2013. I-VI
 

Mire jó a politika? (Egy állampolgár gondolatai)
Aszalós Károly

„Az ideális politikusi személyiség a demokratikus törekvések történelmi korszakában a nagy jellem volt. A modernizáció korában a siker kulcsa a jó arc. Korunk legújabb tendenciája: a nagy pofa.”
„Az emberi társadalmakat irányító törvények között van egy, amelyik úgy tűnik, pontosabb és világosabb valamennyinél. Annak érdekében, hogy az emberek civilizáltak maradjanak, vagy azzá legyenek, körükben a társulás művészetének ugyanolyan mértékben kell fejlődnie és tökéletesednie, ahogyan a létfeltételek egyenlősége növekszik.”
(Tocqueville: A demokrácia Amerikában)

A két mottó tartalma és stílusa közötti ellentmondás nem véletlen. Az alábbiakban az állampolgár eredendően leegyszerűsített, néhol naiv, de lényeges kérdéseire próbálom keresni a válaszokat, szembesítve a politikaelmélet kiváló művelőinek elgondolásaival, és emellett a bonyolult valóságot a szubjektív elvárásokkal és az elképzelt eszményekkel. A kérdéseim korunk politikájának ellentmondásait célozzák, elsősorban a demokratikus eszmények teljesülésének és lehetőségeinek szempontjából. Ennek során arra a következtetésre jutok, hogy a demokrácia döntően egy meg nem valósult eszmény, és hogy a jelenleginél több demokrácia megvalósítására való törekvés ennek az eszménynek a megvalósulási esélyeit növeli. A realitások viszont ennek a lehetőségnek az érvényesülési esélyeit egészen szűk keretek közé szorítják, korunk domináns tendenciái a „démosz nélküli demokrácia” rendszerét erősítik, az egyenlőtlenségek növekedését és a konfrontációk súlyosbodását jelzik. A politika pedig – miközben bizonyos területeken és szempontokból egyre nagyobb profizmust mutat fel – olyan defektusokban szenved, melyek alapvető funkcióinak betöltését is megkérdőjelezik.
Az elemzést többszörösen leszűkített kereteken belül kísérlem meg: korunk nyugati demokráciái állnak a középpontban, a demokrácia procedurális feltételeit és intézményi kereteit adottnak véve. A gondolatmenet alapvetően elvont, nélkülözi a konkrét elemzéseket, és ezzel együtt, az igen jelentős államonkénti eltérések is figyelmen kívül maradnak.
Írásom célja elsősorban egy koncepció felvázolása, s egyáltalán nem vállalja egy tudományos tanulmány feltételeinek a teljesítését. Megközelítése normatív, a kritikai attitűd tudatosan vállalt, az elitista szemlélettől távol, és a kommunitarizmussal számos ponton egyetértve, de mégis a különböző irányzatoktól viszonylag függetlenül igyekszik átgondolni a szerteágazó problémakomplexumot.
A kritikus szem joggal állapíthatja meg, hogy a rövid terjedelem és a kérdésfeltevés összetettsége miatt a vállalkozás összességében túl merész. Mégis a problémakomplexum minden lényeges szála elhagyhatatlannak bizonyult annak a célkitűzésnek a következtében, hogy egy lehetőség szerinti teljes és koherens koncepciót sikerüljön kifejteni. Elsődleges célkitűzésem ugyanis azokkal a kérdésekkel való szembesülés volt, melyek a politika leszűkített világán túlmutatnak, és melyek végső soron meghatározzák világunkat és jövőnket.
Politika, mint színjáték
(Szimbolikus politika) Csillogó fogadások és komoly viták, könnyed közvetlenség és gondterhelt nyilatkozatok, golfütő és mikrofonerdő, biztonság, jólét, fegyverek, háború és szegénység. Jó vagy rossz a politika? Melyik a politika igazi arca?
A felszín is sokat elárul. A politika, mint színjáték egészen kézenfekvő és sokak által alkalmazott hasonlat. Színjáték, befejezés és katarzis nélkül, viszálykodó, egymást diszkreditálni igyekvő főszereplőkkel.
Edelman a politika szimbolikus világáról írva kifejti, hogy a politika a szimbólumokban rejlő manipulatív lehetőségeket kihasználva érzelmi alapon vonja be a politikába az állampolgárokat, miközben folyamatosan félrevezeti őket. A felnagyított valós vagy álproblémák, az elhallgatott igazi problémák, s emellett a kulisszák mögött meghozott fontos döntések és titkos alkuk mind azt a képet sugallják, hogy a nyilvánosság előtt bemutatott politika egészen eltér a politika valós szerepétől. Egy probléma politikai tematizálása azon múlik, hogy az ezzel kapcsolatos „elégedetlenség átváltható-e szavazatokban is megtérülő politikai üggyé”. A színház analógiája itt is felmerül: „a legmagasabb szintű politizálás nem annyira valódi döntéshozatal, mint inkább dramaturgia kérdése”.
A színjáték jelleget a legújabb-kori fejlemények még jobban kidomborítják azzal, hogy az alkalmazott politikatudomány sikerágazataként debütáló politikai marketing profi rendezőként lép fel.
A szavazók itt a politikai piac fogyasztói, akiknek a politikus reményt ad el.
A sikerek a politikai marketinget igazolják, olyannyira, hogy ma már szolgálataikat nem nélkülözheti a modern politika. (Ehhez hozzá kell tennünk: a mérhető siker legfőbb mutatói a politikában az ismertség, a népszerűség és – mindenekfölött – a választási győzelem.)
De ha kritikusan nézzük a politikai marketing módszereit, láthatjuk, hogy a közvélemény-kutatást a fogyasztói igények felmérését szolgáló piackutatással lehetne párhuzamba állítani. A politikai közvélemény-kutatások legtöbbször egészen leszűkített kérdésekre keresnek válaszokat, a lakossági igényfelmérések alapvetően manipulatív jellegűek, és a közvéleménynek, mint társadalmi jelenségnek az összetettségét messze nem veszik figyelembe. Végeredményben az állampolgári választás a politikai marketing fényében nem tűnik sokkal önállóbbnak, mint a vásárló döntése, hogy melyik márkát vásárolja meg magának, csak itt a választás tétje egészen más.
„A politikai marketing mint a politika eladásának a művészete végképp áttekinthetetlenné teszi a látszat és a valóság viszonyát a nyilvánosságban”, viszont hatékonysága révén a politikai marketing mindenfajta kritika ellenére nélkülözhetetlen eszközzé vált.

(Politikai erkölcs) Lehet ugyan azt az elképzelést cinikus filozófiának nevezni, mely a hatékonyságot tartja a politika legfőbb érdemének, de a valóság mégis ezt igazolja.
A hatékonyság és siker követelménye a politikában egészen más erkölcsi szabályokat tételez, mint a társadalmi élet más területein. Max Weber óta ezt a másfajta erkölcsiséget szokás a felelősség etikájának nevezni, mely a következményeket tartja szem előtt, szemben „az érzület etikájával”.
Eszerint az „érzület etikájának” érvényesítése a politikában nem csupán naivitás lenne, hanem bizonyos helyzetekben egyenesen etikátlan. A politikus ugyanis az erkölcsileg leginkább elítélendő tettet akkor hajtja végre, mikor az általa felvállalt képviseletet hagyja cserben, árulja el, akkor is, ha azért teszi mindezt, hogy erkölcsös maradhasson. Vagyis az erkölcs, mint általános elv újra meg újra megbukik a konkrét felelősségi körök szűkebb érdekeivel szemben. Annak a feltétele, hogy a politikai erkölcsöt erkölcsnek tekinthessük, ahhoz hivatásetikaként kell megközelítenünk, illetve olyan homályos kritériumokat vagyunk kénytelenek bevezetni, mint például az utókor ítélete, a közjó szolgálata.
Más oldalról fogalmazva a politika a játékelmélet olyan zéróösszegű játékának feleltethető meg, ahol a csalók érvényesülnek és ahol, ha elő is fordulna kooperáló politikus, azt is csalónak néznék. Ezért a politikus nem engedheti meg magának az „érzület etikájának” a luxusát, de elengedhetetlenül szüksége van az erkölcsösség látszatára.

(Politika és igazság) Hasonló a helyzet az igazsággal is. Arendt egy tanulmányában eredendően ellentétesnek találja az igazság és a politika fogalmát, de emellett a politika lényegéből eredően is úgy látja, hogy „talán a politikai világ természetében rejlik mindenfajta igazság megtagadása vagy elferdítése”.
És ennek a jelenségnek általános tényezőkre visszavezethető alapja van, mivel a „hazug szabadon alakíthatja a ’tényeit’, hogy azok megfeleljenek hallgatósága érdekeinek és tetszésének, sőt puszta elvárásainak is”, vagyis a hazug a tettek embere tud lenni, és fölébe tud kerülni az igazmondónak.
De posztmodern korunk egyébként sem kedvez az igazságnak. A politikában a kideríthetetlen igazsággal szemben a szavahihetőség a döntő, s ma már az igazság látszatának a megőrzése is háttérbe szorult.
„Társadalmunkban a sikert a nyilvánosság iktatja törvénybe”. A modern politika nyilvánossága a manipulált, a torzított nyilvánosság.
A média, a nyilvánosság fórumaként a közélet osztatlan színterévé fejlődött, ahol a valódi közélet és a politikai élet szereplői egy sorba kerülnek a tabloidok, sztárpletykák, szappanoperák stb. szereplőivel. A média tehát, miközben a politikai kommunikáció jelentőségének látványosan erősödő növekedésével a politika talán legfontosabb eszközévé vált, bevonja a saját világába a közéleti személyeket és politikusokat, mediatizálja a politikát, megváltoztatva annak megjelenését.
A botrányok és a szenzációéhség válik meghatározóvá, miáltal a politika konkurenciaharca még élesebb lesz, és a konfrontatív kommunikáció kerül előtérbe.

