2013. I-VI
 

A verseny, mint mítosz, Le Monde Diplomatique, 2006. július
Jacques Sapir

Megfellebbezhetetlen érvként tálalt álcázott, állítólagos közgazdasági „evidenciák” mérgezik a közbeszédet. Ezek bizonyos témákat, mint a protekcionizmus, az állami vállalatok pozitív szerepe vagy az állami beavatkozás, eleve szalonképtelennek minősítenek. A politikai szekértáborok felett álló „objektív” igazságként, bizonyosságként ’tornyosulnak előttünk.
Ha ezek a közgazdasági „alapigazságok” tudományosan megalapozottak lennének, akkor lehetetlen lenne vitába szállni velük. Senkinek nem jutna eszébe vitába szállni a természet törvényeivel. Azonban ha a tudományos alapok bizonyulnak kétségesnek, akkor az a kivételezett helyzet, amelyet élveznek, nem csupán csalásként, hanem antidemokratikus hatalmi visszaélésként értelmezhető: kiötlőjük egy mellesleg politikai értelemben senkinek nem felelős kisebbség, a „szakértők” hada. A közgazdaság, ha igényt tart a tudományosságra, alá kell, hogy vesse magát a verifikáció és az érvelés megfelelő szabályainak. Márpedig a neoliberális közgazdasági gondolkodás semmibe veszi ezeket a kötöttségeket.
A legfőbb ál-evidencia a verseny fundamentális szerepe. A verseny igazolja a szabad kereskedelem primátusát a makro-, a rugalmasságét a mikroközgazdaságban. Ez utóbbi miatt akarták a neoliberálisok az európai alkotmányszerződés vezérelvévé tenni. A modern közgazdasági gondolkodás egyik leghosszabb múltra visszatekintő vitájáról van itt szó. Valójában nem az a vita tárgya, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos eredmények elérése érdekében, a verseny lehetővé teszi-e a a piaci szereplők egyike-másika cselekvésének összehangolását. Mert ha így tálaljuk, akkor valós alapja van a problematikának.Ezzel szemben a liberálisok dogmaként kezelik a versenyt. És ettől kezdve olyan kizárólagos szerepkörhöz jut, amivel fölébe kerül alkalmazása konkrét feltételeinek.
E dogma gyökereit a 18. századi klasszikus közgazdaságtan megalapítói: David Hume, Bernard de Mandeville és Adam Smith munkáiban találhatjuk meg. Ők azt akarták bebizonyítani, hogy az akár a legegoistább célokat követő individuális tevékenységek közötti verseny akaratlanul is üdvözítő eredménnyel jár a közösségnek. Ez a lényegi üzenete a szabad kereskedelem első, Hume által kidolgozott elméletének, Mandeville „Méhek meséje” című művének és Smith híres piaci „láthatatlan kezének”. Csakhogy e három szerző érvei nem állják ki a tapasztalat próbáját.
Hume-nak a nemzetközi kereskedelem automatikus egyensúlyára vonatkozó elmélete, melyet a Világkeresedelmi Szervezet (WTO) apologétái szinte szóról szóra átvesznek, olyan irreális feltételezéseken alapulnak, mint a piaci szereplők azonnali és tökéletes ellátottsága információval, az azonnali és költségmentes korrekció a kereslet és a kínálat között, és ugyanakkor a kínálat és a keresleti szférán belül is. Feltételezni kell, hogy a javak és szolgáltatások egymással helyettesíthetők, a vásárló szempontjából éppúgy, mint az eladóéból.
Mandeville tézise, miszerint a magánbűnök (egoizmus, ambíció) számos esetben nem szándékolt módon „közöségi erénnyé” válnak akárcsak a méh esetében, aki tudatlanul és akaratlanul építi a házat – nem több szépírói képzelgésnél.
Ami Adam Smith-t illeti, ő soha nem bizonyította a „láthatatlan kéz” elméletének (miszerint a piac spontánul, minden előre kigondolt rendszernél jobban igazítaná el a termeléshez és fogyasztáshoz szükséges forrásokat) érvényességét a gyakorlatban. Ez az elmélet különben valójában – miként a történész, Jean-Claude Perrot világosan bebizonyította – egy tudományos elmélet megalapozásának kísérlete: a baj vele csak az, hogy az alapok egy megoldhatatlan vallási hitvita-kérdésre épülnek.
