2013. I-VI
 

A "tömegvonzás" hatása a betegekre
Haraszti László - Beliczay Zsuzsa

(Bevezetés) Küldhetem a szomszédasszonyomat is? – Szívességkérésként hangzik, s ilyet nem mindig teljesít az ember örömmel. Hiszen plusz munkáról van szó, addig nem volt feladatról. Fel lehet sülni vele, s a régi klienssel felépített bizalom, siker is elszállhat. Legalábbis ilyesmitől féltem eleinte a pszichiátriai rendelőben, amikor találkoztam ezzel az igénnyel.
Ma másként tekintek az ilyen kérésekre. Persze, hogy hozhatja. Hozza! Magamban pedig azt gondolom: de jó, mert könnyebb munka lesz, nem kell annyi ellenállással megküzdeni, mint egy szokvány eset kapcsán. Már tudjuk, könnyebb dolgunk lesz az ajánlott beteggel, mintha magától jelentkezne. Néha egész holdudvar alakul ki az első gyógyult kliens körül, aki az általa jól felismert, maguktól lépni nem tudó betegeket orvosához küldi. Ajánlása nehezen megfogható "gravitációs" erővel vonz, kényszerít a gyógyulás felé. Ennek a katalizátor hatásnak az elemzése a gyógyulás nem specifikus tényezőinek a feltárását segíti rövid esetismertetéseken keresztül. A javulás felgyorsításában szerepet kap a szociális tér erős paradox kötése, a megelőlegezett bizalom, s a korrektív emocionális élmény elemei, a szociális viszonyítás.
A megbízható, jó klientúra nem hirdetésre, hanem ajánlásra jön. ”Jó bornak nem kell cégér”, illetve a jó pszichiáter olyan, mint a népdal: szájról-szájra jár (a híre). Egyik elégedett ügyfél ajánlja a másikat, s így adják kézről kézre a szakembert. Néha pontosabban diagnosztizálva a bajt, mint a családorvos, hiszen ők átéltek már hasonló nehézségeket, belülről tudják, mivel jár az. Ez a segítségadás (ami gyakran egyfajta karitatív tevékenység) nemcsak „fejlett védekező mechanizmus”, de önértékelést növelő hatású is. Az így érkezett betegek pedig sokszámú tapasztalat szerint nagyobb arányban, jobban gyógyulnak, mint az ismeretlenül orvoshoz kerülő kliensek. Alábbiakban ennek a "tömegvonzásnak" a mibenlétét próbáljuk meg feltárni.


(A jelenség és a hozzá vezető út. A küszöbön innen) A kliens – legyen orvosé vagy ügyvédé – nehéz utat jár be, amíg rászánja magát, hogy bejelentkezzen. Betegsége, sérelme esendőbb színben tünteti fel, mint ahogy saját magát szeretné látni, láttatni. A jelentkezéskor be kell ismernie maga és a világ előtt, hogy nem képes megbirkózni valamivel. Énképe, önértékelése mindenképpen sérül, s ezzel igen nehéz szembenézni. Már nem sérthetetlen, már nem hibátlan, már nem omnipotens – mindezeket a gyermekies fantáziákat (amelyeket mindannyian rejtve magunkkal hordozunk) fel kell adnia, s ráadásul be is kell „vallania” ahhoz, hogy segítséget kapjon, s túljusson rajta. Ez az (ön)vallomás egyáltalán nem könnyű. Stációi vannak. Az ember először saját magán fedezi fel, hogy valami nehézsége van, amit nem tud megoldani. Aztán családja, ismerősei előtt is be kell ismernie, miközben onnan se várhat sok segítséget, s kifelé kell fordulnia. De nem tudja, hogy kihez. Ezért kicsit részletesebben fel kell tárnia szűkebb-tágabb környezetének a gyenge oldalát. Sokaknak olyan ez, mintha pellengérre állítanák - szégyenlik magukat. Azért, mert valamit rosszul vagy sehogy sem tudtunk megoldani pedig elvártuk magunktól. Sokat számít a stigmatizációtól való félelem. Az előítéletek okán is félnek betegeink segítséget kérni. ”Aki pszichiáterhez fordul, az bolond, vagy alkoholista…” Ki meri felvállalni ezt a címkét? Félünk a szégyentől, hogy ránk sütik a bélyeget. Márpedig a szégyen nem más, mint identitásunk megkérdőjelezése.
