2013. I-VI
 

Betegellátás, veszteségek 1956 októberében
Kapronczay Károly

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeiből ténylegesen kiemelke-dik – mai szóhasználattal – a sürgősségi betegellátás, a társadalom önzetlen összefogása a sérültek megsegítésére. Az utcai harcok alatt is – a tűzvonalban, vagy annak közvetlen köze-lében – ott voltak a mentőautók, szirénázva vitték a fegyvertűzből kimentett sérülteket, nem véve figyelembe, hogy a barikád melyik oldalán szerezték sebesülésüket. A mentők valóban mindenütt ott voltak, a harcok színterén és a sortüzeknél, de hozzájuk hasonlóan emberfeletti munkát végeztek a kórházak orvosai, ápolónői, valamennyi egészségügyi munkatárs. A meg-torlás időszakában az egészségügy területén is – mint mindenütt – megvizsgálták a forrada-lom idején kifejtett tevékenységet, de egyetlen olyan ügyet sem találtak, amely a kötelesség elmulasztását, a sérültek elhanyagolását bizonyította volna. A politikai leszámolás, a megbújó „ellenforradalmárok” felkutatása során sokszor azokat érték el, akik október 23-tól november 8-ig (a fővárosi harcok befejezéséig) szinte megszakítás nélkül szolgálatban voltak, napi 16-18 órát mentettek, operáltak, sebesültet láttak el, dolgoztak a betegágy mellett, vagy azt tették, amire éppen szükség volt. Emellett a „normál” betegellátás is működött, a kórházak minden más jellegű betegség ápolására szakosodott osztálya is élte mindennapi életét, gyermekek születtek, krónikus betegeket gyógyítottak, civileket műtöttek stb. Természetesen – főként a fővárosban – a figyelem a harcokban megsebesültekre összpontosult.
A magyar egészségügy – a szerkezeti változtatások után – hozzávetőleg az 1950-es évek derekán lábalt ki a második világháború által okozott veszteségeiből, körvonalazódtak az állami irányítás előnyei és hátrányai. A legsúlyosabb károk a beteggyógyító intézmények épü-leteiben keletkeztek. A hazai kórházak hálózata 1939-ben 304 gyógyintézetből állt, és 46922 betegággyal rendelkezett, amelyeket a háború évei alatt 25 ezer katonakórházi, 90 ezer légol-talmi betegágy egészített ki. A háború befejezésével csak 28 ezer kórházi betegágy maradt „működőképes”, a visszavonuló német csapatokkal együtt mintegy 40 ezer kórházi ágy mű-ködtetéséhez szükséges felszerelést hurcoltak ki az országból. A kórházi épületek vonatkozá-sában 70%-os, Budapesten 60%-os volt a teljes rombolás. 1945-46-ban ideiglenes jelleggel elhagyott épületeket, hadikórháznak átvett középületeket – ha megmaradtak – jelöltek ki vég-leges kórháznak, miközben a romossá vált gyógyító intézmények helyreállítása azonnal meg-kezdődött. Az ún. hároméves terv (1947 1949) egyik feladata lett a kórházak helyreállítása, amely kiegészült az eredetileg más célokat szolgáló épületek ( államosított kastélyok, vidéki kúriák) kórházzá alakításának folyamatával.1947-ben államosították a még működő magán-kórházakat és gyógyintézeteket. A betegbiztosítók államosításával egységes társadalombizto-sítási rendszert hoztak létre, ezt követően 1950-ben pedig az egyházi fenntartású és működte-tésű kórházakat államosították. Megkezdődött a szanatóriumi rendszer kialakítása is, amelyről meg kell jegyezni, hogy európai színvonalú intézményekké váltak.
1949-ben a gyógyintézeti ágyak száma közel 50 ezer volt, ami meghaladta az 1939. évi számadatokat. Viszont – politikai okok miatt – súlyos torzulás következett be, amikor az 1950-es évek mindent felülmúlni szándékozó szemlélete a kórházügy területén is kampány-feladatokra ösztönzött: a kórházi infrastruktúra lehetőségeit figyelmen kívül hagyva növelték a kórházi ágyak számát, sokszor elviselhetetlen zsúfoltságot teremtve a kórtermekben. Az újonnan szervezett kórházak és gyógyintézmények az adottságoknak, a kórházi gyógyító munka feltételeinek megfeleltek, míg a régebbi építésűekkel egyszerűen csak megsokszoroz-ták az ágyak számát. A kórházak felszerelése – kivéve a fegyveres testületek központi, vala-mint a párt és az állami apparátus vezetőit ellátó kórházakat – közepes szinten volt, ugyanak-kor az orvosi és az egyéb gyógyító szakszemélyzet képzettsége, szakmai tudása világszínvo-nalú volt. A magyar orvosképzés színvonala is kiváló maradt, ezen a politikai „ráhatások” sem rontottak, az egészségügy irányításában résztvevők kiválasztásában azonban sok esetben nem a szakmai tudás, hanem a „pártszempontok” döntöttek.