(A politikus) Korunk sztárkultusza a politikában párhuzamos jelenség az egyre dominánsabb perszonalizáció jelenségével, s a politika színjáték-jellege is itt a leglátványosabb.
De kik lehetnek a kiválasztottak? A sikeresség esélye az elsődleges, a politikus pedig akkor tud sikeres lenni, ha meggyőző, határozott, tettre kész, és mindezt olyan fellépéssel képes ötvözni, mely a feltétlen elhivatottságáról győz meg. Szarkasztikusan fogalmazva: a politikus mindig tudja, hogy mit akar, még akkor is, ha fogalma sincs róla.
De a felszínen tapasztalt politikusi személyiségjegyek tényleges politikai tartalma, elkötelezettségének irányultsága csak a gyakorlati tevékenység eredményeként értékelhető.
Másik lényeges kérdés: mi vagy kik döntenek a vezető személyének a kiválasztásáról.
Ennek hagyományos útja a politikai életút, tevékenység során szerzett érdemek és előmenetel volt, de ez mindig kiegészült a párton belüli elismertségen túl olyan tényezőkkel is, mint a különböző érdekeltségek, elitcsoportok bizalma stb.. Korunk fejleményei ezeknek az utóbbi tényezőknek kedveznek, minek következtében a kiválasztásnál a „társadalmi kontroll” érvényesülése a korábbihoz képest jelentősen összeszűkül, és a kiválasztás is a színfalak mögött történik.
A politikus oldaláról nézve azt láthatjuk, hogy a politika az egyéni érvényesülés és a partikuláris érdekérvényesítés alapvető eszköze, de mindezt a demokrácia jóvoltából leplezetten, a közügy nevében eljárva és annak álcája alatt kell véghezvinnie. Azáltal, hogy a politika kimondottan vagy ki nem mondottan, de színleg mindenképpen a közérdek, közjó érdekében tevékenykedik, alapjaiban határozza meg azt, hogy a politika, mint jelenség tele van képmutatással. Ami nem zárja ki, hogy politikusok akár őszintén is hihetnek abban, hogy hivatásuk egy jobb jövő kivívása a közösség, az ország számára.
Weber maga három minőséget emel ki a hivatásos politikusokkal szembeni pozitív elvárások közül: a szenvedélyt, a felelősségérzetet és a szemmértéket. A szenvedély – akárcsak a felelősségérzet – a közügyek iránti elhivatottságot, míg a szemmérték a távolságtartást, a realitással való megfontolt szembenézést jelenti.
Vajon korunk fejleményei közül melyek segítik elő, hogy a hivatásos politikusok a Weber által meghatározott feltételeknek megfeleljenek? Erre igazán ugyan sohasem lehetett garancia, de a szélesebb társadalmi közreműködés a kiválasztásnál, a múlttal megalapozott előrehaladás mégis jóval több esélyt adhatott erre, mint egy szűk elit bizalma, a politikai marketing kifinomult módszerei, és a média látványos sztárcsinálása.
A modern politika legújabb lényegi jelenségei, a perszonalizáció, a prezidenciálódás, a mediatizálódás, a komplexitás, a politikai marketing stb. révén olyan irányban fejlődik, melyben a politikai vezető egyre fontosabbá válik. A vezető politikus felelőssége ugyan megnő, de az elszámoltathatósága és a felelősségvállalása csökken.
Az állampolgárok többsége számára pedig a politika távoli dolog, ahol úgy tűnik, nélkülük ugyanúgy megtörténnek a dolgok, mint velük.

(Politika és az állampolgár) A fenti negatív tényezők többnyire jól észlelhetők, és a politika gyakran kerül az átlagemberek szidalmainak kereszttüzébe. A közvélemény beállítottsága kritikus, de tele van ellentmondásokkal.
Az állampolgárok mintha állandóan a politikával szembeni komoly elvárások illetve az elvárások meghiúsulása következtében előálló csalódottság keményen kritikus és szélsőségesen ellenséges attitűdjei között ingadoznának.
Maga az állampolgári politikai aktivitás is erősen differenciált, időben is nagyon változó és erőteljesen szituációfüggő tényezője a politikai életnek.
A politikus-állampolgár közötti viszonyt sokan úgy látják, mintha a polgárok nem a színjáték hatásainak kitett, tetszést nyilvánító nézői lennének, hanem mintha ők lennének a rendezők.
Mivel kölcsönösségen alapuló viszonyról van szó, egy ilyen érvelésnek van alapja, de a politikusi oldal az aktív. A politikus tevékenységének potenciálja a passzív oldal aktivitásának intenzitásától és irányától függ, melyet éppen a politikusi aktivitás igyekszik befolyásolni. A politika kezdeményező és az eseményeket közvetlenül alakító szerepe komolyan nem vonható kétségbe, akármilyen formában jelentkezik is az: kikényszerített passzivitás vagy aktivitás, ideológiai indíttatású mozgalmak, populista ígéretek vagy célirányos programok formájában. Ezek az igencsak eltérő keretek lényeges tartalmi különbségeket jelentenek; azt mutatják meg, hogy a politika puszta hatalomként nyilvánul meg, manipulálható tömeget vagy partnert lát az állampolgárban.
A politika világához való állampolgári hozzájárulás főként kétféle szempontból vizsgálható: mint választói aktivitás, másrészt, mint legitimáció, melynek a különböző elméleti megközelítései sok vitára adtak alkalmat, s melynek gyakorlati jelentősége sokkal kevésé mutatható ki közvetlenül. Míg az első esetben a politikai kampány megtervezéséhez, a politika gyakorlati módszereihez lehet tanulságokat levonni, addig a legitimáció elméletei az állampolgárok politikához való viszonyára vonatkozóan általában tettek lényeges megállapításokat.
A legitimitás elméleti megközelítései jelentősen eltérnek egymástól. A funkcionalista megközelítés egyfajta statikus rendszerfelfogást eredményez, míg a különböző normatív megközelítések beszélnek leginkább legitimációs válságról. Velük szemben azok az elemzések tűnnek megalapozottabbnak, melyek a legitimáció jelenségét sem pozitív, sem negatív értelemben nem értékelik túl. Therborn például bírálja a konszenzus és az állampolgári jóváhagyás aktusának túlhangsúlyos voltát. „A legitimáció kritikus tényezője… sokkal inkább az uralkodó csoportokon belüli konszenzus, valamint legitimitásuk jóváhagyása az államapparátus tagjai, különösképpen az elnyomó apparátus részéről.” Offe szintén a legitimáció viszonylagosságát hangsúlyozza: „A kormányzatok nem azzal legitimálják magukat, amit tenni akarnak, hanem azzal, hogy más sem tudna mást tenni.”
Lane szerint egy rendszer tartósan fennállhat állampolgárainak kritikus vagy rezignált viszonyulása ellenére is. A politika lényegében másodlagos az emberek életében, és „akik saját életükkel elégedettek, azok nem fognak cselekedni a rendszer elégtelensége vagy az ebben való hitük miatt”. Az átlagemberek inkább hajlanak konformitásra és passzivitásra, és az ismerős, megszokott világukat hajlamosak jóként elfogadni.
Politika, mint irányítás
(A közpolitika) Korunkat joggal tarthatjuk az egyéni szabadságok mind teljesebb, látványos kibontakozásának, mégis életünk egyre több apró részletére egyre bonyolultabb szabályok vonatkoznak. A gyakran nehezen áttekinthető szabályozás jelentős késésben van a gyakorlati élet szükségleteihez képest, a nehezen változtatható részletes szabályozás és a dinamikusan változó élet ellentmondásának következményeként.
Mégis a politikának a legtöbb pozitív fejleményt felmutató ága a különböző ágazati politikák, a közpolitika. A közpolitika megnövekedett súlya az államszervezetben nem véletlen. „Az egyre bonyolultabb társadalmi szerkezet…, egyre nagyobb és átfogóbb állami aktivitást, szakértői és politikai koordinációt, de egyúttal nagyobb és hatékonyabb demokratikus ellenőrzést és részvételt is igényel”. A közpolitika intézményének kiteljesedésével a szakértelem, a racionalitás, hatékonyság nagyobb szerepet kap, de a demokratikus megoldások és módszerek is nagyobb teret kapnak általa. A decentralizált, sokszereplős szemlélet, és esetenként a közvetlen demokrácia módszereinek az alkalmazása összegészében a szolgáltató állam irányába mozdítja el a közpolitikát, ahol a főszereplő már nem is maga az állam, hanem a közpolitikai közösség, melynek egyik csúcsán a formalizált politikai rendszer illetékes intézménye, másik csúcsán a szakértők csapatai, a harmadik csúcsán pedig az érdekszervezetek találhatók.
Természetesen az elmélethez képest a gyakorlat itt sem tökéletes (többek között az eredendően meglévő bürokratikus jellegzetességek miatt), de a fejlődés ezen a téren bíztató.