Egy 33 éves ügyvédnő (mindkét szülője orvos) arra kért, anyja nevére írjam fel az depresszió elleni gyógyszert (rögtön hívta is a TAJ-szám miatt), mert: „Tudja, doktornő, olyan ciki lenne, ha valaki megtudná az irodában, hogy ide járok, s ilyeneket szedek…”
A döntéshez át kell tehát lépni egy bizonyos ellenállás-küszöböt, ami eleddig visszatartott attól, hogy nyilvánosan felvállaljuk: nem tudjuk egyedül megoldani a problémánkat. Ha a szenvedésnyomás meghaladja ezt a küszöböt, akkor segítséget keresünk, majd el is fogadjuk azt. Van, akinek igen magas ez a küszöb, sehogy sem tud átlépni rajta.
Egy 50 év körüli férfi 5 évig őrizte tárcájában az első és egyetlen újsághirdetésem, miszerint “pszichiátriai-szexológiai magánrendelés nyílik jövő héten"… aztán egy-két sikeres terápiás ülés után így fogalmazott: “Verem a falba a fejem, hogy nem jöttem el akkor…hiszen feleslegesen kínlódtam 5 évig, most egy hónap alatt minden rendbe jött…!”
Sőt, minél inkább nyilvánvaló a külvilág számára, hogy nem tudunk megbirkózni problémánkkal, annál inkább hárítjuk azt. Mindaddig, amíg nyilvánvalóan diszfunkcionálissá válunk, ám ekkor a megoldás kívül esik rajtunk például mentőt kell hívni, s a mentőorvos fog dönteni a kórházról, s nem mi magunk. Kiváló “felmentés”, mert a testi tünetekbe váltással (rosszullét, remegés stb.) a felelősség rajtunk kívülre kerül.


(A küszöbön át) Az ilyen elbizonytalanodásban jól jön, ha egy ismerős elárulja: ő is szenvedett ettől a gondtól. Ilyenkor kiderül: nem vagyunk olyan kiugróan mások, különlegesen gyengék. Meg lehet küzdeni a problémával, túl lehet jutni rajta eredményesen. Jó ilyenkor olvasni is a betegségünkről – ezért olyan sikeresek az „Oldd meg magad” elvre hivatkozó kézikönyvek, jogi tanácsadók – mert megosztják a gondot, a felelősséget: mással is megtörtént ugyanez, talán akkor nem is én vagyok a gyenge... S mint szalmaszálba kapaszkodunk bele abba, hogy a másiknak ki segített. Ki volt képes megoldani az epekövet műtét nélkül, az isiászt, az adóügyet, a válópert. Ha neki megoldották, akkor velünk is biztosan boldogulnak. A másik javaslata pedig, (hogy kihez forduljunk) egyfajta garanciát ad. Referenciát, de mivel a sorstárstól jön, ez olyan, mint a jótállás. Ha nem is kimondottan, szerződésszerűen, de mégis. Ez pedig biztonságot jelent.
Bár ez a garancia-jelleg növeli az irányítás felelősségét, mégis érdemes ismerősünknek szakembert tanácsolni. Az ajánlás ugyanis felértékel minket. Ha jó szakembert ajánlunk, az a mi döntésünket igazolja, s ez rangot ad. Hasonló problémát mi már megoldottunk, jól. Ez pedig a gondban levő fölé emel, akinek egyfajta atyai gesztussal megmutatjuk a kivezető utat. Ha aztán sikerrel jár, elégedetten hátradőlhetünk: én megmondtam! Az én ismerősöm! (Az én orvosom, az én ügyvédem stb.)
Azáltal, hogy az ismerős javasolta a szakembert, a döntés felelősségében is részessé teszi. Ha mégsem sikerül a beavatkozás, ő is tehet róla. Így könnyebb a döntés, a segítségkérés, a problémahordozónak nem kell teljes mértékben beismerni, hogy nem volt képes valamit egyedül megoldani. Így ha képletesen is, de van társa, aki bízik benne, aki hisz neki, akinek nem okozhat csalódást.