A háború az orvostársadalom létszámára is befolyásoló hatással volt, sokan meghaltak a fronton, fogságba estek, eltűntek, a zsidó származásúak közül sokan pusztultak el a munka-szolgálatban, a koncentrációs táborokban. A háború után jelentős számban távoztak a Közel-Keletre, vagy távolabbi kontinensekre. 1938-ban 10.559 orvos szerepelt a nyilvántartásokban, 1945 őszén nem volt eredményes a kormány létszámfelmérése, 1948-ban körülbelül 8 ezer orvost sikerült nyilvántartásba venni. Tekintettel az egészségügy előtt álló feladatokra, 1947 őszétől nagyobb létszámú évfolyamokat indítottak az orvosi karokon, bár itt is érvényesült a felsőbb tanulmányokra jelentkezőkre vonatkozó politikai megkülönböztetés gátló hatása. Az orvosi karok szigorú követelményrendszerének és a tanári karnak köszönhetően az oktatásban nem következett be minőségi hanyatlás. Erdélyből és a Felvidékről is számos orvos telepedett át Magyarországra. Az első valós képet az 1950. évi statisztika adta, amely szerint hazánkban 10.229 orvos dolgozott, ebből 4503 Budapesten, 5625 vidéken. 1956-ban már 14.153 volt az orvosok létszáma, ebből 6530-an levékenykedett a fővárosban, a hamarosan pályára lépő me-dikusok száma pedig 4815 volt. Hasonlóan emelkedő tendenciát mutatott a szakképzett ápo-lónők létszáma is. Ez 1956-ban meghaladta a 100 ezer főt. Az egészségügyi ellátás kiterjesz-tésének programját már az 1930-as években kidolgozták, de a szocializmus építésének kor-szakában – sajátjukként – nagy propagandával népszerűsítették. Tagadhatatlan szakmai ered-ményeket értek el a népbetegségek, elsősorban a tuberkulózis elleni küzdelemben, viszont a betegellátás „infrastruktúrája” közepes, vagy még annál is alacsonyabb szinten állt. Tény, hogy a második világháború előtt a tényleges, rendszeres ellátásban nem részesülők számará-nya magasabb volt a biztosítottakhoz képest, 1945 után pedig ingyenesen jutottak a szolgálta-tásokhoz. Kedvezően alakult a születési statisztika, 1950-ben pedig Ratkó Anna egészségügyi miniszter bevezettette az ún. abortusz-törvényt, amely a népesség még nagyobb növekedése érdekében csak kivételes esetekben (szinte soha nem) engedélyezett magzatelhajtást. Ez az intézkedés ugrásszerűen megnövelte a népszaporulatot, de ezzel párhuzamban arányosan emelkedett az állami gondozottak száma is.
Az 1950-es évek elején az egészségügyben is érvényesült az ún. káderpolitika. A fel-sőbb vezetésbe és az irányításba képzetlen munkáskádereket vontak be (maga a miniszternő is szövőnő volt korábban), akik az éberség ürügyén szakmai és személyi kérdésekbe is beavat-koztak. Középszinten a párt (Magyar Dolgozók Pártja) hatása volt igen erős, vezető beosztás-ba csak MDP-tagok kerülhettek. Szovjet „mintára” terjedtek a koholt vádakra épülő perek, a hadseregből és a fegyveres testületekből eltávolították a régi katonaorvosokat. (Kivégezték Merényi Gusztáv orvostábornokot, több nemzetközi hírű orvost évekre börtönbe vetettek.) A bizalmatlanság, a félelem lett úrrá az egészségügyi szakterületen, amit csak súlyosbított az alacsony bérezés. Betiltották a magánpraxist, de elnézték a „borravalót”, amivel kapcsolatban cinikus magyarázatot adtak: mivel borravalót kapnak, ezért kevesebb bérre számítsanak.
Követendő példa lett az „élenjáró szovjet orvostudomány”, viszont a fiatal orvosok többsége nem tudott oroszul, így a kötelezően beszerzett orosz szakkönyveket, folyóiratokat csak kevesen használták. A nemzetközi kapcsolattartás még a szocialista országokon belül is nehézségekbe ütközött, nem beszélve a nyugati, kapitalista országok vonatkozásában. Ugyan az 1945 utáni igazolásokkal, majd a különböző indokú tisztogatásokkal „meg lehetett szaba-dulni” az egyetemek, kórházak, vezető gyógyító intézetek kiváló tudású orvosaitól, de még-sem tudták őket eltiltani a gyógyító tevékenységtől. Kisebb, eldugott helyen lévő kórházakban nemzetközi hírű szakemberek dolgoztak beosztottként, kárára a kutatásoknak, nyereségére a gyógyításnak.
Amolyan tudathasadásos állapot uralkodott, amit talán a következők példáznak: volt igazgató elvtárs, de azután főorvos úr és doktor úr volt az általános megszólítás. Ekkor lett igazi tekintélye a fehér köpenynek, jelképezve az embertelenségben az emberséget, valamint azt, hogy ez a hivatás bárhol és bármikor kivételessé teszi művelőjét.