(Professzionálisan szervezett irracionalitás?) Viszont a közpolitika a politikának csak egy része, az ágazati politikák közötti elosztásokat, a hosszú távú döntéseket, vagyis a politika stratégiai döntéseit a közpolitika felett hozzák meg a vezető politikai erők képviselői. A közpolitika szükségszerűen csak részfeladatokat tud ellátni, és kereteit, mozgásterét a hagyományos értelemben vett politika határozza meg.
Az egyes ágazatokon belüli problémák esetén sem ritka, hogy a viszonylag körülhatárolt, bár semmiképpen nem egyszerű kérdésre is egymástól eltérő, sőt ellentmondó szakértői vélemények születnek. A helyzet a hosszú távú és több területre kiterjedő döntéseket hozó politikában szükségszerűen sokkal rosszabb. Ráadásul itt sokkal erőteljesebben kell számolni az érdekszervezetek és csoportok, pártszempontok stb. módosító hatásával. A politikai vezetés ellentétes szakértői vélemények figyelembe vételével, ellentétes érdekek és a közvélemény nyomására kénytelen dönteni, úgy, hogy a döntés hatását pontosan igazán senki sem tudja.
A következetes szakértői politizálás esélye tovább csökken azáltal, hogy a politikai erők gyakran az ellenfeleikkel szemben tűzik ki céljaikat, fogalmazzák meg érveiket, és az egymással ellentétes álláspontok és tevékenységek az egyszerűen megoldható eseteket is egészen cikk-cakkos útra kényszerítik, a bonyolultabb problémáknál pedig egészen ellehetetleníthetik a helyzetet a megoldás helyett. A politika belső anarchiájának mértéke ugyan egészen széles skálán mozoghat, a nyílt polgárháborútól a színlelt (és részben valós) együttműködésig, de a politikára mindig igaz, hogy alapvetően nem problémaorientált, hanem versenyorientált.
Így nem is tűnik túlzásnak Lasswell velős megjegyzése, mely szerint: „A politika az a folyamat, melynek révén feltárulnak a társadalom irracionális alapjai.” , sem az a véleménye, hogy amit a politika kínálni tud az „nem a racionálisan legjobb megoldás, hanem egy emocionálisan kielégítő megoldás”.
De kérdés, hogy kell-e emiatt kétségbeesnünk, és kell-e ez ellen valamit is tenni, hiszen a demokratikus rend jó működésének kiküszöbölhetetlen feltétele a hatalomért folytatott szakadatlan küzdelem, a pártok közötti versengés. Súlyos politikai tévedések esetén pedig a politikus nagy eséllyel megfizet a bukásával. Működhet-e egyáltalán máshogy egy olyan rendszer, mely a jövőre vonatkozóan hoz döntéseket, melyek következményei csak utólag tapasztalhatók meg, és utólag értékelhetők?
Felmerülhet, hogy egyáltalán miért felelős a politika, és mivel lehet mérni egy politikai eredményt. Kívánhatunk-e többet a népszerűségi mutatóknál és a szavazatoknál, sőt valamelyest az olyan, a politika hatékonyságát látszólag látványosan mutató elemeknél, mint az életszínvonal, foglalkoztatottság stb. változásai?
Általánosságban a politika funkciója a társadalmi élet során keletkező különféle problémák megoldása illetve kezelése, a potenciális problémák megelőzése, illetve felkészülés azok kezelésére, s mindezt úgy, hogy e tevékenység során minimális szinten idézzen elő új problémákat. A politikai probléma természete sok esetben eltér más természetű problémáktól, mert a „politikai cselekvés… rendezésre, s nem megoldásra irányul. Egy olyan soha véget nem érő folyamat része, amelyben a problémáknak legfeljebb rendezése, de nem végső megoldása lehetséges.”

(Politika és felelősség) Mégis elméletileg állítható, hogy a politika mindenért felelős, ami az illetékességi területén a közéletben történik vagy történni fog, és egyúttal emberi előrelátással és közbeavatkozással befolyásolható. Vagyis mindenért, amit tett, és azért is, amit nem tett meg. Ez a megállapítás a politikára általában vonatkozik, és nem az egyes politikusokra, akiknél – hála a sok szereplőnek és a társadalmi problémák bonyolultságának – a tétel akár teljesen visszájára is fordítható: a politikus egyéni felelőssége annyira képlékennyé válik, hogy könnyedén eltűntethető.
A politikai felelősség további jellegzetessége, hogy csak következmény-centrikus lehet. De hogyan vezethetők le egyértelműen egy politikai tettből a társadalmi-gazdasági rend összetett változásai, mert ha valami nem egyértelmű, akkor a felelősség elhárítható.
Így könnyen válhat a politikai felelősség jellegzetességévé a hosszú távú felelősség és az együttes felelősség szinte teljes hiánya.
Rendszeresen tapasztalható, hogy a politikai mindennapok szintjén a saját felelősség elhárításával párhuzamosan a politikai ellenfél felelősségének a bizonygatása a jellemző. A politika: felelőtlen játék a felelősséggel és a következmények nélküli felelősség világa.
A politikai felelősséget más oldalról közelítve, feltehető a kérdés, hogy mit is vállal magára a politika. A politika ebből a szempontból sem szégyenlős, célkitűzései közé tartozik az általános jólét, a negatív folyamatok visszaszorítása, a pozitívak fejlesztése, de a valós teljesítmény megítéléséhez nagyon fontos lenne látnunk, hogy a szavakon túl ténylegesen mit is képes a politika irányítani, azaz a célkitűzéseinek megfelelően hogyan tud hatással lenni a folyamatokra, a folyamatoknak tudatosan irányt szabni. Vagyis itt pusztán arról van szó, hogy egy adott célkitűzést, mely egy konkrét társadalmi-gazdasági helyzet jobbítására irányul, mennyiben lehet a valóságban a politika teljesítményének tekinteni, mennyiben kompetens a politika valós társadalmi problémák kezelésében és esetleg megoldásában, a stabilan ilyen irányba vezető döntések meghozatalában.
Ahogy már a politikai döntésekről korábban megállapítottuk, nincs esélye a teljeskörűen megalapozott döntéseknek. Kétségtelenül vannak rövid távú döntések, melyek többé-kevésbé az elképzeléseknek megfelelően végrehajthatók, és a következményei is beláthatók. De kétség nem férhet ahhoz, hogy a politikai döntések nagyon nagy része nem ilyen, és számtalan esetről tudunk, amikor a politikai szándékhoz képest az eredmény egészen különböző volt. El kell fogadnunk, hogy a stratégai, politikai döntések következményei nagyrészt nem kiszámíthatók, hiszen azok események által diktált és egyéb kényszerek nyomása alatt születnek meg, és későbbiekben előre nem látható fejlemények hatásának vannak kitéve. (Ez nem jelenti azt, hogy nem létezhet jó politikai döntés, és természetesen, hogy a kérdés még bonyolultabb legyen, azt sem jelenti, hogy a legtöbb jó döntésnek ne lehetnének és lennének különböző nem szándékolt negatív következményei is.)
A jelenben meghozott döntés és a távoli következmény közötti bizonytalansági mezőt az ideológia hivatott elsősorban kitölteni.

(Politikai ideológia) Az ideológia a jövő koncepcióinak elvek és értékek által meghatározott rendszere, mely tényszerű elemekkel is érvelhet, de lényegében célokból és törekvésekből kiinduló, értékekhez igazodó elképzelésekből építkezik. Eszköztárában szerepel természetesen a múlt értékelése, a jelen problémái is, kihasználja az ellenségkonstruálásból eredő előnyöket, sőt a saját hibás döntések igazolására is szolgálhat, de mégis mindig jövőorientált, mellyel a jelenben való létjogosultságot és hatalmi törekvéseket igyekszik alátámasztani. Az ideológia ilyen értelemben a politika önigazolása. Az ideológia így elősegítheti azt, hogy a meghozott döntés mögé híveket sorakoztasson fel, és ezzel elősegítse annak a megvalósítását, de mindezzel nyilvánvalóan egyáltalán nem növeli döntéseinek racionalitását.
Korunkban többször felvetődött az ideológia, mint tudati forma megszűnésének gondolata. Az ideológiák végéről, megszűnéséről szóló elméleteknek annyiban volt alapjuk, hogy a történelmi változások nyomán az ideológiai szélsőségek jelentősen visszaszorultak. Maguk a felszínen maradt politikai ideológiák sem kerülhették el a szellemi élet relativizálódásának és a tudati bomlási folyamatoknak a következményeit, ráadásul a „fogyasztói ideológia” és más kisebb jelentőségű nem politikai ideológiák révén nyomasztóan erős versenytársakra akadtak, mely jelenségekkel párhuzamosan a fejlett társadalmakban a polgárok politikai céljai, érdekei már az életszínvonal, a létbiztonság kérdése köré csoportosulnak. Így az állampolgári aktivitás megnyerése ideológiától függetlenül is jól politizálhatóvá vált.
Ennek megfelelően a modern politikai ideológiák sokkal kisebb mértékben koherensek, több aktuális és kevesebb „örök érvényű” elemet tartalmaznak, nagy változatosságot és igen széles spektrumot mutatnak, és nem nélkülözhetik a populáris elemeket sem.
Összefoglalva megállapítható, hogy a politika nem nélkülözheti az ideológiát, lényegi irracionalitásának egyik alapeleme, melynek egyik sajátossága, hogy érzelmileg és látszólag racionálisan is képes elfogadhatóvá tenni jövőre vonatkozó koncepciókat és döntéseket.