Egy 36 éves földműves (korábban ügyes gazdálkodó) az őt ért sorozatos csapások után elvesztette tetterejét, s addigi vállalkozásait feladva szorongásos depresszióba süllyedt. Sopánkodott, hezitált, változatos testi betegségtünetek bénították bármilyen lépés megtételétől. Miután sikerült őt meggyógyítani, éles szemmel vette észre, hogy a környék lakói közül kinek van hasonló gondja, s azonnal küldte. Az általa küldött betegek közül az egyik óvatosan megkérdezte, hogy el tudnánk-e vállalni alkoholista férjét is. Ezt követően egyre több pszichiátriai diagnózisú beteg keresett fel a faluból. A családorvos eleinte gyanakodva figyelte a „konkurrenciát”, majd lassan ő is küldeni kezdett betegeket.
A Jászságból került be a kórházba egy apa, aki nem tudta túltenni magát fiatal fia halálán. Miután segítséget kapott, meghökkentően jó érzékkel küldte a faluból a pszichiátriai kezelésre szorulókat. Később elmondta, hogy a kórházban megfigyelte, milyen jellegű tünetekkel bírnak a többiek, ez alapján próbált tippelni, kinek lehet velünk a segítségére. Az általa küldött tucatnyi páciens mind indokoltan került kezelésbe később.
7 éve jött a rendelésre egy családorvos asszisztensnője pánik, depressziós tünetek miatt rengeteg kiváltó ok a családi háttérben, agresszív férj, köldökzsinórt el nem vágó anya, stb.… Szokványosan rendbe jött 2-3 hónap alatt, aztán sok minden történt vele, újabb gyermeket szült egy már megromlott házasságba, elvált, majd az új élettárssal újabb problémák, de: azóta innen „dőlnek” a betegek… Eleinte csak barátnőit, ismerőseit „delegálta”, aztán már ő és a családorvos is minden felmerülő pszichés problémánál automatikusan megadja a rendelő telefonszámát. Összesen harmincnál is többen jöttek általuk. A kérdésre hogyan jutottak a rendelésre a válasz: az asszisztensnő küldte őket. Eleinte ő maga hívott fel, megadhatja-e a számomat XY-nak. Aztán már csak hivatkoztak rá.
Ebben a gesztusszerű kérésben van kapcsolatépítés, bizalomjelzés, s önmaga fontos szerepbe helyezése is. Kicsit ko-terapeutaként tartja magát számon, s nem is teljesen indokolatlanul. A gyógyult betegek érzékenyebben figyelik környezetüket, apró jelekből is felismerik a betegséget. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy jó diagnosztának bizonyulnak. Két-három ilyen falu, község után (volt köztük, ahol maga a családorvos is jelentkezett kliensnek) egyértelművé vált, hogy az ilyen ajánlással érkező betegek sokkal jobban gyógyulnak, mint mások. Képletesen kezdtük mondani, hogy az így küldött betegeket olyan gravitációs erő vonzza a gyógyulás felé, ami szinte önmagában elegendő. Más szempontból nézve pedig az orvosnak mintha tömegvonzása lenne, úgy jönnek hozzá a páciensek, egyik a másiknak ajánlva őt.


(A küszöb) 8 éve egy nagy intézet főnővérének 17 éves depressziós lánya került a rendelésre. Súlyos családi és iskolai konfliktusok, teljesítményromlás kapcsán ki is maradt a középiskolából, magántanulóként érettségizett stb. A sikeres terápiát követően hosszas rábeszélés, válási szándék, különköltözés után - jött az apa. Ő is rendbe jött, holott az első két alkalommal igencsak kételkedő volt. Válásra sem került sor, gyógyulása óta együtt vannak feleségével. S legutóbb a ma már felnőtt leányzó hozta el barátját/élettársát… Azóta folyamatosan érkeznek a főnővér által „delegált” betegek, volt köztük nővér, testvér, kolléga, sőt főorvosának a rokona is.
Néha kapok tőle egy ellenőrző telefont: „Járt Önnél XY?” - Hát Ön küldte? „Persze, és még sokan másokat is. Kontrollálom is őket, elmennek, javulnak-e!” Szinte missziót vállalt fel, szüksége van rá, hogy tudja, jól döntött, s a „delegáltak” „teljesítették a kötelességüket”, vagyis meggyógyultak.