A hazai betegellátás nagy nyeresége volt, hogy 1948-ban – több vidéki és városi szer-vezet egyesítéséből – létrehozták az Országos Mentőszolgálatot, azt a mobil szervezetet, amely a korabeli viszonyokhoz képest gyorsan kórházba juttatta a beteget, a szülő anyát, és jelenlétével ténylegesen életet menthetett. Ez és az előbb felsoroltak biztosítékot jelentettek a rendkívüli helyzetekben a betegellátás érdekében. Ez a „rendkívüli helyzet” 1956 októberé-ben, a budapesti felkelés és az utcai harcok idején következett be, akkor, amikor emberségről, szaktudásról és kitartásról kellett tanúságot tenni.
(A forradalom első órái) A Rádió Bródy Sándor utcai épületénél kirobbant harc első perceiben azonnal riasztották a fővárosi Központi Mentőállomást, ahonnan mentőkocsik in-dultak a Nemzeti Múzeum felé. A napi hivatalos szolgálat megsegítésére azonnal jelentkeztek az önként szolgálatot vállaló orvosok, ápolók, külön hívással nem kellett senkit berendelni. Figyelemre méltóak az ügyelet bejegyzései 1956. október 23-án 20 óra után:
Időpont Sérülés jellege Sérült neme Sérült kora Helyszín
21.00 AVH-s katonát megdobtakkővel férfi 27 éves Bródy S. u.
21.55 könnyfakasztó-gáz mérgezés civil férfi 16 éves Szentkirályi u.
21.37 Lövés halálos ffi 40 éves Vas u. Kórház
21.40 gépkocsival feldöntötték férfi katona 23 éves Múzeum krt.
21.12 lövés civil ffi. 18 é. Bródy S. u.
21.13. lövés civil ffi. 33 éves Bródy S.u.
21.25 lövés civil ffi 18 éves Bródy S. u.
22.15 5 lövéses férfi Bródy S.u.
22.14. lövéses AVH-s katona ffi. 29 éves Bródy S.u.
22.13. lakásban ért lövéses sérülés civil nő 27 éves Bródy S.u.
22.36 lövéses sérülés katona ? Bródy S.u.
21.13 lövéses sérülés civil 18 éves Bródy S.u.
21.13 lövéses sérülés civil 38 éves Bródy S.u.
22.20 lövéses sérülés civil? Bródy S.u.
22.25 lövéses sérülés civil 18 éves Bródy S.u.
22.25 lövéses sérülés civil 33 éves Bródy S.u.
22.25 zúzódásos sérü-lés AVH-s katona 21 éves Bródy S.u.
22.25 lövéses sérülés civil 24 éves Bródy S.u.
22.25 lövéses sérülés civil 20 éves Bródy S.u.
22.45 lövéses sérülés civil 17 éves Bródy S.u.
22.48 lövéses sérülés civil 18 éves Bródy S.u.
22.50 lövéses sérülés civil 22 éves Bródy S.u.
23.39 lövéses sérülés katona 30 éves Bródy S.u.
23.50 lövéses sérülés civil 20 éves Bródy S.u.
22.50 lövéses sérülés civil 58 éves Bródy S.u.
Október 24.
00.10 zúzódásos sérü-lés civil ffi. Bródy S.u.
00.10 zúzódásos sérü-lés civil ffi. ? Bródy S.u.
00.25 lövéses sérülés civil ? Bródy S.u.
00.25 lövéses sérülés civil ? Bródy S.u.
00.25 lövéses sérülés civil ? Bródy S.u.
00.30 lövéses sérülés a kocsiban: meghalt civil 23 éves Bródy S.u.
01.17 lövéses sérülés civil ffi 27 éves Bródy S.u.
01.17 lövéses sérülés civil 23 éves Bródy S. u.
02.31 zúzódások civil 22 éves Bródy S.u.
02.30 lövéses sérülé-sek: a helyszínt megközelíteni nem lehet
02.30 lövéses sérülés civil ffi 18 éves Bródy S.u.
03.10 3 lövött sérült civilek Bródy S.u.
06.25 Sérülések tűz-harcban: a hely-színt megközelí-teni nem lehet Bródy S.u.”

A fegyveres felkelés kirobbanásának helyszínéről készített „szállítási napló” sok érté-kes adatot tartalmaz: a kivonulás időpontjai nem mindig sorrendben követik egymást, több –sokszor csak néhány perces eltérést mutató – utólagos bejegyzést történt. Többször nem neve-zik meg a sérült nemét, illetve életkorát, ami a feszült légkört, a sietséget tükrözi. A sebesülés helyszíne csaknem végig azonos, a sebesülteket a közeli Vas utcai Balassa János Kórház se-bészetére, valamint az Üllői úti Sebészeti Klinikák valamelyikébe szállították. A sérülések súlyosságára utal, hogy a szállítási naplóba nem történt név szerinti bejegyzés, mutatva az idővel való versenyfutást. A későbbi napokban sem jegyeztek fel neveket, csupán az életkort, majd ez is elmaradt, és csupán a sérülések súlyosságát, a szállítások számát jelzik, hiszen a kivonuló egység útközben is felvett sérülteket, vagy a célba érkeztetés után önállóan is vég-zett szállításokat. Gyakran csak következtetni lehet az egyes egységek útvonalaira. A mentők valóban életük kockáztatásával dolgoztak. Az egyik mentőorvos 1989-ben így emlékezett:
„A forradalom első 24 óráját túléltük. Már hozzászoktunk a döbbenethez, hogy tizen-egy évvel a háború után ismét dörögnek az ágyúk és a fegyverek, agyonlőtt emberek hevernek Budapest utcáin. Tudomásul kellett venni, hogy a mentőkre vadásznak, azt gyanítva, hogy az ellenfelet szolgálják, legyen bár szó forradalmárokról, vagy az ÁVH katonáiról, már megta-nultuk, hogy ne mutassunk félelmet, ha az utcakereszteződéseket elzáró orosz páncélosok között kell átmennünk a mentőautóval. Volt, aki a FIAT oldallépcsőjére állva két kézzel a tetőbe kapaszkodott, volt, aki a kocsi előtt gyalogolva, karjait összefonva ment, hogy békés szándékát mutassa a tankokban ülő katonáknak, miközben fegyvereiket folyamatosan a men-tőautóra irányították.”