(A politikai tevékenység területei) De mire vonatkozhatnak a politikai döntések? Tematizáható-e a politikai teljesítmény?
Lipset szerint bármelyik demokrácia „stabilitása nemcsak a gazdasági fejlettségtől függ, hanem a politikai rendszer hatékonyságától és legitimációjától is. A hatékonyság aktuális teljesítményt jelent, és annak a mértékét tükrözi, hogy a rendszer mennyire képes kielégíteni a kormányzás alapfunkcióit.”
A modern állam egyre többet kénytelen magára vállalni. „Az államapparátus preventív gazdaságpolitikai aktivitása lesz…, a gazdasági ciklusok zavartalanságának biztosítéka és végrehajtó eszköze. Ennek folytán az államapparátus az „egyesült monopoltőke tervező ágensévé” válik. Saját adminisztratív racionalitása egymással ellentétes magángazdasági érdekek nyomásának van kitéve, miközben az államnak egyre több, lényegétől idegen tevékenységet kell folytatnia”. Megnövekszik „az állam szociális és kulturális szerepvállalása is, és ráadásul az államnak e feladatokat úgy kell teljesítenie, hogy nem hághatja át a tőkés gazdaság belső-törvényszerűségeit, mert annak teljesítményétől függenek saját pénzügyi lehetőségei is. …az állami tevékenység köre egyre bővül, és ebből… az államnak egyfajta egyetemes illetékessége és felelőssége támad, ami rendkívül sebezhetővé teszi.”
Tehát a jóléti állam egyre inkább kettős szorításban él: az erősödő magángazdaság öntörvényű működéséből eredő piaci kényszerek nyomása illetve a jóléti politika fenntartásának vagy még inkább a továbbfejlesztésének követelménye között kényszerül egy olyan navigációra, melyre inkább a zátonyra futás elkerülését célzó határozott kormánymozdulatok, és nem a kitartó célkövetés a jellemző. Mindennek hátterében a gazdaság és politika viszonyának drámai átalakulása áll.
Beck a „Kockázat-társadalom” c. művében nemcsak a növekvő környezetvédelmi kockázatokra hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy a gazdaság „a műszaki-gazdasági fejlődés változásai és veszélyeztetési lehetőségei bővülésével elveszti nem-politikai jellegét”, harmadik erővé válik, az üzemekben folyó változások új politikai és erkölcsi dimenziót nyernek. Ezzel a politika szerepe alárendeltté válik a gazdasággal szemben: „A politikai intézmények egy olyan fejlődés gondnokaivá válnak, amelyet nem ők terveztek, és nem is alakíthatnak, valamiképpen mégis felelősséget kell vállalniuk érte. A gazdasági és tudományos döntések viszont hatékony politikai tartalomra tesznek szert, bár szereplőiket senki sem jogosította fel ezekre a döntésekre.” Így a „társadalmat formáló döntési kompetenciáknak csak egy része tagozódik bele a politikai rendszerbe, s rendelődik alá a parlamenti demokrácia alapelveinek.”. Nem lényegtelen megjegyezni ugyan, hogy ez mindig is így volt, abban az értelemben, hogy a „társadalmat formáló döntések” a társadalmi folyamatoknak csak egy kis részét tudták igazán irányítani, de maga a jelenség igaz. A gazdasági-technológiai változások olyan méretű, a társadalmi életet radikálisan megváltoztató és gyorsuló fejlődést idéztek és idéznek elő, melyet a politika már régen nem képes komolyan irányítani, de alapvetően nem is vállalja ezt a szerepet. Beck megállapításai óta tovább gyorsult a fejlődés, és korunk „elszabadult világa” megállíthatatlanul robog az ismeretlen jövő felé. A változásokat egy olyan sokrétű folyamat uralja, mely az állam lehetőségeit minden korábbinál látványosabban korlátozza: ez a globalizáció.

(A globalizáció) A globalizáció jelensége nemcsak összetettsége miatt, hanem értékelése miatt is rendkívül vitatott. A globalizáció főáramába tartozó fejlett világ szemszögéből nézve egyértelműen kikerülhetetlen folyamat, ahogy Bauman fogalmaz: a globalizáció „arról szól, ami mindannyiunkkal megtörténik”. Abban általános az egyetértés, hogy a transznacionális tőke lényegében a nemzetállami szabályozás fölött áll, mobilitása révén kikerülheti azt, és mivel jelenléte egy adott piacon több szempontból is kívánatos, ezért erős hajlama van arra, hogy a számára legtöbb előnyt biztosító állam területére tegye át a működését.
A globalizációnak számtalan negatív jelenséget tulajdonítanak. Számtalan támadást intéztek ellene a társadalmi egyenlőtlenségek világszerte növekvő tendenciája, a környezetszennyező tevékenysége miatt stb., de sok kritikusa szerint magát a jóléti államot is veszélyezteti. Az állam és a politika ezekben a folyamatokban csendes asszisztenciára, a negatívumok nagy erőket lekötő ellensúlyozására kényszerül, maga is kiszolgáltatott, és a világon mindenütt egyre inkább defenzívába szorul.
A gazdaság dominanciája a globalizáció perspektívájából tűnik igazán egyre teljesebbnek és véglegesnek. Mintha a gazdaság az egész társadalomból egy hatalmas funkcionális hálózatot hozott volna létre a gazdasági növekedés örökös biztosítására, amihez a politika lényegében csak asszisztálni tud.
Természetesen a gazdaság számára is nélkülözhetetlen a politika léte, ami talán a külpolitika működésén érzékelhető leginkább.

(Nemzetközi politika) A külpolitika volt mindig az a terület, amelyet a mindenkori kormányok a legkevesebb demokratikus legitimitással és a legkevésbé nyíltan űztek. A külpolitika hatékonysága mindig az adott politikai egység öncélú hatékonysága volt, ami nem foglalja magában más, külső egységekkel való összhang követelményét, sőt a szükségszerűen más, eltérő adottságokkal rendelkező és szintén hatékonyságra törekvő egységektől eltérő vagy ellentétes célok követése mondható jellemzőnek.
Az utóbbi évtizedek fejlődése a külpolitika területén is nagyon lényeges változásokat hozott. A nemzetközi színtér soktényezős mezővé alakult, a külpolitikai problémák esetenként elválaszthatatlanok a belpolitikaitól: „a társadalmaknak a nemzetközi életbe való robbanásszerű betörése következtében egyik alapelv sem maradt érintetlen a területiség, a szuverenitás és a biztonság elvei közül, melyekre a nemzetközi rend klasszikus reprezentációja épült. … Az egyén és a nemzetközi szféra között hosszú időn át a legbiztosabb közvetítőnek tekintett interetatikus struktúra teljes mértékben felborult.”
A hagyományos állami és nemzetközi hivatalos szervezetek mellett létrejöttek a globális gazdaság csúcsszervei, a nemzetközi nem kormányzati szervek és sajnos a nemzetközi bűnözés és terrorizmus szervezetei.
Végiggondolva a politika fontosabb tevékenységi területeit, rendkívül negatív az összkép. A valóságban a politika sokkal kisebb mértékben önálló, és sokkal kisebb a mozgástere is, mint ahogy azt a látszat mutatja.
A politikában a kompetencia, a „helyzet” uralásának a képessége a legfontosabb pozitívum lenne, a politika állandóan ennek a képességnek a meglétét igyekszik igazolni. A politika talán legnagyobb felelőtlensége épp ezzel függ össze: elhiteti magáról, hogy úrrá tud lenni a felmerülő problémákon. Ez a megállapítás fokozottan igaz a nemzetközi életre, ahol a politika gyenge ahhoz, hogy a világban végbemenő negatív tendenciákat hatékonyan befolyásolja, de félelmetesen erős ahhoz, hogy világméretű katasztrófákat idézzen elő.
A fejlett demokráciák belpolitikája viszonylag tűrhetően működik, és ez a látszattal tovább szépített tény segít elaltatni azt az időnként felmerülő gyanút, hogy a nemzetközi politikában világméretű, súlyos gondok vannak.
A fenti negatív összesítéssel szemben számos ellenérv létezik, s ténylegesen számtalan pozitív jelenséget lehet felhozni az ellenkező bizonyítására. De a valóság jelenségszintjéről vett példák csak a valóság végtelen sokszínűségét bizonyítják, éppen azzal, hogy az állítást és annak ellenkezőjét is igazolni lehet vele. Ha nem akarunk a végtelenségig példák és ellenpéldák sorolásába bonyolódni, akkor más utat kell választani.
A „nagy elbeszéléseknek” sok szempontból valóban vége szakadt, de domináns trendek attól még léteznek. Akár a globális ökológiai problémákat gondoljuk át, akár a nemzetközi biztonság kérdését, nem lehetünk eléggé pesszimisták. A hihetetlenül felgyorsult technológiai fejlődés az egyenlőtlenségeket még kiélezettebbé tette, és világunkat – a konfliktusokkal és a szabadjára engedett veszélyes tendenciáival terhes világunkat – veszélyesebbé változtatta. A kedvezőtlen tendenciáknak a politika is része és okozója.
De akármennyire így van, mégis hangsúlyozni kell, hogy a politika – minden negatív jellegzetessége ellenére is – nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen, mert egészen különös helyet foglal el a nagy társadalmi alrendszerek sorában, mivel ez az egyetlen, potenciálisan legitimitásra számot tartó és a közérdek képviseletére elméletileg alkalmas alrendszer, mely éppen a fenti tulajdonságok és a közösségi elvárások alapján mindegyik alrendszer működésébe oly módon avatkozhat be, hogy a beavatkozás jogosultsága alapvetően megkérdőjelezhetetlen.
Bár a fenti tétel bizonygatása feleslegesnek tűnhet, de hangsúlyozása azért szükséges mégis, mert ezzel a realitással számolni kellene, mind az apolitikus letargiába süllyedő tehetetlenségnek, mind az „antipolitikát” hirdető politikáknak.
De a széttartó és ellentétes folyamatokat nem lehet és nem is szabad közös útra kényszeríteni, és ilyen értelemben egészen biztosak lehetünk abban, hogy nincs radikális, nincs általános és főként nincs egyetlen megoldás, hanem ellentmondások vannak, melyek a dolgok természetéből eredően feloldhatatlanok, és ezek esetében legfeljebb egyfajta egyensúlyra lehet törekedni.
Ezt az egészen nyilvánvalónak tűnő evidenciát éppen az a politika hagyja nagyon gyakran figyelmen kívül, mely – mint folyamatokra reagáló tevékenység, a funkciójából és lehetséges eszközeiből következően leginkább ismerhetné fel, hogy az egyetlen „megoldás” kikényszerítése helyett hosszú távon az alternatív megoldások egyeztetett útja a járható út.
A politika a maga különböző irányzataival és partikuláris megközelítéseivel egymással versengő problémamegoldási, rendezési alternatívákat kínál, és hatalmi pozíció esetén azok megvalósítására törekszik. Az optimális megoldás felé való közelítésnek a szakszerűség és a különböző társadalmi szempontok lehetőség szerinti egyenlő figyelembevétele lenne a feltétele. Míg a szakszerűségre való törekvés kétségtelenül kimutatható a politika egyes ágaiban, addig a másik feltétel csaknem kizártnak tűnik, de aszerint, hogy a politika mennyire igyekszik ezt teljesíteni, és még inkább, hogy milyen mértékben kényszerül teljesíteni, nagyrészt a demokrácia szintjén múlik. A demokrácia tartalmán és kiterjedtségén, társadalmi és nemzetközi értelemben egyaránt.
Hogy milyen tényezőket foglal magában az így felfogott demokrácia, erről szól az utolsó rész.
Politika, mint esély
Ez után a fejezetcím után erősen odaillene a kérdőjel. Elhagyása mindössze azt a korábbi állítást akarja megerősíteni, hogy a politika nélkülözhetetlen, és a megfelelő politikai tevékenység jelenthet egyedül esélyt arra, hogy a negatív tendenciákat legalább mérsékelje, hogy a robbanásokkal fenyegető konfliktusokat, feszültségeket az együttműködés irányába fordítsa. Az esélyek erre nagyon csekélyek, – éppen a politika lényegéből következően is de minden esélynövelő tényezőt figyelembe kell venni, minden pozitív jelenséget érdemes számba venni.
Az újkori demokrácia az eddig történelmileg megvalósult rendszerek közül a legmagasabb szinten egyesíti a politikával szembeni követelmények mindenoldalú szintézisét. A demokrácia természetesen része a politikának, ezért azok az ellentmondások, melyek a politika lényegét jelentik, a demokráciában – módosultan, de megmaradnak. A demokrácia eszméje emellett olyan ideális kívánalmakat is megfogalmaz, melyek a politika természetének szögesen ellentmondanak, és ebből következően nem teljesülhetnek, legfeljebb részlegesen.