Az első kliens, aki később kulcsfigurává válik, már korábban is jó szociometrikus (központi) helyzettel rendelkezett az adott közösségben. Nyitott, véleményformáló, embertársaival jó kapcsolatot ápoló személyről van szó, aki támogatóan elkötelezett társ a léthelyzet megítélésében. Foglalkozásából adódóan sok emberrel kerül kapcsolatba orvosi asszisztens, főnővér, művelődési ház vezetője, "a falu esze", kozmetikus, fodrász, varrónő és sokat beszélteti az embereket. Valószínűleg a foglalkozásválasztás is összefügg személyiségével.
Érdeklik a többiek, ráadásul a kapcsolatteremtés segítségével mindkét irányba megerősítheti pozícióját. Nemcsak a rászorulók felé, de a szakember felé is, hiszen jelzi, hogy ő küldene még valakit. Ezzel a kapcsolatot erősíti, így ha később szüksége lesz rá megint, akkor ő már nem csak egy, a sok közül. A beteg küldése egyfajta paraszolvencia is, hiszen akit küldenek, az már „tudja a dolgát”.
A 35 éves varrónőt 6-7 évvel ezelőtt kezeltük reaktív depresszió miatt. Nagyon mélyen maga alá került az amúgy igen „pörgős”, életvidám, energikus nő. Nehezen viselte anergiáját, örömtelenségét. Gyógyulására kitörő életvággyal, tettrekészséggel reagált, s új, középvezetői pozíciójából jelezte: "te jó ég!, mennyien vannak, akik ugyanebben a cipőben járnak! Csak most ismerem fel, mi az, amit sokan nem betegségnek hisznek, hanem sorsnak... pedig ők is csak depressziósok , akikkel én már egy beszélgetésből magamra ismertem, s elmeséltem, hogy igenis, ki lehet jönni belőle!" .
Aztán küldte a szomszédasszonyt, az unokatestvért, s legalább 8-9 beteget a varrodából. Később még ő köszönte meg, hogy a gyógyultak ismét tudnak mosolyogni, teljesíteni!
Skovholt a segítő terápiáról szóló elméletében kifejti, hogy a segítő is megerősödik attól, hogy más életén hozzáértő módon tud segíteni. E közvetítők egyfajta ’interface-ként’ tevékenykednek a pszichiáter és páciense között. Tapasztalataik megosztásával segítenek túljutni a kommunikációs gátakon, amit az eltérő tudás, eltérő etnokultúra okoz. Az átélés adta hitelességet tudják közvetíteni, a pragmatikus oldalát segítik a gyógyulásnak, mert olyan kérdéseket tesznek fel, s válaszolnak meg, ami a szakember fejében fel sem merül.


(Aki átlépi a küszöböt - A szociális környezet nyomása) A küldött páciens, amikor jelentkezik, nem akárhova megy. Olyan helyre, ahol már előtte több ismerős megfordult, s mindenkin segítettek. Ez azt jelenti számára, hogy neki is meg kell gyógyulnia. Nemigen fordulhat elő más végeredmény. Ha mégis, akkor abban őt fogják felelőssé tenni - legalábbis gyanakodva fognak ránézni, ha panaszkodik arra az ellátásra, amivel a többiek elégedettek voltak. Ha valami nem pontosan úgy van, ahogy gondolja, akkor kognitív disszonancia lép fel, ami inkább a pozitív irányba tolja. Ha ugyanis elégedetlenül megy haza, akkor ajánlójával is konfrontálódnia kell, el kell számolnia azzal, mi is történt. Vele is, s a többiekkel is, akiknek más volt a véleményük. Ezért inkább megtartja magának azt, ha elégedetlen. Hátha vele volt a baj, ő a hibás. Sokkal egyszerűbb inkább meggyógyulni. Hamarabb megszabadul betegségétől, s az esetleges kognitív disszonanciától. Ráadásul könnyebben kap felmentést: betegségéről nem ő tehetett, magas fokú szakember kellett hozzá.