Szerzői hármasunk – miközben arra törekedett, hogy kvázi természeti „törvényeket” fogalmazzon meg – valójában politikai célokat követett. Hume azt akarta kimutatni, hogy a szabad kereskedelem, amennyiben valamennyiünk boldogságát szolgálja, az államok közötti összeütközések megszűnéséhez vezet. Mandeville és Smith úgy gondolta, hogy a verseny révén kialakuló spontán szerveződés közvetítésével megszabadulhatunk a felvilágosult zsarnokoktól és önkényüktől. Minden szimpátiánk Hume pacifizmusáé, akárcsak Mandeville és Smith despotizmus elleni fellépéséé, de mégsem keverhetünk össze egy tudományos bizonyítást egy áltudományos propagandaszöveggel.
A 19. század végén és a 20. században a verseny-elmélet több irányzatra szakad. Három iskola alakul ki. Az első, amely a legnagyobb hatást gyakorolja, Léon Walras (1834 1910) nyomán úgy gondolja, hogy ez a rendszer az egyik oldalon a keresletet támasztók, a másikon pedig az arra reagálók képességei közötti egyensúlyhoz vezet. Vilfredo Pareto (1848-1923) ehhez hozzátette, hogy a közgazdasági egyensúly természeténél fogva társadalmi egyensúlyhoz vezet. Csak egy és kizárólagos válasz létezik tehát a reális gazdaság különböző problémáira, és a verseny optimális megoldást jelent közgazdasági és társadalmi téren egyaránt – ami elejét veszi minden további vitának.
Egy másik elmélet is kialakult azonban a walras-i-paretói elmélet által felvetett problémákra válaszul: az „osztrák” iskola, melynek tagjai között olyan szerzőket találunk, mint Ludwig von Mises (1881-1973) és Friedrich von Hayek (1899-1992). Szerintük a verseny nem spontán mechanizmus, hanem a legkevésbé hatékony megoldások neodarwiniánus selejtezési folyamata.
Végül egy harmadik iskola szerint a verseny mindenekelőtt olyan innovációs technika, amely meggyorsítja a régi megoldások új, helyénvalóbb megoldásokkal való lerombolását. Itt már nincs semmiféle utalás valaminő egyensúlyra: a verseny egész egyszerűen a tevékenységek permanens forradalmának, vagyis annak, amit „teremtő rombolásnak” hívnak az eszköze. Joseph Schumpeter (1883-1950), aki az oroszlánrészt vállalta ennek az elméletnek a kidolgozásában, ugyanazokat az ambíciókat követi, mint 18. századi elődei. Depolitizálni kívánja a közgazdaságtudományt, vagyis „immanens” törvényekkel kívánja felváltani az egyének tudatos és összehangolt cselekvését.
A három iskola egymással összeegyeztethetetlen és ki nem békíthető kereteket javasol. Mert ha a walrasi-paretói modell – a neoklasszikus iskola 1940 50-es évekbeli modern irányzatának alapítója, Kenneth Arrow és Gérard Debreu révén kidolgozott – előfeltevéseiből indulunk ki, akkor sem az osztrák, sem a schumpeteri elmélet nem fogadható el. És ez viszont is igaz. Például, a hayeki előfeltevések az egyensúly elméletével való kapcsolódást zárják ki. A három elmélet tehát éppenséggel nem kiegészíti és erősíti, hanem kizárja egymást.
Másik fejtörésre okot adó pont: a kiinduló hipotézisek kérdése. Nevezetesen az általános egyensúly elméletéhez nélkülözhetetlen előfeltevés, a gazdasági szereplők teljes és tökéletes informáltsága, abszurditás, kivéve ha mindentudóknak feltételezzük őket. Ennek ellenére az elmélet centrumát képezi. Ha pedig a szereplők informáltsága nem teljes vagy aszimmetrikus, a piacok hatékonysága megszűnik, a verseny destabilizál, és szükségessé válik a közvetlen állami beavatkozás. Az elméleti szakemberek mindezt régóta tudják.
Ezen elméletek egyikének másikának alapját képező más előfeltevések nem kevésbé vitathatók. Arrow és Debreu modellje azt feltételezi, hogy az egyének preferenciáinak hierarchiája független legyen a személyes összefüggésektől és helyzetektől. Így ha az A jószágot jobban kedveljük a B jószágnál, a B-t pedig a C-nél, akkor ez minden körülmények között így lesz, és azonos választás elé állítva – választásunk mindig ugyanarra a jószágra fog esni. A Hayek által elképzelt szelekciós folyamat azt feltételezi, hogy a preferenciák tartósan azonosak maradnak. Hiszen ahhoz, hogy a szelekció végbemenjen, tapasztalatainknak teljesen összehasonlíthatónak kell lenniük, és a preferált dolgokkal kapcsolatban nem változtathatunk véleményt két tapasztalat között. Tapasztalainknak, attól függetlenül, hogy régiek vagy sem, ráadásul azonos emlékeket kell hagyniuk maguk után. Matematikai nyelven fogalmazva múltbeli tapasztalataink átlagára és nem egy speciális kiugró tapasztalatra reagálnánk.