A mentők „válogatás nélkül” szedték össze a sebesülteket, felkelőket, a szemben álló államvédelmi fegyvereseket, orosz katonákat, a legközelebbi, vagy a sérülésnek leginkább megfelelő kórházba szállították őket, a könnyebb sebesülteket a polgári lakosság segítette az első orvosi rendelőbe. A tömeges szállítást két szakaszra lehet osztani: az első október 30-ig, majd a november 4-e utáni időszakra, amikor a főváros legkülönbözőbb pontjain voltak még fegyveres összecsapások. A mentőszolgálat munkatársait többször érte fegyveres támadás, ezek közül a legsúlyosabb 1956.október 25-én következett be, amikor az Andrássy út és a Bajza utca kereszteződésében szovjet páncélosok sorozatot lőttek ki a Hősök tere felé robogó mentőautóra. Az esetre így emlékezett az egykori bajtárs: „…Az Andrássy út-Bajza utca ke-reszteződése körüli utcákban orosz tisztek, szakértők laktak családjaikkal, ezért ezt a területet erős védelem vette körül. A ködös éjszakában lámpával közeledő mentőautótól egy páncélos őrség megijedt, és a kocsit egy lövéssorozattal megállították. Rókusfalvy Ödön mentőtiszt a megtorpanó kocsiból kiugrott, talán abban bízva, hogy a fehér köpeny és a feltartott kéz meg-védheti önmagát és bajtársát. Kecskés Sándor gépkocsivezető is követte őt. A következő so-rozat mindkettőjüket leterítette. Rókusfalvy Ödönt szinte kettévágta a nehéz géppuska 9 löve-déke. Kecskés Sándor máj és tüdőlövést szenvedett, másnap meghalt. Hegedűs bajtárs váll-lövést kapott.” Néhány nappal később a Bakáts téren vették tűz alá az egyik mentőautót és Káldor Éva mentőorvost súlyosan megsebesítették.
(Összefogás a sebesültekért) A forradalom első napjaiban a fővárosban csak a kórhá-zak, a rendelők és a betegellátás működött folyamatosan, vállalva a rendkívüli helyzetet, a sokszor áttekinthetetlen állapot gyors döntéssel való megoldását. A fővárosban a rendkívüli állapot kihirdetése miatt csupán a közellátást biztosították, különben minden megbénult. A rendkívüli helyzetben a kórházak, beteggondozó intézmények zavartalan működtetése komoly erőfeszítéseket kívánt. Az első napokban – tekintettel a szokatlanul hűvös időre – a főváros környéki bányákból szenet szállítottak a budapesti kórházakba, az élelmiszer szállítmányok is rendszeresek voltak. Ez önként vállalt segítség volt a vidék részéről, sokszor az első útba eső kórházban lerakták a szállítmányt, különös szervezettség nélkül zajlottak ezek az akciók. A nemzetközi segítő szervezetek is az első napokban mondhatni „vaktában” hoztak gyógyszert, kötszert, vért, sebesülteket segítő felszereléseket. A betegellátást irányító Egészségügyi Mi-nisztérium személyi állományának egy része 1956. október 24-én nem tudta felvenni a mun-kát, az október 24-én éjszaka megalakult kormányban – ideiglenesen – nem volt egészségügyi miniszter, első helyettese külföldről nem tudott hazatérni (Komáromnál a szovjet katonai pa-rancsnokság nem engedte be az országba). Így október 25 és október 31 között Drexler Mik-lós – az addigi másik miniszterhelyettes – kormánybiztosként irányította az egészségügyet. Hivatalviselése előtt sebész volt, így rendkívül jó szakmai érzékkel irányította a sebesültellá-tást, szervezte a külföldről bejövő segélyszállítmányok elosztását. 1956. október 31-én átala-kították a kormányt, Babits Antal professzort nevezték ki egészségügyi miniszternek, aki azonban ténylegesen át sem vette hivatalát. 1956. november 4. és november 18. között ismét Drexler Miklós – mint felmentett kormánybiztos, de kinevezett egészségügyi miniszterhelyet-tes – irányította a minisztériumot. 1956. november 19 és 1957. május 15 között Simonovits István kinevezett első miniszterhelyettes állt a tárca élén. Az 1957. tavaszán megindult mi-nisztériumi tisztogatás tényleges áldozatai éppen azok lettek, akik október-november folya-mán éjt nappallá téve dolgoztak, szervezték a segítséget, biztosították az ellátás zavartalansá-gát.