Mert a betegszerepet feladni sem könnyű. Rászokik az ember könnyen, mint a kábítószerre, aztán nehezen lép ki belőle. Hiszen, ha egyszerűen csak meggyógyul, megkérdezhetik, hogy miért nem gyógyult meg hamarabb. Talán nem is volt beteg eddig sem. Miért kérette magát, miért kíméltette magát? Nem lehetett volna hamarabb elmenni dolgozni?
S ez nem azonos az ún. másodlagos betegségelőnnyel, ezen betegek többsége megszenvedi tüneteit, s környezete értetlenségét, elítélését is... önmaga sem érti, mi van vele...“ez nem én vagyok!“
Mindezektől a gyanúsítgatásoktól megszabadul akkor, ha szakorvoshoz megy, (s lehetőleg messze az otthonától). Annak véleménye ellen nincs mit mondani, azt el kell fogadni, hiszen másoknak is ott mondták meg az igazi, döntő véleményt. Ezért is van olyan fontos szerepe egy injekciónak, s még inkább egy infúziós kúrának. Azt nem lehet otthon megkapni, azért kórházba kell menni, de legalábbis szakorvoshoz. Azt követően már könnyebb feladni a betegszerepet, igazolás kap: indokolt volt a maródi állapot.
Ha meggyógyul, jogot formálhat az ajánló szerepre, elnyervén annak pozitív aspektusait.
Ez tehát egy „bizalmi státus”, amely felértékeli a „már tapasztalt”, gyógyult „delegálót”, s ezen keresztül a saját gyógyulását is visszaigazoltnak látja, ami konzerválja jó állapotát. Afféle 'kutyaharapást szőrivel gyógyító" helyzet áll elő, ami sokat helyreállíthat a betegség által megtépázott önértékelésből, identitásból.
A falu egyetlen kozmetikusa súlyos agorafóbiás pánikbetegségéből gyógyult meg 4-5 évvel ezelőtt. Tünetmentesen rendbe jött, s újra elkezdett dolgozni, majd ő is „misszionárius” lett… Azóta 20 25 pácienst küldött – sőt, az is lehet, hogy többet, mert nem mindig derül ki a háttér sokszor elkísérte az első találkozásra a barátnőt, szomszédasszonyt, saját kliensét…Volt aki ragaszkodott a „kísérethez”, máskor meg ő akarta személyesen elhozni… Mások áttételesen csak hivatkoztak rá: „a kozmetikusnő által küldött XY mondta, hogy ő is a doktornőtől gyógyult meg” s a „gravitáció” messzebbről is hatott.
A küldött beteg kissé megkülönböztetett figyelemre tart igényt. Ő nem az utcáról betérő akárki, őt valaki beajánlotta, félig ismerősként kell, hogy kezeljék. Ebbe a légkörbe jobban belefér az, hogy bizalmas információt is adjon, tanácsot vagy segítséget kérjen. A küldött beteg (vagy küldője) el meri árulni akár azt is, hogy tüneteihez való ragaszkodása hátterében egyedi igény áll, ami leegyszerűsíti az ok keresését. A küldő gyakran el tud mondani olyan kulcsinformációkat, amelyek szinte rövidzárlati úton vezetnek a megoldás felé (pl. házasságon kívüli kapcsolat, sikkasztás gyanúja, alkohol, drog stb).


(Ami nem enged visszalépni a bizalom) A küldött beteg esetében kevesebb időt kell tölteni a bizalom kialakításához, ami így mélyebb, terhelhetőbb, mint egy átlagos esetben, hiszen előre megelőlegezett mindkét oldalról. A bizalom reményt ad, a remény pedig a gyógyulás feltétele. Megerősíti a beteg immunrendszerét, ilyen légkörben könnyebben mobilizálja a szervezet saját erőit. A bizalom megerősítést nyerhet a médiában való szerepléssel is. Ha a beteg a rádióban hallja, netán újságban, televízióban látja orvosát, az nagy hitelt ad, megerősíti az addigi bizalmi kapcsolatot. Előfordult, hogy Tv-interjú után egy évvel (!) hívták fel a stúdiót, megkérdezni az orvos elérhetőségét. Igen nagy előny, ha a betegségről az orvos saját cikkét, könyvét nyújtja át vagy ajánlja a betegnek.
