismerő orvosai tanácsára a jól izolálható Csepel-szigetre vonult vissza, a magával hozott lengyel hadakat pedig hazabocsátotta.1453-ban és 1454-ben a sűrűn lakott Lőcse a járvány fő színhelye. 1455-ben és 1456-ban a Balkán felől érkező új pestisjárvány pusztítja Magyarországot és Erdélyt. A Belgrádból hazatért magyar keresztes vitézek terjesztették; csúcspontját Budán érte el. Nyomában óriási éhínség járt. Ez a járvány áthúzódott 1457-re is, de utána csaknem két évtizedes szünet következett. 1475-ben Mátyás király egy oklevele emlékezik meg a Horvátországban meg nem szűnő pestisről, mely Magyarország dunántúli részeire is átcsapott. Erőssége egyre fokozódott; 1478-ban Mátyás királyt is az erdőkbe kényszeríti. 1480-ban már seregét sem kíméli a pestis; Bécsújhely ostroma alatt valósággal megtizedeli a magyar tábort. 1485-ben egy addig ismeretlen angliai eredetű fertőző betegség, a sudor Anglicus (angol veríték) pusztítja az ország lakosságát.
1494 a szifilisz megjelenésének éve Magyarországon. Ez a betegség kezdetben heveny fertőző formában jelentkezett és járványszerűen terjedt, akkoriban még nem kizárólag nemi betegség jelleggel. A király Zsámbékra vonult vissza, az egész nyarat ott töltötte, majd hosszú utazást tett az országban, s csak vargabetűkkel tért vissza Budára, ahol a járvány már szűnőfélben volt. Bakócz Tamás prímás is megkapta a betegséget, de nem esett annak áldozatául. Igen sokan azonban belehaltak a nagy erővel fellépő betegség következményeibe.
1495-ben Európa-szerte Magyarországon is újabb pestisjárvány dühöngött. Erről Heltai Gáspár és Istvánffy számolt be. Miközben a pestis még 1496-ban sem adta ki az erejét, a Duna mentén továbbterjedt a szifilisz. A keresztes hadak egyébként nemcsak a pestis, a szifilisz és a vérhas terjesztésében játszottak közre, a leprát is behurcolták Erdélybe. 1498-ban Brassóban számos lepraeset fordult elő, és a város több helyiségből álló ispotályt emelt a leprabetegek gondozására.
Az 1510. évi pestisjárvány pusztító erejére következtethetünk abból a tényből, hogy II. Ulászló király Budáról Pozsonyba, majd Morvaországba menekült, s az ország kormányzását mint arról Istvánffy tudósít Perényi Imre nádorra bízta. A pestist ismét nagy éhínség követte.Nagyszebenben ez évben Hans Saltzmann erdélyi orvos erős vesztegzár felállításával elérte, hogy az országos pestis, mely Erdélyben is igen heves volt, a várost megkímélte. A XVI. század közepétől kezdve a hazai íráskultúra fejlődése következtében sokkal több feljegyzés maradt reánk a járványokról.
Reneszánsz kori orvosi művelődésünknek is középpontja Mátyás király budai udvara, mely sok magyar és külföldi, főként olasz orvos találkozóhelye. Nevezetes könyvtárában fontos orvosi művek is találhatók. Jellemző a korra a külföldről hazánkba irányuló élénk orvosjárás. Néhány sebész is megfordult nálunk. Mátyás király 1469-ben Frigyes brandenburgi őrgróf sebészét hozatja pozsonyi udvarába. Báthory István erdélyi vajda pedig 1503-ban a Velencei Köztársaságból kér és kap egy jó orvost. Alsó-Ausztriából jött Mátyás Riederer János nevű ügyes kezű sebésze, kinek Bécsújhelyi 1489-ben jutalmul házat adományozott. Budai udvarában találjuk többek között Francesco Fontam doktort, a sebészetet is művelő Francesco da Bressát. A király mindkettőt diplomáciai feladatokkal is megbízta. Beatrix királyné nővérének ajánlatára kerül Budára Baptista Conano doktor; mellette Johannes de Leonibus és Julius Aemilius orvosok.A királyi példát követve a főúri udvarokban is találkozunk külföldi, főként olasz orvosokkal. Váradi Péter kalocsai érsek 1492-ben Branche nevű orvosát küldi Kinizsi Pálhoz. Antonio Gazio, a neves humanista orvos Thurzó Gábor udvarában él egy ideig.