(A demokrácia sokfélesége) A demokráciának számos felfogása létezik, de van olyan szemlélet is, mely szerint a demokrácia univerzális fogalomként értelmezendő, abban a formában, ahogy az a fejlett Nyugat államaiban létrejött, és amely a fejlődés szükségszerűen bekövetkező szintjét jelenti a Föld összes államában. Leegyszerűsítve ezzel szemben a másik elgondolás demokráciák létét és lehetőségeit tételezi, melyek a történelmi adottságoknak megfelelően jelentős eltéréseket mutathatnak. A jövő ez alapján a demokrácia pluralizálását jelentené.
Egyértelmű, hogy a „demokrácia” kifejezés használata mindig jóval gyakoribb volt, mint a demokratikus politika gyakorlása, és hogy a demokrácia az utóbbi évtizedekben világméretekben is elterjedtebbé vált. Egy politikai kézikönyv az ezredfordulón a világ országainak több mint a felét minősíti demokratikusnak.
Ez az adat természetesen nemcsak a sokszínű helyi adottságokat fedi el, hanem nagyon fontos minőségi eltéréseket is. Ha a legfontosabb közös ismérveket akarnánk sorra venni, akkor a parlamentarizmust, a jogállamiságot és a pluralizmus garanciáit kell elsősorban említeni.
Az intézményi garanciák alapvető jellegének általános elismertsége mellett egyetértés van a demokrácia ellentmondásainak főbb kérdéseiben is, mármint az ellentmondások fennállásának tekintetében. Ilyen ellentmondások állnak fenn az autonómia és kontroll; a decentralizáltság és hatékonyság; az egyenlőtlenség és egyéni szabadság; a szolidaritás és az igazságosság, a partikularitás és közérdek; közvetett demokrácia és közvetlen érdekérvényesítés között, de megoldhatatlannak tűnő problémákat jelentenek ezeken felül még a szervezettség előnyeiből következő egyenlőtlenségek, a társadalmi demokrácia, a civil társadalom kérdései, stb.
A legnagyobb gond éppen az alapstruktúrával, vagyis magával a képviseleti demokráciával van. Ha a demokrácia lényegének a „népakarat” érvényesülését tekintjük, akkor nem nehéz belátni, hogy erre vonatkozóan a szabad mandátumos képviseleti rendszer nem nyújt garanciákat, hiszen a választások meghatározott időre legitimálnak egy olyan uralmi helyzetet, amelyben a képviselők a választóik akaratától függetlenül törvényeket hozhatnak, azok végrehajtásáról intézkedhetnek, stb.. A függetlenség ugyan viszonylagos, de ahhoz elegendő ez a függetlenség, hogy a választói elvárások és a megválasztottak tényleges tevékenysége közötti közvetlenség helyett a köztük lévő eltérésekről, a „népakarat” érvényesülése helyett, pedig önálló kormányzati tevékenységről beszéljünk.
Az ilyen értelemben megközelített képviseleti dilemma feloldhatatlannak tűnik, és a többi, fentiekben említett problémákkal együtt a politikai filozófiai viták egyik központi témáját alkotja. Az egyéni szabadság és a „társiasság”, az egyéni érdek és a közjó összeegyeztetése, kiegyensúlyozása a klasszikus polgári demokrácia-elméletekben is központi szerepet játszott, és az eredeti eszmények mindkét irányban elkötelezettséget mutattak. A két elv közötti egyensúly már korán megbillent, és a modern gyakorlat – nagyon sokak véleménye szerint – az egyéni szabadságok érvényesülését jelenti a közzel szemben.
„A polgári társadalom és a polgári státusszal összefüggő jogok… nem tudták elérni az igazságosság és a szolidaritás, a magánérdek és a közjó összeegyeztetését, áthagyományozva korunkra e feladat megoldását.”
A feladat egyáltalán nem egyszerű. A mai megközelítések a fenti ellentmondásokra durván leegyszerűsítve kétféle választ adnak: az egyik fél az ellentmondás(ok) (legalább részleges) feloldására elméleteket állít fel, a másik fél ezzel szemben (újra) bebizonyítja az ellentmondás feloldhatatlanságát, illetve kétségbe vonja az egész probléma értelmét. A leegyszerűsítést tovább folytatva a szkeptikus vagy realista álláspont inkább a „létező demokráciára”, a működőképességre és a működési mechanizmusokra összpontosít, tudományos módszere inkább empirikus, és általában kevésbé kritikus a fennálló rendszerrel szemben. A másik felfogás ezzel szemben a „több demokrácia” lehetőségét keresi és próbálja bizonyítani. Nekik általában elvontabbak a módszereik, és a megközelítéseikben fontos a normatív szempont, hiszen kiindulópontjuk a demokratikus eszmények megvalósíthatóságának keresése.
Ennek során kerültek előtérbe olyan fogalmak, mint a nyilvánosság, a politikai aktivitás, civil társadalom, közvetlen demokrácia, deliberatív demokrácia stb.
Ezekben a problematikákban az intézményi keretek többnyire másodlagosak (eleve adottnak vett tényezők), míg az általában nehezebben megragadható, és a demokrácia-eszmény szempontjából lényegi tartalmi jellegzetességeknek tekintett ismérvek megragadására, kifejtésére nagy hangsúly helyeződik.
A továbbiakban néhány, ebből a szempontból kiemelkedő fogalmat próbálok vázlatosan elemezni, mint a nyilvánosság, a civil társadalom, a pluralizmus, a konszenzus és a közjó.