A bizalom erősíti a hitelességet. Így megelőlegezve, az orvosnak nem kell érte külön megdolgozni, a betegnek pedig nem kell bizonytalankodni, hogy jó helyre, megfelelő szakemberhez jött-e. Fontos ez, mert amíg az ember ezt el nem dönti, addig nem tud gyógyulni sőt, emiatt halogatja a műtétet, kezelést. Megkérdezi a váróteremben, kórteremben a többi betegtől, nekik milyen tapasztalatuk van az illetővel. S nemcsak a szakmai sikereire kíváncsi, hiszen azt nem tudja pontosan megítélni. Hanem az emberi tulajdonságaira, mert számára ez teszi hitelessé a kommunikációt. Körülnéz az orvos szobájában, benyomást tesz rá annak ruhája, ápoltsága. De mindenekelőtt az orvos figyelme: csak rá figyel, megérti-e őt. A küldött beteg mindezt kevésbé kritikusan szemléli, mert ő biztonságban van. Már akkor abban érezte magát, amikor telefonáltak miatta, referáltak róla. A remény már akkor elkezd benne dolgozni, vagyis a terápia már akkor elkezdődik. Ezzel függ össze az a gyakorlati tapasztalat, hogy mire az orvoshoz ér, addigra már sokkal jobban érzi magát. Hiszen elkezdte átértékelni magát, már van jövőképe, s a betegség már nem átláthatatlan, leküzdhetetlen fenyegetést jelent csupán, hanem valami olyat, ami megoldható. S kétségtelen a reményteli bizalom immunerősítő hatása, ami ha a betegséget nem is szünteti meg de a közérzetet feltétlenül javítani tudja.
A küldött páciens kialakult prekoncepcióval jött, tehát nem csalódhat (köti a „delegálója”, s a megelőlegezett, előre belénk vetített bizalom!) Nem ritka kijelentés az első találkozás végén: „igaza volt az XY-nak (a küldőnek), tényleg 'bejött' az első pár perc után, amit mondott/ígért…" .Olyat is hallottam vissza: „Mondták, ez nem ver át, nem akar 'lenyúlni', neki is tényleg, sikert jelent, ha meggyógyulsz”…
Egy kolléga kérte egy 43 éves nő kezelését, mert testi leletei nem magyarázták szexuális zavarait. A libidócsökkenés, s egyéb tünetek hátterében kapcsolati krízis és mély depresszió derült ki. Három hét elteltével, az első kontroll előtt felhívott, időpontot kért fia barátnőjének, aki "hasonló cipőben jár". A 21 éves csinos, szép lánynak teljesen típusos pánikbetegsége volt. A harmadik ülésen már hozták az asszony barátnőjét is, hiszen mindkettejük tünetei addigra 80%-ban javultak Majd az újabb kontrollon egész "túracsapat" érkezett a 130 km-re fekvő városból, még két munkatársnőt hoztak... Döbbenetes volt tapasztalni, ahogy ülnek a váróban öten ott, ahol időre hívva általában egy beteg vár s egymást bíztatva, egymás gyógyulásának örülve cseverésznek, miközben az újonnan hozottakat lelkesítik...
Clarke, Klein, Chinman és mások nagyon pontos vizsgálatokkal kimutatták, hogy az ilyen segítők közreműködésének köszönhetően rövidült a kórházi tartózkodás ideje, és ritkábban vették igénybe az ambuláns szolgálatokat Powell szerint a küldött betegek jobban gyógyulnak, javul a hozzáállásuk a betegséghez ('improved illness management')
(Miben rejlik ez az ún. gravitációs erő? A nem specifikus terápiás tényezők) Az általunk gravitációs erőként jelzett hatás a pszichoterápiák ún. nem specifikus terápiás tényezői közé tartozik. E tényezők között a legfontosabbak a terapeutához kapcsolódó rogers-i viselkedés-szempontok. Fontos tényezők azonban még: 1.A kliens attitűdje és motivációja; 2.A terápiás interakció struktúrája; 3. A kliens gyógyulási hajlama, ami a placebohatás egyik legfőbb eleme.