A Magyarországon működött olasz orvosok.legkimagaslóbb alakja Giovanni Manardo (1465 1536), aki mint II. Ulászló és II. Lajos orvosa öt évet töltött hazánkban, leginkább Budán. Epistolae medicinales című közismert munkájában nagyon sok a magyar vonatkozású levél. Hogy a királyi udvarban sok idegen származású, külföldi orvost találunk II. Lajos orvosa például. a nagy tudású német Wirth György doktor , ez nem azt jelenti, hogy az egyetemet végzett magyar orvosok tudása alacsonyabb lett volna. Csupán számuk volt jóval kevesebb. Orvosaink tudásának elismerését jelzi, hogy a bolognai egyetemnek a XV. században három magyar orvosprofesszora is van: Paulus Hungarus, Giovanni d'Ungheria, Dionisio d'Ungheria. Peremartoni Mihály pedig 1505-től 1508-ig a bécsi egyetem rektora. S tovább sorolhatnánk.
Az elmélyült orvosi tudás, a széles általános műveltség azonban e korban sem jelentette mint ahogy ma sem jelenti a tisztán természettudományos gondolkodást. Ha a korszak legnagyobb asztronómusa, a világképet megváltoztató orvos, Kopernikusz hitt az asztrológiában márpedig hitt –, miért lettek volna e periódus tudósai csak racionalisták? Az egzakt asztronómia és az astrologia medica ekkor még jól megfértek egymás mellett. 1495-ben jelent meg az a magyar vonatkozásokat is tartalmazó ősnyomtatvány, melyet Johannes Müntz württembergi orvos írt: Tabulae minutionum super meridiano Budensi (Érvágási táblázatok a budai délkörön). Ebben a havonkénti érvágások alkalmas és alkalmatlan napjait írja le a budai égkörhöz viszonyítva.
A XV. században már nemcsak a királyi székhelyeken találkozunk orvosokkal. Egyik-másik nagyobb városunk fizetett orvost, physicust alkalmaz, akinek a higiénés rendelkezések betartásának ellenőrzése mellett a szegény betegek gyógykezelése is feladata. Nagyszeben város András nevű orvosa 1506-ban évi 75 Ft-ot kapott a várostól. Ez természetesen csak magángyakorlatának kiegészítéséül szolgált, jóllehet akkoriban nem kis pénz volt.
A mohácsi vészt követően a megszállt területek orvos nélkül maradtak. Erdély valamint a Dunántúl és a Felvidék néhány városa illetve főúri udvartartása volt annak a kevés, de tudós orvosnaka működési területe, akik a magyarországi medicinát európai szinten tartották. Utazásaik, melyeket bízvást nevezhetünk tanulmányutaknak is, kiterjedt levelezésük biztosította állandó kapcsolatukat Európa tudományos központjaival. Kolozsvárott született 1539-ben az a Jordán Tamás, aki alapműveltségét Erdélyben szerezve, tanulmányait francia és olasz egyetemeken folytatva, mint tábori orvos a febris castrensis legjobb megfigyelője, morvaországi tartományi főorvosként pedig a morbus Brunogallicus kitűnő leírója volt (1570).
Nem kis szerepet töltött be Erdély közéletében Báthory István udvari orvosa, a piemonti származású Blandrata György. Magyarország nyugati része 1526-ban a Habsburg-ház révén Bécs befolyása alá került. Így mindazon rendelkezések, melyek az orvosokra, illetve az orvosi gyakorlat folytatására vonatkoztak, többé-kevésbé hazánkban is érvényesek lettek. Különösen igaz ez Pozsony városát illetően, melynek statútumai egyértelműen rögzítik az orvosi működés feltételeit, az orvosok jogait és kötelességeit a XVI-XVII. században. Ebben a városban különösen nagy tekintélynek örvendtek az orvosok, amit az is bizonyít, hogy Paracelsust Pozsonyban tartózkodása alkalmával az 1537. évi Szt. Mihály-napja előtti pénteken a városi tanács megvendégelte. Pozsony volt ugyan „otthona”, de a bécsi udvar adott teret a nagy hírű magyar humanista, Zsámboky János orvosdoktor működésének is. Az ő tevékenysége, Európa legjelentősebb tudósaival folytatott levelezése, nem kis mértékben alakította a magyarországi humanista műveltséget, befolyásolta az akkor még polihisztor orvosok, például. a pozsonyi Purkircher György munkásságát.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969