Pontosan ma sem lehet felmérni az országba behozott gyógyszerszállítmányok mérté-két, mert a Nemzetközi Vöröskereszten kívül más európai emberbaráti szervezetek is jelentős mennyiségben hoztak különféle segély-szállítmányokat. A gépkocsis szállítás útvonalai sem voltak meghatározva, az első kórháznál lepakolták az adományokat. Általában a főváros, il-letve a Duna vonalánál tovább nem mentek, az is igaz, hogy az ország középső és keleti vidé-kein számottevő volt a szovjet katonai jelenlét, így vagy a szovjetek állták útjukat, vagy meg sem kísérelték a továbbhaladást.
(Lengyel vér) Az 1956-os magyar forradalom eseményeiről az első lengyel híradások már 1956. október 24-én megjelentek a napilapokban, és nagy visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban. 1956. október 25-én hangzott el a lengyel rádióban az a felhívás, amely vér-adásra buzdította a lengyeleket a „magyar testvérek megsegítésére”. A felszólítás elhangzása után az emberek országszerte tömegesen keresték fel a véradó állomásokat, olyan nagy lét-számban, hogy a kórházi és vöröskeresztes véradó állomások éjjel-nappal üzemeltek, külön szabályozni kellett a véradás rendjét. Híressé vált Piotrkow város kiáltványa 1956. október 26-án: „Csatlakozva az egész országra kiterjedő, a harcoló magyarok megsegítését célzó, szé-leskörű akcióhoz, felhívással fordulunk minden üzemhez, miden közép- és általános iskolá-hoz, valamint Piotrkow város minden lakosához: Mindenki, akitől nem idegen a szabadságu-kért harcolók ügye, ajánljon fel egy bizonyos összeget gyógyszerek vásárlására, a sebesült magyarok megsegítésére!”
A véradásban a varsói és a krakkói egyetemisták jártak az élen, a hadsereg szervezet-ten ment el vért adni, hasonló akciókat szerveztek a gyárakban és egyéb munkahelyeken is, amit a hatóságok nem akadályoztak meg. Zielona Górában a Lengyel Egyesült Munkáspárt helyei vajdasági (megyei) bizottsága úgy kezdte október 27-i ülését, hogy a résztvevők előbb testületileg elmentek vért adni a magyaroknak. Gyári kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági-, egyetemi- és cserkészszervezetek jelentős pénzösszegeket ajánlottak fel, utcán kihelyezett kosarakban gyűjtötték a pénzadományokat. Az újságok naponta beszámoltak a felajánlások-ról, üzemek, gyárak faárut, építő anyagokat ígértek a budapesti helyreállításokhoz. A Lengyel Szakszervezeti Szövetség 1 millió zlotyt ajánlott fel a Lengyel Vöröskeresztnek, hogy ezen a pénzen gyógyszereket juttassanak el Budapestre. Az első lengyel vér- és gyógyszerszállít-mány 1956. október 26-án érkezett meg, mennyiségileg ez volt a legtetemesebb külföldi se-gítség. Lengyel orvosok és ápolónők jelentkeztek magyarországi ingyenes szolgálatra, bár ezt már a hatóság sem támogatta. 1956. november 9-én a Lengyel Vöröskereszt a következő tájé-koztatást adta ki: „1956. október 27. és november 9. között a Lengyel Vöröskereszt a lengyel társadalom segítségnyújtása keretében a következőket küldte a Magyar Vöröskeresztnek: légi úton – 795 liter vért, 4l5 liter plazmát, 16 500 kg mesterséges vért, szérumot, gyógyszereket és kötszert, 4 ezer kg ablaküveget, 3 ezer kg különböző élelmiszert, teherautóval – 4 ezer kg tejport, 8 ezer kg különböző gyógyszert és kötszert. Előkészítás alatt áll egy 24 tonnás szál-lítmány, amely 15 mázsa lisztet, 2 ezer kg füstölt sonkát, 500 kg almapürét, 5 ezer kg gyógy-szert és kötszert tartalmaz. A legközelebbi szállítmányban a gyógyszerek és kötszerek mellett – 52 ezer kg lisztet, 15 ezer kg gyümölcslét, befőttet és lekvárt, valamint 20 ezer kg heringet küldenek Magyarországra.”
Lengyel adatok szerint november 19-én 2 millió amerikai dollár értékű szállítmány ér-kezett Budapestre. Az év végéig tartott ki.
