2013. I-VI
 

Hitler példaképe volt-e Napóleon?
Michael Mönninger

Kérdések, tévedések, viták: a francia császár személye még mindig felkorbácsolja a kedélyeket. Beszélgetés a Napóleon-kutató francia történésszel, Jean Tulard-ral.
MICHAEL MÖNNINGER interjúja
die ZEIT, 2006. augusztus 17.


DIE ZEIT: A császárrá koronázás 200. évfordulója és az austerlitzi győzelem hivatalos megünneplése Franciaországban rendkívül haloványra sikeredett. Miért?


Jean Tulard: A koronázás esetében ez érthető: az Állam nem kívánta nagyon megünnepelni a monarchia újbóli bevezetését. Viszont az, hogy az 1805. évi austerlitzi diadalt, melyben a Grande Armée az európai feudális uralkodók ellen diadalmaskodott, csaknem a feledés homálya vette körül, az szégyen! Mindez a mi kormányunk hibája, mert engedett a gyarmatosítás-bírálók nyomásának.
.

DIE ZEIT: Miről van itt szó?

Jean Tulard: Nem sokkal a jubileum előtt egy író, Claude Ribbe, akinek ősei a karib-tengeri térségből származtak, heves vitát kavart amikor arról írt:Napóleon újra bevezette a rabszolgaság intézményét Guadeloupe-on és Santo Domingóban. Valóban Napóleon a Nagy Francia Forradalomban betiltott emberkereskedelmet 1802-ben ismét engedélyezte. Mindezt az akkori idők feltételeinek fényénél kellene vizsgálni. Hiszen akkoriban a rabszolgatartás az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is elfogadott volt. Azonban mivel a rasszizmus vádja is felmerült, mindenekelőtt guadeloupe-i polgártásaink részéről, kormányunk meghátrált.


DIE ZEIT: Ezek a kritikusok korábban még Hitlerrel is párhuzamot állították Napóleon személyét. Szerintük Napóleon is genocídiumot követett el – a feketebőrűeken.



Jean Tulard: Ez teljes képtelenség. Igaz ugyan, hogy Napóleon a rabszolgák, mint munkaerő kizsákmányolását támogatta, de semmilyen népirtást nem követett el. A Karibi-térségben az elnyomás kétségtelenül rendkívül súlyos és véres volt, nem utolsósorban a rabszolgafelkelések miatt. Azonban az az állítás, hogy a feketebőrűek alávetésével a zsidó nép meggyilkolásának előképét adta volna, teljesen abszurd. A náciknál sehol, még Hitler Mein Kampf-jában, vagy Rosenberg: A 20. század mítoszában sem található utalás Napóleonra. Ezzel szemben a nácik Napóleon számos tisztelőjét üldözték. Groteszk módon kiforgatják a tényeket, amikor manapság Párizsban, Napóleon sírja előtt álló Hitler fényképét, mint annak bizonyítékát mutogatják, hogy Hitler a sírnál tett látogatással példaképe előtt tisztelegett. Valójában ez inkább az ősellenség, a franciák megalázásának tudatos aktusa volt – mintegy revans Napóleonnak a porosz hadsereg felett aratott győzelméért és az 1918. évi háborús vereségért. Az arra való hivatkozás, hogy Hitler hagyta visszavitetni Napóleon fiának hamvait Párizsba, sem bizonyíték. Sokkal inkább tekinthető ez propagandacselekedetnek, melynek célja a franciák kollaborációs hajlamának felerősítése volt.

DIE ZEIT: Miként fogják a franciák az 1806. évi jenai csata 200. évfordulóját megünnepelni?

Jean Tulard: Jacques Chirac elnök és Dominique de Villepin miniszterelnök elvi döntése értelmében semmiféle győzelmi ünnep nem lesz. Ez részben a baloldali körök nyomásának, részben a Napóleon-gyűlölő Chirac mély republikánus meggyőződésének köszönhető. Egyébként a jénai csata nem tekinthető teljes egészében francia győzelemnek. A Grande Armée-ban számos nem francia nemzetiségű csapattest harcolt. Mi nem ünnepeltük meg az austerlitzi győzelmet, viszont a trafalgári angol győzelem brit megünneplésére francia anyahajót küldtünk – lehet-e ennél továbbmenni a Napóleon-tagadásban? A Francia Akadémián hevesen tiltakoztunk is ellene, sajnos sikertelenül.

DIE ZEIT: Mikor kezdődött Napóleon leértékelése?
ZEIT: Wann begann der geringschätzige Umgang mit Napoleon?