Mint láttuk, a fentiek mind pozitív szerepet kapnak az ún. küldött betegek esetében. Az attitűdöt igen erősen befolyásolja a küldés. Ezt követően meg kell felelni az elvárásnak: meg kell gyógyulni! Nem lehet már húzni, halasztani, megbeszélik az időpontot és nyomnak a terápiába. A motivációk rétegesen strukturálódva alakulnak és működnek. Fenntartásuk peremfeltétele a pszichoterápiának. Ez esetben olyan motivációs munkáról beszélhetünk ('motivation enhancement'), amely nem a terapeutától indul, nem neki kell utánamenni a miliőbe, utánanyúlni, fenntartani, hanem a környezete (a 'peer group') teszi ezt meg helyette. Sok esetben ko-terapeutaként a küldő maga végzi a motivációs munkán túl a monitoring tevékenységet is, ami igen fontos a terápiás folyamatdiagnosztika, folyamatkontroll szempontjából.


(Korrektív emocionális élmény) Hasonlóképpen értelmezi ezt az Alexander-féle korrektív emocionális élmény, melyben a betegben rejlő változók és a szituatív változók különös keveréke fejeződik ki. Ennek összetevői, azaz a pszichoterápia motivációiban résztvevő tényezők: 1. Elsődleges emberi kapcsolatok biztatása és elvárása; 2. Referenciaszemélyek hatása (és azon keresztül szuggesztiók); 3. A terápia során megerősítő kondicionáló hatások.
A delegáló személy saját példáján, sorsán keresztül hitelesíti biztatásainak és elvárásainak jogosságát, érvényességét. Miután általa a kisközösség ismeretségi köréből többen is meggyógyultak, ezen referenciacsoportnak a kondicionáló, újabb és újabb megerősítést hozó szuggesztív hatása alól igen nehéz kilépni. Ez utóbbiak hatására a gyógyulni vágyás olyan paradox elvárásrendszer befolyása alá kerül, amely alól csak nagy presztízsveszteséggel lehet kikerülni. A gyógyulás felé vezető utat megkönnyíti az őt rábeszélő, küldő személyes példája, annak segítségével korrigálhatja saját korábbi nehézségeit, ellenállását, a terápia iránti negatív fantáziáit. Ezek súlyát mintegy átvállalja az őt delegáló. Hozzáadódik mindehhez a közösség nyomása (a szociális erő) is, valamint a gyógyulás felé irányító kognitív disszonancia.

(Szociális viszonyítás) Salzer szerint a társak segítsége hitelesebb, ezért elfogadhatóbb. A szociális viszonyítás elmélete (social comparison theory) szerint az egyének jobban odafigyelnek azokra, akikkel van megosztható élményük, ez a normalitás érzését adja meg nekik. Nem lógnak ki, nem érzik magukat magányosnak, kirekesztettnek. Érintkezni olyannal, aki (valamiben, valaminek a megoldásában) jobb, mint ő, optimizmust ad, reményt arra, hogy túl lehet jutni a nehézségeken. Ösztönöz a gyógyulásra, a gyógyuláshoz vezető eljárások elsajátítására, igényt teremt rá. A sikertelenebbekkel való összehasonlítás viszont arra figyelmeztet, hogy milyen rossz történhet velünk.
Ezt a hatást az önsegítő csoportok (pl. Névtelen Alkoholisták) már régen használják, külön intézetek alakultak ennek elősegítésére (pl. Manic Depressíve Community). Ezen az úton továbblépést jelent Georgia állam (USA) modellkísérlete, ahol 1999 óta markáns hangsúlyt helyeznek arra, hogy volt és jelenlegi betegek közvetítsenek a pszichiátriai szolgálat és a társadalom között. Peer specialist-nak azaz betegtárs-szakértőnek hívják őket, s kulcsszerepet szánnak nekik abban, hogy a lakosság körében elfogadottabb legyen a pszichiátria, a gyógyítás. Saját tapasztalatuk, nyílt szerepvállalásuk teszi tanácsaikat hitelessé, s a bizonytalan, együttműködést nem vállaló betegeket a gyógyítás elfogadásához segíti. Modellt nyújtanak ahhoz, hogy meg lehet gyógyulni, perspektívát adnak a rehabilitációs lehetőségekhez. A segítők azonos helyzetben vannak a beteggel nem úgy, mint az orvos így be tudják tölteni a rést az egészségügy és a rétegcsoport kultúrája, szociális hierarchiája között. Elvárás, hogy minden pszichiátriai kórházi, rendelői teamhez tartozzon legalább egy laikus volt betegtárs-szakértő, akik részére továbbképző tanfolyamokat, s némi térítést is adnak. E felülről támogatott, de alulról szerveződő program Georgiában 1999-ben indult, 2003-ban már 119 igazolt peer specialist-et tartanak nyilván.