(Nyilvánosság) A nyilvánosság az ismertség küzdőtere. Termékek, személyek, nézetek, pártok stb. mutatják be magukat, hogy megküzdjenek egymással ismeretlenek figyelméért és elismeréséért. Mivel a publikum befogadóképessége a dinamikusan növekvő információmennyiséghez képest rendkívül korlátolt, ezért a küzdelem „mindenki harca mindenki ellen” körülményei között folyik, különösen egyazon szinten belül.
A politikai nyilvánosság szereplői esetében az ismertségért folyó küzdelem eleve nagyon egyenlőtlen kiinduló helyzetet jelent. A nyilvánosság a garantált szólásszabadság alapvető fóruma is, a nyilvánosság fórumaihoz való hozzáférés egyenlőtlensége viszont az alapvetően eltérő esélyekről szól.
A nyilvánosság egyre növekvő fontossága megkérdőjelezhetetlen. Nem véletlen az sem, hogy a kommunikáció, a diskurzus vizsgálata, elemzése a kognitív tudományok, a különböző társadalomtudományok és így természetesen a politológia egyik központi témájává vált, gyakran integratív funkciót vállalva a különböző tudományágak között, és többek között egy olyan általános szemléleti megközelítést alakítva ki magának, mely szerint a diskurzus maga konstruálja a valóságot. Éppen ez a valóságalakító mozzanat ad a politikai diskurzusnak külön hangsúlyt, és ezáltal válik az, a politikai tevékenység központi jelentőségű elemévé.
A politikai kommunikációnak – a politika természetéből következően – viszont csak egy része a nyilvános kommunikáció, a háttérben egyfajta alku-modell alapján folynak a tárgyalások, melyek során fontos döntések születnek. A politikai nyilvánosság tehát nem fedi fel a valós politikai folyamatokat, nagyfokú egyenlőtlenség jellemzi, nemcsak a politikai életben elfoglalt pozíció, hanem a különböző versengő nézetek szintjén is, ráadásul a politikai nézeteket a dominanciára törekvés jellemzi, a konszenzusnak alig engedve teret.
Kérdés, hogy lehetséges-e kiküszöbölni ezeket a defektusokat.
A legismertebb elmélet ezen a téren Habermas kommunikatív cselekvés- és racionalitásmodellje, egy olyan nyilvánosság elképzelése, ahol „létrejöhet az állampolgárok közönségének diskurzív vélemény- és akaratképzése”. Habermas összetett koncepciójából itt csak azt emelném ki, hogy a „diskurzusetika nem tartalmi orientációkat ad meg, hanem egy eljárást terjeszt elő: a gyakorlati diskurzust, amely… nem az igazolt normák létrehozására, hanem javasolt és hipotetikusan megfontolt normák érvényességének vizsgálatára szolgáló eljárás”.
A sokféle irányból érkező kritika ellenére Habermas nyomdokain vagy akár tőle függetlenül is több olyan terület létezik ma már, ahol az irányított diskurzus, társadalmi viták levezetése, moderálása jelentős gyakorlati szerepet kapott. A politika terén pedig itt érdemes megemlíteni a kritikai diskurzusanalízist, mely a nyilvánosság segítségével törekszik a politika hatékony társadalmi kontrollját létrehozni. Viszont a gyakorlat lényegében cáfolni látszik a társadalmi léptékű diskurzusetika esélyét.
Habermas nézetei mégis fontosak, mert elméleti modelljének kidolgozásával hozzájárult a normatív demokrácia-elméletek megalapozásához, előtérbe helyezve „a kommunikatív cselekvés társadalomintegráló erejét,” és létrehozva a nyilvánosság alakításának egy olyan módszerét, mely normatív-elméleti szempontból teljes mértékben kifogástalan, és így az a konszenzusteremtés etalonjaként szolgálhat.
A politikai nyilvánosság dezinformatív jellegének korrekcióját és a politikai folyamatok átláthatóságát tűzi ki célul a közszolgálati média elképzelése és gyakorlata. A közszolgálati média több országban komoly eredményeket is maga mögött tudhat, annak ellenére, hogy mindenütt állandó támadásoknak van kitéve. A kritikák két teljesen eltérő szempontból fogalmazódtak meg: egyrészt a pártosság kiküszöbölhetetlensége, másrészt a médiapiac liberális működésének a megsértése miatt. Ezzel együtt a közszolgálati média jó működése a demokráciában fontos szerepet tölt be a politikai élet kiegyensúlyozása terén.

(Civil társadalom) A civil társadalom fogalmának minden megközelítésében közös, hogy az emberek államtól független, önkéntes tevékenysége és aktivitása által képes létezni.
A civil társadalom a pluralizmus legerőteljesebb létrehozója és fenntartója a modern államban. De az állampolgárok részvétele a civil szervezetekben nagyon egyenlőtlen, aminek következtében a civil társadalom eszméje és a civil szervezetek gyakorlata pozitív vonásai ellenére komoly ellentmondásokkal is bír. Ez az egyenlőtlenség nemcsak a különböző egyesületek között, illetve az egyesületen kívüliek és tagok között jelentős, de az egyesületeken belül kialakuló eltérések is fontosak. Ahogy Chandhoke írja a tagságon alapuló civil szervezetekről: „A tagok itt sem egyformán elkötelezettek a közös cél iránt, és még kevésbé motiváltak egyforma lelkesedéssel valamit dolgozni is érte. Szükségképp megjelennek a „potyautasok” éppúgy, mint a másik véglet, a zárt vezető elit kialakulásának a tendenciája. Általában a legtöbb tag aktivitása abban merül ki, hogy fizeti a tagdíjat, a szervezőmunka pedig egy kis létszámú törzsgárdára marad, amely aztán hajlamos önmagának kizárólagos jelentőséget tulajdonítani.”
A civil társadalom koncepciója nem egyenlő a civil szervezetekkel, hiszen az olyan eszményeket is megfogalmaz, mint a bizalom, „az emberi méltóság kölcsönös tisztelete,” ahol a független társadalmi kezdeményezések képesek az egyetértés megteremtésére és fenntartására. Viszont ez az eszmény sokkal kevésbé kitapintható, szemben az aktív egyesületekkel és mozgalmakkal. Nem véletlen, hogy a civil társadalmat gyakran a különböző civil szervezetekkel azonosítják.
Bár a civil társadalmat reprezentálni látszó egyes szervezetek látványos eredményeket is produkáltak, a demokratikus gyakorlatnak csak bizonyos szintig és területeken lehetnek alkalmas eszközei. A civil szervezetek demokratikusan működő modellje egyesületi szinten lehetséges, de társadalmi szinten kizárt. Ezt támasztja alá mind a társadalom differenciáltsága, mind az a tény, hogy a civil szervezetek is szervezetek, speciális célokkal, és nem alkalmasak arra, hogy tartósan a társadalom általános érdekeinek képviseletét fel tudják vállalni.
A civil szervezetek legkülönbözőbb célokból létrejövő, esetenként egészen partikuláris érdekeket és szempontokat képviselő egyesületek. Ilyen értelemben a civil eszme gyakorlati megvalósulása elsősorban a pluralizmus megvalósulását és erősítését jelenti. A modern társadalom sokszínűségének, az érdekek pluralizmusának érvényesülését a szervezett civil tevékenység biztosítja, amivel egyúttal egyfajta társadalmi tolerancia-gyakorlatot is működtet. Emellett alkalmilag sikeresen lép fel az állammal, vagy az állam helyett más potentátokkal szemben a közérdek képviseletében, tehát a demokrácia szempontjából alapvetően pozitív szerepet tölt be.

(Pluralizmus) A demokrácia elvei közül a pluralizmus az, ami csaknem maradéktalanul érvényesülni tud. A pluralizmus a sokféleség egymás mellett élését és rejtett vagy nyílt küzdelmét egyaránt biztosítja, miáltal a mellérendelt és egymástól független létezők mellett függő viszonyok is létrejönnek közöttük, s nemcsak a szervezetek közötti viszonyok generálják az egyenlőtlenséget, hanem még inkább a szervezetlenül maradt, vagy csak formálisan szervezett tömegek és a hatékony szervezetek közötti eltérések.
A pluralizmus önszabályozó, termékeny rendjének elképzelése teljesen megállja a helyét, ha a termékenységre gondolunk, de a pluralizmus burjánzása láthatólag nem oldhat meg olyan problémákat, melyek racionális, hatékony döntéseket kívánnának, és nem adhat választ olyan kérdésekre, melyek egy közös megegyezést igényelnének. A világban rengeteg szervezetnek, politikai felfogásnak, érdeknek megvan a maga fóruma, és általuk a véleményeknek, álláspontoknak, meggyőződéseknek hihetetlenül tarka kaleidoszkópja jött létre. De a különböző vélemények között hiányzik a – bizonyos esetekben szükségesnek tűnő – törekvés az egyeztetésre, a közös pontok keresésére, egyáltalán az egybevethetőségre, összehasonlításra. Így az eredmény: teljes áttekinthetetlenség, a cselekvési-döntési képtelenségnek egy olyan alsó szintje, mely még a közös problémák megfogalmazásáig sem tud eljutni.
De mitől is lennének képesek egymással összehangolt tevékenységre független és igen tág keretek között működő öntörvényű és specializált szervezetek (nem egyszeri akciókról lévén szó), és hogyan is lehetne pluralizmusok anarchiájából termékeny összhang? Erre a nagyfokú rugalmasság kevés.
A pluralizmus a közös döntés esélye nélkül a választék kibővülését jelenti, de nem jelenti az alternatívák közötti választást. Semmilyen választást nem jelent, miáltal az „erősebb érvényesülésének természeti rendje” ad irányt a változásoknak, amit persze a pluralizmus jegyében ezer oldalról lehet kritizálni és támadni. A pluralizmusnak nagyon komoly előnyei vannak a problémák felvetése esetén, de ezek az előnyök egészen visszájára fordulhatnak, amikor már az operatív döntések és a döntések végrehajtása következik, és a nézetek, a vitás kérdések egyeztetése sem erőssége a pluralizmusnak.
Sok mindenről nem esett szó, ami a demokrácia tartalmi-eszményi szempontjából fontos lehet, (pl. a közvetlen demokrácia lehetőségeiről, a helyi cselekvés lehetőségeiről, a globális civil szervezetekről, a korporatív demokráciáról stb.), melyek különböző szempontból hasznosak lehetnek a demokrácia teljesebbé válásában. Ezek egyike sem kínál olyan receptet, mely megoldaná a demokrácia ellentmondásait, másrészt mindegyik esetében kiemelkedően fontos az állampolgári önkéntesség és részvétel.
Azt is láthatjuk, hogy a vázolt témák, mint a torzításmentes nyilvánosság, a közszolgálati média, a civil társadalom és a pluralizmus nem egymástól független ideák, hanem szorosan összefüggnek egymással, egymást erősítő tényezők. De melyek azok a tényezők, melyek a demokrácia érvényesülését akadályozzák, nehezítik?