Jean Tulard: Napóleont a royalista jobboldal és a szélsőbal – no és az etnikai kisebbségek mindig gyűlölték. A hivatalos közéletben azonban tisztelet övezte– elég, ha csak Ferdinand Foche és Joseph Joffre marsallokra gondolunk, akik 1919-ben a versailles-i szerződés aláírásakor ünnepélyesen Napóleon örökségére esküdtek fel. Még 1969-ben is eljött a frissen megválasztott Georges Pompidou elnök az Institut de France-ba, hogy megünnepelje Napóleon születésének 200. évfordulóját. Akkoriban még a kommunista pártújság, a l’Humanité is a reakció elleni védőbástyaként dícsérte Napóleont és szerepét a forradalomban. A hivatalos politika részéről a kiemelt tisztelet megvonása tulajdonképpen csak Chirac elnöksége idején kezdődött – ő 1995 óta tudatosan ignorált minden évfordulót. És bár a napóleoni intézmények közül számosan – az Államtanács , a Becsületrend, a Code civil, a Banque de France, a Szenátus, az Országos Levéltár – megünnepelték saját alapításuk évfordulóját, mindezt nagyon visszafogottan tették.

DIE ZEIT: A franciák elfogadták a változást?

Jean Tulard: Nem igazán. A lakosság körében Napóleon továbbra is népszerű. 2002-ben nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában óriási sikerrel játszották Christian Clavier négyrészes televíziós sorozatát. Napóleon minden idők leghíresebb francia embere, és az is marad:XIV. Lajosnál jobban testesíti meg a francia dominancia csúcspontját Európában. Az, hogy egyes politikusok manapság nem szívesen beszélnek róla, a déclin français-vel vagyis a Franciaország hanyatlásával kapcsolatos mai vitákkal lehet összefüggésben. A császárság minden megjelenítése az elvesztett nagyság tudatát erősíti.


DIE ZEIT: De miért tűnt el Napóleon a tananyagból is?

Jean Tulard: Ez mindenekelőtt a történetírásban bekövetkezett paradigmaváltásnak köszönhető. Fernand Braudel és az úgynevezett Annales-kör nyomán háttérbe szorult az életrajzi és az eseménytörténeti megközelítés a történészek munkájában. A rövid időszakok vizsgálata helyébe a struktúrák, a miliők és a mentalitás hosszabb időtartamú fejlődésének vizsgálata lépett. A mindössze tizenöt éves napóleoni korszak egész egyszerűen kiesik annak a globális perspektívának a rostáján, amelynek fókusza példának okáért inkább a 16. századi földközi-tengeri térség általános történetére irányul. És a republikánus ideológia – Napóleon mint dinasztiaalapító és a forradalom sírásója – megtette a többit...

DIE ZEIT: De hiszen Napóleon nem az utolsó francia monarchikus uralkodó volt!


Jean Tulard: A többieknek sincs manapság sokkal jobb sorsuk. Itt van például az unokaöccse, III. Napóleon, aki az 1851. december 2-i államcsínyével felszámolta a 2. Köztársaságot. Dicstelen szereplése negatívan hat I. Napóleon megítélésére is, és hamis fényben tünteti fel az Első Császárság történeti perspektíváját is. III. Napóleonnak máig megbocsáthatatlan bűne, hogy – miként X. Károly az 1930. évi júliusi felkelés idején – a saját polgárai közé lövetett. Ők ma Franciaorszálg szalonképtelen uralkodói.

DIE ZEIT: Vannak érdemei is Napóleonnak, melyeket még ma sem vitat senki?


Jean Tulard: Ő vetette meg a modern állam valamennyi alapját. Azok a közigazgatási struktúrák, amelyeket létrehozott, a mai napig működnek országunkban. Számos intézmény – a Számvevőszék, a pénzügyi felügyelet vagy a prefektusi intézmény – persze már az Ancien Régime-ben megvoltak. Napóleon csupán a polgári Franciaországhoz igazította ezeket. Mert hát alapjaiban a Francia Forradalom a polgárság győzelmét hozta. A munkások és a parasztság követte őket, a felkelést azonban azok a polgárok és nemesek vezették, valamint vitték sikerre, akik azután a forradalom által elkonfiskált vagyontárgyakat maguknak privatizálták. Ezzel magyarázható intézményeink azóta tartó hosszúéletűsége is.

DIE ZEIT: Franciaország szomszédai számára is hasonlóan pozitív mérleg vonható a napóleoni életműről?


Jean Tulard: Napóleon volt az, aki előkészítette az olasz egységet, megdöntötte a feudalizmust Németországban, Svédországnak uralkodót adott. A Code civilt még Marx is a régi renddel való szakítás példájaként magasztalta. Még Oroszország is a nemzeti örökség részeként kezeli – amiért a cári birodalom legyőzte. Gyakran járok Moszkvában, és mindig újra és újra csodálkozom azon, hogy mennyire tele vannak az előadótermek, amikor Napóleonról beszélek, pedig csak franciául beszélek. Napóleon egész Európában liberalizálta az elavult gazdasági struktúrát, és legyőzte a kisállamosdit. Ezzel megvetette az Alsó-Rajna vidéket és Olaszországot magába foglaló gazdasági térség alapjait, és megalkotta de Gasperi, Schumann és Adenauer Európájának előképét.

DIE ZEIT: De nemcsak a németek vívták felszabadító harcukat az idegen hódítás ellen!