A schumpeteri modell pedig azt várja el, hogy az újítások provokálta megrázkódtatásoknak ne legyen hatásuk preferenciáink összetételére. A profitot előnyben részesítjük a biztonsággal szemben, vagy fordítva. Viszonyunk az elégedettségi fokokhoz nem változik, és ez akkor is így van, ha az innovatív jószágok biztosította lehetséges szolgáltatáscsoportok nagyon is eltérőek azoktól, amelyeket a régebbi jószágok nyújtottak.
Az egyéni viselkedésre vonatkozó eme feltevéseket az 1970-es évek próbára tették. És az előre meghatározott protokoll szerint, vagyis a tudományos kísérleteknek megfelelő feltételek között ismételten elvégzett tesztek valamennyit megcáfolták. Így például két orvosi kezelés közötti preferenciánk teljesen megváltozik attól függően, hogy az eredményt az operáció után várható túlélési időtartamban vagy a halálozási kockázat mértékében fogalmazzuk meg. Hasonlóképpen nem ugyanazt az árat vagyunk hajlandók megfizetni egy jószág megvásárlásáért, mint amennyiért készek vagyunk megválni tőle. A profitra illetőleg ezzel szemben a biztonságra irányuló preferenciánk viharos gyorsasággal változik. Ugyanazzal a lottó játékkal szemben, ahol a nyereményt egyszer pénzben másszor természetben hirdetik meg, a játékosok gyakran váltanak stratégiát, holott mindig azonos módon kellene reagálniuk. Végül hamarabb megfeledkezünk egy heves, de igen rövid fájdalomról, mint egy átlagos, de az orvosi vizsgálat teljes időtartama alatt észlelt fájdalomról. Ezek az eredmények porig rombolják a neoklasszikus modell (a preferenciák és stratégiák stabilitására vonatkozó) előfeltevéseit, de éppúgy a hayeki és schumpeteri modelléit is.
Valójában preferenciáinkat a kiválasztás kontextusa (framing effect) vagy anyagi lehetőségeink (endowment effect) határozzák meg. Kognitív rendszerünk a kiugró jelenségekre jobban reagál, mint a fokozatosságra, és új elemek bevezetése választási mintáink állandó átalakulását vonja maga után.
A kontextustól és helyzetétől függetlenül előre látható módon reagáló „individuális ágens” – ez a feltevés fedezhető fel ezen elméletek gyökerénél modelljének tömeges és ellentmondást nem tűrő cáfolata minden bizonnyal az elmúlt harminc év legfontosabb előrelépése a társadalomtudományok területén. Meg kell állapítani, hogy a közgazdászok többsége módszeresen nem vett tudomást ezekről az eredményekről, melyek modelljeik radikális cáfolatához vezetnek. Ezzel hátat fordítottak tudományos hivatásuknak. A verseny alapvető szerepe a gazdasági tevékenység szervezésében ma már nem tudományos hipotézis, hanem vallásos hiedelem.
Így azután most, a 21. század elején visszapottyanunk a 18. század végébe. Egy legitim tudományos projektet – az emberi társadalmakban folyó termelés, árucsere és fogyasztás tanulmányozását – tisztán ideológiai célokra használják. Tegyük hozzá itt, azoknál a különböző botrányoknak a fényénél, amelyekbe az oroszországi privatizáció, vagy az Enron, a WorldCom és a Parmalat stb. ügyek kapcsán keveredett bizonyos „szakértők”, hogy ezek a célok némiképp kevésbé nemesek, mint amelyeket Hume, Mandeville vagy Smith követtek.
Így, tudományok prostituálásával, történjék az akár a hatalom aprópénzre váltásával vagy akár a puszta anyagi haszonért, bizonyos közgazdászok kettős morális bűntettet követtek el. Először a demokrácia ellen, azzal, hogy egy pusztító társadalmi következményekkel járó mítoszt tudományos igazságként, vitathatatlan „evidenciaként” prezentáltak. Másodszor pedig a tudományos kutatással szemben, amennyiben sokak szemében hiteltelenítették a gazdaság valódi, tudományos vizsgálatát.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969