(A demokrácia akadályai) Az akadályok – sokak szerint – a modern társadalom adottságaiban rejlenek. Maga a modern kifejezés is több lényeges tényezőre utal: a „nagyléptékre”, a differenciáltságra, a komplexitásra, melyek kétségtelenül a közvetlen demokrácia érvényesülésének legfontosabb nehézségei.
De felmerül problémaként az állampolgárok kompetenciája is, mint döntő hiányosság. Kétségtelen, hogy a polgárok alkalmi politikai állásfoglalásaiban az érzelmi és egyéb tényezőknek nagy szerepük van, szemben a racionális megfontolásokkal. Emellett politikai ismereteik általában hiányosak, nem rendszerezettek, nem folyamatosak, nem egyenletesek, nem koherensek, és ezért viszonylag változékonyak. Tehát valós tényeken nyugszik a megállapítás, hogy az egyének politikai véleménye nem megalapozott.
Viszont az ítélet mégis túl sommásnak tűnik. A valóság ennél lényegesen differenciáltabb, a nem politikusok között is számosan képesek megalapozott vélemény alkotására, a közélet szervezésére, sőt lényeglátó bölcsességre is.
De mit is jelent a politikai kompetencia? Nem jelenthet egyszerűen politikai szakértelmet olyan értelemben, mint más hivatások esetében, mivel a politikai tudás nem egzakt tudás (nem politológiai tudásról beszélünk). A politikai kompetencia különössége – bizonyos, nehezen körülhatárolható tájékozottság megléte mellett – elsősorban az érdekérvényesítő képesség meglétében rejlik. Ezen túl a politikusokat általában és eredendően tévedés lenne olyan különös politikusi tulajdonságokkal felruházni, melyekből egyenesen következik a politikai kompetencia teljeskörű birtoklása.
Annak ellenére, hogy világunk egyértelműen a professzionalizálódás irányába halad, mégis reálisnak tűnik az a vélemény, miszerint a hivatásos politika és a civil társadalom elválasztása mesterkélten merev, a valóságban képlékenyek a határok, és adott az átjárhatóság lehetősége.
A politikai kompetencia – éppen annak nehezen körülhatárolható volta miatt – kritériumként való kezelése, és ez alapján egy adott pozícióhoz kötött társadalmi elhatárolás generálása pedig mindenképpen problematikus.
Másik említésre feltétlenül érdemes és valós társadalmi defektus az előítéletek létezése. A társadalom önmérsékletében és nagykorúságában ezen a téren nem lehet bízni.
A különböző identitásokhoz kapcsolódó konfliktusok a politika és társadalom bonyolult viszonyán keresztül, s csak a konkrét feltételekkel, adottságokkal együtt érthetők meg. Számtalan példát ismerünk arra, hogy a politika ezen a téren milyen könnyen kelthet indulatokat a társadalomban, viszont sokkal kisebb mértékben képes az elszabadult indulatokat kezelni.
Szintén komoly akadálya a demokrácia teljesebbé válásának a részleges és egyenlőtlen állampolgári aktivitás. Ennek a nagyon lényeges jelenségnek mindig is lesznek a társadalom differenciáltságából adódó, kiküszöbölhetetlen okai is, de látnunk kell, hogy a politikai élet minősége, a politikai kultúra nagyon sokat tehet arról, hogy ez az aktivitás milyen mértékű. Itt van nagy szerepe a nyilvánosságnak, itt lenne szerepe a polgár valós lehetőségeinek a nyilvánosság és a politikai élet alakításában. Ugyanis az állampolgári passzivitás nem kis mértékben éppen a saját politikai tevékenység hiábavalóságának felismeréséből is származik. A választásokon megmutatkozó passzivitás alapján semmiképpen nem mérhető le a lakosság „aktivitási potenciálja”. A választások egy komplex állásfoglalás, rengeteg szubjektív és elbizonytalanító elemmel. Konkrét ügyekben, amennyiben az ügyben való érintettség, tájékozottság és az eredmény befolyásolhatóságának az esélye együtt van, az aktivitás határozottan megnőhet.
A legjobban működő demokrácia sem hagyhat több, módszertani értelemben alapvető tényezőt figyelmen kívül. A politikában hatékony döntésekre, gyorsaságra, határozott cselekvésre, egyértelmű célkitűzésekre van szükség, amelyre a decentralizált, nézeteket egyeztető, több szintet képviselő demokrácia képtelen. Ebből egyértelműen le kell vonni azt a következtetést, hogy a politika hagyományos képviseleti, kormányzati-végrehajtói módszerei is nélkülözhetetlenek.
A politika léte a társadalmi munkamegosztásra vezethető vissza, vertikálisan az irányítók és az irányítottak viszonya mellett magában foglalja a képviselők és képviseltek viszonyát. A két funkció a gyakorlatban nehezen szétválasztható, de ennek a kettősségnek megvan a maga jelentősége. A kormányzás olyan feladatok ellátásának követelményei elé állítja az államot, melyek a társadalom fenntartásában és zavartalan működésében nélkülözhetetlenek. Ez a funkció nagyrészt olyan tevékenységet kíván, amely jól szervezet, összehangolt, centralizált.
A politika másik alapfunkciója a képviselet, ahol a demokratikus elvek sokkal inkább számonkérhetők. A képviselet a képviseltek szándékának az érvényesítése, és elméletileg a politikus ennek az elvnek alárendeltje.
Mivel ez a szabad mandátum esetében nem, és korunk viszonyai között különösen nem jelent kötöttséget a képviselő szempontjából, felmerül a kérdés, hogyan lehetséges egyáltalán a képviselet. Az elszámoltatás, visszahívás nem működik, a ciklusonkénti megválasztás jóformán az egyetlen kontroll és egyben elhatározó ítélet a képviseltek szempontjából. A kérdés megválaszolása tehát vagy az, hogy a képviselet csak részlegesen és áttételesen lehetséges, (és akkor megint eljutottunk oda, ahová már többször is: a demokrácia áthághatatlan korlátaihoz), vagy meg próbáljuk megközelíteni a kérdést ismét az eszmények oldaláról, és bevonni az elemzéseinkbe a közjó fogalmát.