(A forradalom veszteségei) Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc áldozata-inak számát még ma is csak megközelítő módon dokumentálhatjuk, hasonlóan ahhoz, hogy a fegyveres harcokban hányan vettek részt, miként alakult az egyes csoportok létszáma és harci ereje, mennyire voltak szervezettek, mekkorák voltak a veszteségek. A forradalom halálos áldozatai a harcolók és a fegyvertelen lakosság köréből kerültek ki. A korabeli sajtó adatai nem mindig pontosak, az utólagos felméréseket csak néhány évtized távlatából lehetett meg-kísérelni. 1956-57-ben a győzteseknek nem állt érdekükben a veszteség teljes meghatározása, főleg a halálos áldozatok adatainak elemzése, hiszen könnyen kiderülhetett volna, hogy a fel-kelők és a polgári áldozatok nem elvetemült bűnözők, deklasszálódott elemek voltak. A ké-sőbbi kutatást akadályozta, hogy 1956 legvégén és 1957 elején a belügyi hatóságok össze-gyűjtötték az elesettekre, a polgári áldozatokra vonatkozó dokumentumokat, gondosan lefog-lalták a kórházak, rendelők október 23–december 31-e közötti nyilvántartásait, a nevek és címek alapján vizsgálatok, büntető eljárások kezdődtek. Az adatgyűjtés kiterjedt a bonjegyző-könyvekre is, hiszen világosan kiderült, hogy az elhunytat mely irányból és hány lövés érte. Ez az adatgyűjtés főként azokra a bonctermekre és hullaházakra terjedt ki, ahová pl. a sortü-zek áldoztait szállították be. Sok a bizonytalanság a temetői és halotti anyakönyvi nyilvántar-tásokban, amelyekben a halál okát pontatlanul vagy egyáltalán nem jelölték. A dátumokból és az életkorból ugyan lehet bizonyos következtetéseket levonni, de teljes bizonyosságot nem mindig adnak. A sortüzek áldozatait egészen más helyen anyakönyvezték, temették el, gyak-ran nyomozói tehetséget igényel5t az áldozatok utólagos felderítése.
A harcokban elesettek számáról különös diszkrécióval hallgattak az „ellenforradalom krónikásai”, pontos adatokat csak saját veszteségeikről hoztak nyilvánosságra. A „szigorúan titkos” és mindössze 100 példányban készült, 1957. május 15-én a Központi Statisztikai Hiva-tal által kiadott jelentés – a „sebesültek és halottak” című fejezetben –1956. október 23 és1956. december 31 között legalább 2500 polgári halottról és kb. 20 ezer sebesültről tesz említést. Ez a számadat azután több feldolgozásban szerepelt, nem kívánták pontosítani. Jeney Károly 1990-ben végzett kutatása szerint 3700 körül mozog az áldozatok száma, az elesettek többsége 20-30 éves fiatal, kb.10 %-a 30 év feletti, 5-6 %-a 20 éven aluli. Ebben a statisztiká-ban már szerepelnek a sortüzek áldozatai, valamint a megtorlás halálra ítéltjei is.
A sebesültek számát megközelítőleg 20 ezerben adták meg, ezek 61 %-a hosszabb-rövidebb idejű kórházi ápolásra, kb. 40 %-a csupán elsősegélyre és kötözésre szorult. A kór-házi ápoltak 10 %-a halt meg a sérülés következtében. A könnyebb sérültek 75%-a az alsó és felső végtagján szenvedett sebesülést, géppisztolytól vagy kézi fegyvertől, míg 25 % mellkasi vagy hasi sebet kapott, elsősorban aknától és ágyúrepesztől. 10 % volt a fejsérült. A kórház-ban elhunytak elsősorban fejsérülést szenvedtek, de sokan szállítás közben véreztek el.
Lényegesen kevesebb adat áll rendelkezésünkre a szovjet veszteségekről. Zsukov tá-bornok 1956. november 9-én keltezett és Hruscsovnak címzett 3.sz. jelentésében az alábbiakat közli: „… előzetes adataink szerint a szovjet csapatok vesztesége 1956. október 24. és no-vember 6. között 377 halott és 888 sebesült. A tisztek száma az elesettek között 37, a sebesül-tek között pedig 74.” A hazai adatok szerint a magyar kórházakban 47 katona halt meg, illetve már halottként szállították oda, a budapesti kórházakban ápolt orosz katonák száma 173 volt. Az oroszok sebesültjeiket általában maguk látták el, kisebb arányban – általában az igen sú-lyos eseteket, főként a fej és mellkasi sérülteket – a magyar kórházakban kezelték, 1956 vé-gén szállították át őket szovjet katonai kórházakba. A hivatalos szovjet közlemények veszte-ségeikről számadatokat nem hoztak nyilvánosságra, az első adatközlések csak 1989-1990-ben történtek meg. Részben Zsukov jelentéseit ismételték meg, majd 1991-ben Valerij Muratov tábornok, hadtörténész a Novoje Vremja című folyóiratban – saját levéltári kutatásaira hivat-kozva – az 1956-os hadműveletben elesettek számát 669-ben, a sebesültekét 1450-ben, az eltűntekét 51-ben jelölte meg. Igaz, hogy Muratov ezt a létszámot 1956. október 23. és 28. közötti időszakra teszi, míg Malasenko altábornagy az egész hadművelet időszakában eleset-teket 670 főben, a sebesülteket 1520-ban és az eltűnteket 51 főben határozta meg egy Gosztonyi Péterrel folytatott beszélgetés során.