(A magyar helyzet más…)Magyarországon a szociális viszonyok, rétegződések sokkal szövevényesebbek, a nagyobb számú rejtett informatív csatornák és szabályok között nehezebb eligazodni, mint az USA-ban vagy Nyugat-Európában. A küldő típusú emberekre jellemző, hogy jobban kiismerik magukat ezek között, könnyebben tájékozódnak benne, s könnyebben lépnek át határokat, mint mások. Ennek következményeként jobban informáltak, és környezetük erre hol irigységgel, hol elismeréssel reagál. Az átlagemberek Magyarországon sokkal gyanakvóbbak a hivatalokkal szemben (az egészségügy is ide számít) s az elmúlt évtizedek hiánygazdálkodása megtanította őket arra, hogy a "pult alól kapható áru", amit kapcsolatok, külön szívesség, ajándék vagy korrumpálás segítségével lehet megkapni, az az igazi. Nálunk a küldők soha nem pénzért dolgoznak. Ha azért tennék, mint az USA-ban a peer specialist-ok, az betegtársaikat valószínűsíthetően gyanakvóvá tenné: "csak azért beszél rá, hogy még több pénzt keressen rajtam" s szinte nullára csökkenne hatékonyságuk. Önzetlenségük adja meg hitelességüket, elfogadhatóságukat. Tanácsuk segít eligazodni a nehezen kiismerhető világban. Titkos ajtókat tudnak kinyitni, miáltal gyorsabban jutnak el a szakemberhez.
Több évszázados hagyománya van a protekciónak, ami szintén növeli az efféle segítség elfogadhatóságát. A protezsálás mintegy rokoni viszonyba hozza a feleket. Ez pedig a kvázi vérségi kapcsolat bizalmán keresztül a javulást is megelőlegezi. S ha nem magánrendelésről van szó, meg kell említeni a sajátos magyar paraszolvencia rendszert, amely szinte az üzleti szerződés biztonságérzetét adja a küldött betegnek. Az ajánlott kliens viszont sajátos státusza miatt akár ad pénzt, akár nem tudja, őt elfogadják. Ellátják, nem utasítják vissza. Tudja, milyen szabályok közé megy, kinek, mivel tartozik. Ha nincs pénze, akkor is fogadják, hiszen az őt delegáló ezt is megbeszélte: sokszor előre jelzik, nem tehetős ember, de segítségre van szüksége. Sajátos az üzenet, félreérthetetlenül dekódolható. Nem fordult még elő, hogy visszautasításra talált volna. S ez domborítja ki igazán a gravitációs erő emberi oldalát. Markáns erő tehát a tömegvonzás: elindítja a gyógyulást. Kényszerpályára helyezi a beteget, ami felér egy terápiás paradoxonnal. Előbb-utóbb egyfajta közös élményt jelent a közös orvoshoz tartozás, akiben megbízunk, akinek rejtett, intim titkokat is el lehet árulni, aki lassan mindenkiről mindent tud a küldő kisközösségben, meg lehet bízni benne, biztonságban érzi magát, hiszen tudja, orvosa nem ad ki információt senkinek. Ugyanakkor nem is érdemes elhallgatni előle semmit, mert valószínűleg tud, hallott már a többi falubelitől rólunk is. Ismétlődő állandóságot jelent tehát a terapeuta, aki el fogja fogadni a beteget, nem utasítja vissza, hiszen előzetesen közvetítik hozzá. A beteget delegáló személyes példáján keresztül egyfajta korrektív kondicionálás történik, modellinteriorizáció, kapcsolatépítési dinamika, ami önmagában terápiás változást jelent. Nem meglepő, hogy az így előkészített betegek gyógyulása gyorsabb és hosszú távon is eredményesebb.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969