Jean Tulard: Napóleon túlságosan megalázta a meghódított népeket – gondoljunk csak testvérére, Jérôme-ra, akit wesztfáliai királlyá tett, vagy a német fejedelmek megalázására Drezdában az oroszországi hadjárat előtt. Amivel nemzeti büszkeségtől és szabadságkereséstől fűtött szélsőséges reakciókat váltott ki. Azonban nélküle nem törtek volna ki az 1830. és 1848. évi német forradalmak. Valamennyi országban a haladó erők megkülönböztető jegyévé vált, hogy azt kiabálták: „Vive Napóleon!”. Halála után két évvel megjelent visszaemlékezései, a Las Cases gróf által 1823-ban papírra vetett „Emlékek Szent Ilona szigetéről”, amelyben Napóleon mint a forradalom beteljesítője és a népek felszabadítója mutatja be önmagát, a 19. századi Európa legolvasottabb könyve volt. A damnatio memoriae a jó emlékezetből való kiátkozás csak újabb keletű jelenség tehát.


DIE ZEIT: Melyek voltak a Császár legnagyobb tévedései?
Jean Tulard: Az 1807. évi tilsiti békéig még összhang volt Napóleon és a nemzet között. Gátlástalan egoizmusa csak ezután bontakozott ki. Az új, hozzá hű nemesi rend megteremtésével maga ellen hangolta az arisztokráciát és a polgárságot, katasztrofális gazdaságpolitikájával tönkretette az éppen csak megkezdődött fellendülést, erőszakos intézkedései pedig a rendőrállam kialakulásának irányába mutattak. Ugyanakkor külpolitikai téren az 1808. évi spanyolországi hadjárattal megkezdődött a vereségek sorozata. Ez volt az első olyan háborúja, amely teljességgel jogalap nélkül való volt, mert Franciaország anélkül indította, hogy valamilyen koalíció ellen fel kellett volna lépnie. Később a pusztító oroszországi hadjárat idején mindenfajta külső támogatást elveszített.

DIE ZEIT: Vajon miért ragyog mindmáig régi fényében a Napóleon-mítosz?

Jean Tulard: Mert hatása egyetemes volt, és még az elveszített háborúi is az egész földgolyón érezhető volt. A spanyolországi és portugáliai hadjáratok idején felszabadulhattak a latin-amerikai gyarmatok, Afrika Egyiptomtól a Zöld-foki szigetekig ekkor került fel a politikai térképre, Ausztrália déli partvidékét pedig sokáig úgy hívták. Côte Bonaparte, vagyis Bonaparte-part. Indonéziában az úthálózat még ma is a napóleoni örökség nyomait viseli. 1812-ben az Egyesült Államok először lépett be, Napóleon oldalán, egy európai háborúba. És mindig újra és újra elcsodálkozom azon, hogy Ázsiában milyen nagy az érdeklődés Napóleon személye iránt. Talán hihetetlennek tűnik, de Japánban gyakrabban idézik, mint MacArthur tábornokot.

DIE ZEIT: Ön filmtörténész is. Mely Napóleonról szóló filmek tetszettek a legjobban?



Jean Tulard: Mindenekelőtt Abel Gance 1927-es némafilmje. Azután következik Szergej Bondarcsuk 1970-ben készült Waterloo-ja, és Ridley Scotts The Duellists (Párbajhősök)-je 1977-ből. És még az olyan propagandafilmek is, amelyek a Napóleon–mítosz terjesztésétszolgálták a moziban, értékes történelmi dokumentumok a szememben. Ez utóbbiak közé tartozik az a Kutuzovról szóló film, amelyet Sztálin megbízásából forgattak, és amelyben az 1812. évi borogyinói győzelmet a sztálingrádival egyenértékűként állították be. Erre válaszul forgatták a nácik Veit Harlan Kolbergét, hogy a napóleoni csapatok elleni porosz ellenállás utolsó fészkét példaként állítsák a Vörös Hadsereg ellen harcba indulók elé. Mindkét esetben Napóleon a közvetítő szerepét játssza, akin keresztül az oroszok és a németek törlesztenek az őket ért sérelmekért.

DIE ZEIT: Hogyan jellemezné egy szóval Napóleont: felszabadító, államférfi, hódító vagy zsarnok?

Jean Tulard: Mind egyszerre.

DIE ZEIT: 1978-ban írt Napóleon-monográfiájának azt az alcímet adta: A megmentő mítosza. Az homme providentiel (a gondviselés embere), kifejezés aktuális ma is Franciaországban?

Jean Tulard: Történelmünk azt mutatja, hogy az ország minden válsághelyzetben megmentő után kiált. Jeanne d’Arc-kal kezdődött, folytatódik Napóleon felemelkedésével Robespierre halála után, majd jelentkezik Thiers alatt a Második és Boulanger-val a Harmadik Köztársaságban, Pétain marsallal az 1940-es bukás után, egészen de Gaulle fellépéséig az algériai háborúban, 1958-ban. Tele vagyunk ugrásra kész megmentő-emberekkel, Georges Pompidou-tól egészen a jelenlegi belügyminiszterig, Nicolas Sarkozy-ig. Az azonban mindenesetre jellemző a franciákra, hogy megmentő embereinket, nem sokkal azután hogy megtették kötelességüket, gyorsan elzavarják.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969