Ugyancsak az 1980-as évek végén nyílt lehetőség az 1956-os forradalmat követő bíró-sági perek áldozatainak számszerű megállapítására. Ezen pereket évtizedekig olyan titok övezte, hogy még az első hivatalos feldolgozásokban sem hoztak nyilvánosságra adatokat, legfeljebb egy-egy „különösen fontos” perrel kapcsolatban ismertettek közelebbi adatokat. Berecz János 1969-ben megjelent Az ellenforradalom fegyverrel és tollal c. könyvében 60 fő kivégzését említi 1956. november 4. és 1957. július 31 között. Ezt a számot 1989-ben tett nyi-latkozatában 244 főre módosította, ezenkívül kb. 400 „köztörvényes” kivégzéséről talált ada-tokat. Radványi János washingtoni magyar nagykövet 1968-ban 453 kivégzésről kapott tájé-koztatást Budapestről. A magyar emigráció felmérései – Méray Tibor 1978-ban 2-2,5 ezer, 1989-ben Krassó György kb. ezer ember kivégzéséről tesz említést – is alapos eltéréseket mutatnak 1989-ben az első levéltári feltárások kb. 400, a pontosítások után 367 fő kivégzését bizonyították, de az 1956-os Intézet által végzett kutatások a bírósági ítéletekre támaszkodva 341 halálos ítélet végrehajtását találta bizonyítottnak1958 és 1959 között, ebből forradalmi cselekményért 229 főt, a forradalomhoz csak részben köthető eseményekért 112 főt végeztek ki. Bármelyik adatot vesszük figyelembe, újabb kori történelmünk legvéresebb politikai bosz-szúja történt. Összehasonlításként: 1849 őszén a Haynau táborszernagy által irányított császári hadbíróság közel 850 halálos ítéletet tervezett, azonban végül 123 személyen hajtották végre az ítéletet.
A könyörtelen megtorlás szándékát bizonyítja a bírósági ítéletek száma. A forradalmi eseményekkel összefüggésben 21.668 főt ítéltek el, ebből 4961 esetben vagy felfüggesztették az ítélet végrehajtását, vagy a vizsgálati fogsággal azonos időtartamban szabták meg a bünte-tést. A hosszabb időre bebörtönzöttek száma 16.443 fő volt, az 1956-1958-ban elítéltek között 329 fiatalkorú elítélésére került sor a peranyagok vizsgálata szerint. Megdöbbentően magas a „közbiztonsági őrizetesek” és az internáltak száma. Utóbbi az adott időben 16-18 ezer volt, de ebben már a rendőrségi felügyelet alá helyezettek is szerepeltek. A megfigyelésekre, a hivata-los büntetőeljáráson kívüli ügyekre nincs konkrét statisztikai adat, pedig azok száma felülmúl-ja a bírói eljárásokét.
Szinte felbecsülhetetlen ama ügyek száma, amelyeket 1957 tavaszán munkahelyi veze-tők a személyzetisekkel közösen „bonyolítottak”. Minden munkahelyen – a karhatalmi és rendőrségi megbízottakkal együtt – megvizsgálták a dolgozók 1956 októberi-novemberi ma-gatartását. Különösen azokét, akik ebben az időszakban felvették a munkát, tagjai voltak a forradalmi bizottságoknak, munkástanácsoknak, esetleg felszólaltak munkásgyűlésen, hozzá-tartozójuk külföldre távozott, vagy akik közvetlen vagy tágabb családjában valaki ellen bünte-tő-eljárást indítottak. Különös figyelemmel kísérték a MÁV, a TEFU és egyéb szállítási válla-latok dolgozóit, hiszen pl. a tehergépkocsi-vezetők közül sokan szállítottak felkelőket, vagy átengedték gépkocsijukat, résztvettek a sebesültek szállításában, az élelmiszerellátásban. Kü-lönös ellenérzéseket kelthetnek a kórházakban, rendelőkben indított nyomozások, ahol a be-tegellátás dokumentumait szedték össze, a „politikai megnyilatkozások” nyomai után kutat-tak. Ilyen esetekben ugyan nem bocsátották el a dolgozókat, de „népgazdasági érdekből” áthe-lyezték őket az egyik kórházból a másikba, rosszabb esetben vidéken biztosítottak számukra munkahelyet. A „bizonyíthatóan ellenforradalmi magatartásért” büntetőeljárást indítottak. Nagyjából 200 körül volt a bírósági eljárás alá vont egészségügyi dolgozók száma. 1957. júli-us 1-től fogva bevezették a felelős munkakörben dolgozók esetében az erkölcsi bizonyítvány kötelezettségét, amit a rendőrség adott ki. Nehéz akárcsak megközelítő adatot is mondani, hogy hányan lehettek olyanok, akik éppen az erkölcsi bizonyítvány hiányában vesztették el állásukat vagy „népgazdasági érdekből” helyezték őket más, alacsonyabb beosztásba. Az al-kalmasságot a politikai „megbízhatóság” szemszögéből ítélték meg, az 1956 október-novemberi magatartást vették figyelembe. Középvezetői szinten mindenkit lecseréltek, és hirtelen ugrásszerűen megnőtt a fizikai dolgozók között az állásukat vesztett tanárok, jogá-szok, közgazdászok száma.
(A menekültek) Az 1956-os magyar forradalom áldozataként és veszteségeként a közel 200-240 ezer magyar menekültet is számításba kell venni, akik a 10 éves diktatúra után érzett reményvesztettség-érzés és az újabb megtorlásoktól való félelem miatt inkább az emigráci-ót választották. A menekültek nagy része az életét mentette, a börtön elől menekült (kb. 10 ezer fő), mert részt vett a fegyveres harcokban, tagja volt valamilyen forradalmi bizottságnak. A menekülés Ausztria és később Jugoszlávia irányába történt. A semleges Ausztria már 1956. október 28-án megnyitotta a határait. November 4-e után naponta több ezren lépték át a határt, november 22. és 26. között 46 ezer menekültet regisztráltak. A lélekben összetört or-szág tükörképe lett ez a menekülés.
Az osztrák belügyminisztérium adatai szerint 1956. december 10-ig 126.496, 1956. december 31-ig165,361 magyar menekültet vettek nyilvántartásba. Számuk 1957. május 1-jére 174.000, 1958. május 1-jére178.900 főre emelkedett. A magyar-osztrák határ átlépése 1956. november 4. után nehezebb lett, hiszen a szovjet hadsereg lezárta a határ felé vezető utakat, és a határvonal mentén csapatokat vontak össze. 1956. november 9-én a szovjetek el-lenőrzésük alá vonták a hegyeshalmi határátkelőt. Ezzel megszűnt az országúton való mene-külés lehetősége, erdőkön, mezőkön keresztül, leginkább éjszaka lehetett a határt megközelí-teni. 1957. tavaszán olyan szigorúvá vált az ellenőrzés, hogy alig lehetett a magyar-osztrák határ közelébe jutni. Ezután lett a menekülés iránya Jugoszlávia, ahol befogadták a menekül-teket. Ide kb. 40 ezer magyar érkezett, majd közel 30 országba került innen 180 ezer magyar emigráns.
Az 1956-os magyar emigrációs hullám sokáig érezhető veszteséget okozott a hazai szellemi életnek. A menekülők 22-24 %-a értelmiségi volt, akiknek a többsége nemcsak a forradalomban való részvétel miatt választotta az emigrációt, sokkal inkább a szellemi sza-badságra vágyva menekült ki az országból. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy az amerikai egyetemeken tevékenykedő egyetemi tanárok, kutatók, oktatók között az 1960-as években 362 magyar volt, ennek 70%-a 1956-57-ben emigrált. A menekült magyar értelmiség zöme műszaki végzettségű volt, de szép számmal akadtak közöttük orvosok, tanárok, jogászok is. 80 %-uk 20 40 éves volt, 8.452 még egyetemistaként, illetve főiskolai hallgatóként hagyta el hazánkat. Az akkori magyar egyetemi ifjúság egynegyede távozott Magyarországról örökre.
A hivatalos ENSZ nyilvántartások szerint 1956. novembere és 1957. áprilisa között Ausztriában 6812 menekült diákot vettek nyilvántartásba. Jugoszláviában további 1362 egye-temistát regisztráltak. Ezt az adatot erősítette meg a genfi székhelyű Egyetemista Diákok Nemzetközi Irodája is. A diákok zöme egyetemista és főiskolás volt (95 %), csekély hányad-ban középiskolás és tanulmányait valamilyen okból (börtön, kizárás stb.) megszakító. A Sza-bad Magyar Diákok Szervezete 1957-ben alakult meg Párizsban, és 7984 magyar egyetemi hallgató csatlakozott hozzá. A szervezeten belül a legnagyobb csoportot a soproni erdőmér-nöki hallgatók (640) alkották, de jelentős számban voltak a Budapesti Műegyetem emigráltjai is. Az egyetemisták többsége Európában maradt: Németország 1200, Ausztria 534 ösztöndí-jast fogadott be, de számosan érkeztek Svájcba, Hollandiába, Svédországba, Norvégiába, Angliába, Olaszországba, Franciaországba, az Amerikai Egyesült Államokba, és Kanada is méltányos ösztöndíjas helyeket biztosított. A Rockefeller Alapítvány pedig az Ausztriában tanulók költségeit egészítette ki.
A magyar medikusok száma 350 volt, közülük kb. 200 fő telepedett át az Egyesült Ál-lamokba: Nyugat-Ontario egyetemén 25, a hamiltoni orvosi karon 30 magyar medikusnak adtak ösztöndíjat, Kanadában 130 medikus kapott néhány év múlva orvosi oklevelet. A vég-zett orvosok száma 200 főt tett ki, többségük – oklevelük elismertetése után – gyakorló orvos lett Európában és az amerikai kontinens legkülönbözőbb országaiban. 1956 őszének egész-ségügyi elemzéséhez hozzátartozik a jelentős szakemberveszteség is. Az eltávozottak ugyan külhonban öregbítették a magyar medicina jó hírét, viszont sokáig érezhető volt hiányuk a hazai egészségügyben.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969