(A közjó) A közösségi döntések elmélete tagadja a közjó létezését, csak az egyéni érdek követését ismerve el. A társadalomtudományokban méltán nagyhatású elmélet a gazdasági racionalitást veszi alapul, és azt állítja párhuzamba a politikával: „az egyént a személyes hasznok és költségek fogják motiválni, amikor fogyasztóként, dolgozóként vagy beruházóként döntéseket hoz, akkor ugyanezt az egyént hasonlóképpen a személyes hasznok és költségek fogják motiválni, amikor döntéseket hoz a szavazófülkében”.
De valóban nem lenne különbség a gazdasági és a politikai piac között? A politikában ugyan az önérdek követése szintén alapmotívum, csak maga az önérdek sokkal több áttételen és szubjektív tényezőn keresztül kénytelen érvényesülni, mint a gazdaság esetében. Emellett mivel társadalmi célokról van szó, általános elvárás, hogy az önérdek nem lehet hivatkozási alap az érvelésnél. A gazdaságnak nincs is szüksége hivatkozási alapra, az önérdek érvényesülése működésében fogant törvény. A politikus akkor végzi jól a dolgát, (és ez vonatkozik minden közéleti személyre is), ha egyéni érdekeinek egészséges érvényesítése mellett fontosnak tartja, hogy tevékenységével az érintett közösségnek is hasznot hajtson, vagyis a közérdeket is figyelembe vegye.
A gazdaságban sokkal erősebb az önkéntes jelleg, mint a társadalomban. A magánpiac semmire sem kényszerít, csak arra, hogy megéljek, és erre a módot mindenkinek egyénileg kell megtalálnia. A társadalmi és politikai életben viszont mindig voltak mindenkire vonatkozó, a közjóval kapcsolatos alapelvárások.
A magánpiac alaptevékenysége a csere, az egyén érvényesülése azon múlik, hogy a cserére szánt jószágot elfogadja-e a piac értékként, és hogy milyen mértékben fogadja el annak. A politikai piacon az egyéni érdek elfogadtatása a cél, ami történhet azonosulás, közös fellépés, kérés, követelés, konfliktus vagy egyeztetés, illetve kényszerítés útján is, de mindig azáltal, hogy az egyéni érdek milyen mértékben képes társadalmivá válni vagy a társadalmi érdekhez kapcsolódni.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a közösség szempontjainak kölcsönös figyelembe vétele nélkül a társadalom létezni sem tudna, és ez a politikára is vonatkozik. A társadalom szocializált egyénekből áll, és ez a tény a gazdasági racionalitás „tiszta” érvényesülését a társadalmi és politikai életben nem teszi lehetővé, ott ennél többre van szükség.
Már maga a szocializáció, mint folyamat sem tudna működni, ha a szocializáció alanya nem azonosulna társas környezete érdekeivel, céljaival, közösségi értékeivel. A közjó létezése tradicionális közösségek vonatkozásában nem is merül fel problémaként, ott a közösséghez való tartozás, mely az egyén számára az egyetlen létezési mód, egy olyan érzelmileg és tudatilag megalapozott motivációt hoz létre, mely a közjóra való törekvés szükségességét megkérdőjelezhetetlennek tekinti, függetlenül a közjó fogalmi határozatlanságától. Ezzel szemben a modern társadalom tagoltságában élő, atomizált, elidegenedett, de legalábbis több közösséghez tartozó egyede számára maga a „köz” is bizonytalan, több jelentéssel bíró, távolinak tűnő fogalom.
A közjó nyugati felfogása is tükrözi ezt a fejlődést. Korunkra a közös ügyek erkölcsi alapja megbomlott, a szempontok szétváltak, az egyetemes értékek megkérdőjeleződtek, és a közjó eszméje is relativizálódott. A legfőbb rendező elv keresése viszont nem szűnt meg, azt más és más entitásban vélték megtalálni: az egyén boldogulásában; az egyenlőségben; a szabadságban; az igazságosságban; a méltóságban vagy a kölcsönös tiszteletben, – de az a törekvés, hogy egyetlen elv alá lehessen rendelni az összes többi elvet, egyik esetben sem sikerült vitathatatlan módon.
A közjó körüli problémákat fokozza, hogy a különböző jók gyakran összeegyeztethetetlenek: vagy egymás rovására érvényesülhetnek; vagy egyenesen kizárják egymást.
A közjó és a közjóhoz vezető utat is meg kell különböztetni. A közjó bizonyos elvont eszmények esetében (pl. béke, biztonság) lehet teljes egyetértés tárgya, a hozzá vezető út azonban biztosan eltérő. A közjóhoz vezető, egymással versengő utak a politika által léteznek.
Ráadásul a közjó több összetevője dinamikus, nem statikus, így gyakran utólag is vitatható, hogy egy adott politikai döntés valóban a közjót szolgálta-e.
Mindez a politika szereplőit nem nagyon zavarja, a közjó hivatkozási alapnak továbbra is alkalmasnak látszik, és miután az állampolgárok számára is jelentése van, ezért a politikai életben a maga ellentmondásaival együtt létezik. A közjó gyakran szerepel szándékosan homályos hivatkozási alapként, kinyilatkoztatott törekvésként, egy adott cél szentesítéseként, miközben a közjó feltételezhetően valóságosan is létezik, csak mindenki mást ért alatta. Ezzel a paradoxonnal képtelen szembesülni az a fogalom közös jelentésében való természetes hit, hogy a közjót, mint általános és örökérvényű fogalmat fogjuk fel, mely irányítani hivatott mindenkinek a közösségi tevékenységét.
Az ellentmondás részben úgy oldható fel, ha a közjóra való törekvést tekintjük elsődleges mércének, a köz iránti jószándék megnyilvánulásának tekintve azt, és a közjóra való törekvéssel párhuzamosan az érdekellentétek kiegyensúlyozására is figyelemmel vagyunk. Vagyis konszenzusra törekszünk, határozott hajlandóságot tanúsítva „a jóindulat, mint morális elv” alkalmazására. Végül, de nem utolsósorban a közjót aktuális, konkrét tényezőkhöz kapcsoljuk, vagyis konkrét problémák megoldásával gyakoroljuk a „közjó politikáját”.
Akár konszenzusokat is mondhatnánk a közjó helyett, és akkor megfosztanánk a közjó fogalmát attól a homálytól és fellengzősségtől, amelytől egyébként nagyon nehéz szabadulni, és amely a modern társadalom érdekpluralizmusának legtöbb esetben nem tud megfelelni. A közjó így megmaradhatna egy elvont társadalomfilozófiai kategóriának, és nem akarnánk a gyakorlati életen számon kérni azt.

(De lehetséges-e a politikában egyáltalán konszenzus?) Körösényi András a politikai konszenzus és konfliktus paradoxonáról írva a konfliktust tartja a cselekvés és akarat világában, a politikában meghatározó tényezőnek, a politikai folyamat strukturáló elemének. Vele szemben a konszenzus a vélemények világához kapcsolódik, a politikában ex post létezik, és a konszenzus létrejöttével az adott kérdés megszűnik politikai lenni. A két fogalom viszonya tehát többszörösen is aszimmetrikus, a konszenzus a kivétel, a status quo őrzése a jellegzetessége, a konfliktusok viszont lényegi és állandó elemei a politikának, „azok generálják a politikai folyamatot”.
A szűken értelmezett konszenzus fogalommal végigvezetett okfejtés logikus és végkövetkeztetéseinek egy részével is egyet lehet érteni, (pl. hogy a konfliktusok kiiktatása a politikából lehetetlen, s az arra való törekvés is káros), de a konszenzus fogalmát nem foglalhatja le magának a politika azzal, hogy húz egy határvonalat a politikai és a társadalmi közé, és ettől kezdve csak a politikai konszenzusra koncentrál. A kérdés egyáltalán nem akadémikus, mert a társadalom konszenzusigénye és konfliktuskerülése lényegesen eltér a politika területén tapasztaltakkal, ahol a konszenzusra törekvés máza alatt a rejtett érdekérvényesítés a döntő. A „tiszta politika” valóban a versenyről, a konfliktusokról és kényszerű egyezségekről szól, és kevésbé a konszenzusról szól.
A mi szempontunkból viszont az a legfontosabb, hogy a politika nem függetleníthető a társadalomtól, a társadalom igényeit és elvárásait figyelembe kell vegye, és ilyen igény a társadalom konszenzusigénye is. Mert a társadalom igénye és érdeke is azt diktálja, hogy a felmerülő problémákra a különböző érdekek egyeztetésével (amibe belefér a nézetek ütköztetése és az érdekek konfliktusa is), és a szakértői vélemények figyelembevételével tartós rendezés (esetleg megoldás) szülessen, melyet az érintettek kölcsönösen elfogadnak, vagyis konszenzusra jutnak. Ilyen értelemben a konszenzus és a konfliktus viszonya a demokrácia lényegi kérdésévé válik, és a fentiekkel szemben éppen egy ellentétes következtetést enged levonni olyan értelemben, hogy a demokratikus társadalom politikája a valós konfliktusok küzdelme fölé emeli a konszenzusra való törekvés követelményét. (Nem egy olyan esetet lehetne említeni, amikor a társadalmi viszonyokba „belenyúlva” egy valós, de nem feloldhatatlan probléma politizálásával a politika komoly társadalmi konfliktust okozott, és a megoldás helyett, egy csaknem megoldhatatlan helyzetet teremtett).
A társadalmi fejlődés sohasem csak polaritásokban, széttartó tendenciákban bontakozik ki, a társadalomnak csaknem mindig van egy „józan, kiegyensúlyozó ereje”, ami a mindennapok egyszerű és közös életmódjában gyökerezik, és ami a társadalmi szolidaritás alkalmankénti megnyilvánulásaiban is lemérhető. Szétbomló korunkban, a nyilvánosság előtti közös jelentések hiányában a konszenzus minden egyes eleméért külön meg kell küzdeni, mert itt nincsenek eleve adott közös értékek, közös célok stb., amelyek meghatároznák a közös gondolkodás fő vonulatát, amiről nem kell vitatkozni, mert mindenki számára egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen. De a közös jelentések gyökerei a társadalomban még léteznek, ezért (is) erősebb itt a hajlam a konszenzusra.
A társadalmi konszenzus potenciális létezése nehezen és áttételesen mutatható ki, és az esetleges demokratikus szerepével kapcsolatos elképzelés természetesen ismét csak egy eszmény, melynek csekély esélye van az érvényesülésre szemben a valós politika realitásával. De ez is egy olyan eszmény, ami a társadalom aktivitásának jelentőségét emeli ki. És, mint minden eszmény esetében, nem annak elérése a cél és a mérce, hanem az arra való törekvés.

(E-demokrácia) Létezik egy olyan demokratikus elképzelés, mely nagyon is gyakorlatias alapokról próbál indítani, s a technológia legújabb vívmányait felhasználva keresi az újszerű megoldásokat: az e-demokrácia.
Az e-demokrácia elképzelésének sajátossága, hogy az elmélet részben együtt építkezik a gyakorlati megvalósítással, illetve azok kísérleteivel. Ha a politika elektronikus lehetőségeinek választékát nézzük nagyon sokféle és részben sikeresnek mondható próbálkozás történt már: a közpolitikai, közigazgatási intézmények e-szolgáltatásai, a különböző információ-szolgáltató kormányzati vagy önkormányzati portálok, a pártok és politikusok image-építő weblapjai stb.. Léteznek nyilvános politikai vitafórumok, de rendeztek már hivatalos szavazást is az internet segítségével, és ne feledkezzünk meg a globális civil szervezetekről sem, melyek nem egy látványos akciójuk megszervezésénél a világhálót rendkívül hatékonyan voltak képesek kihasználni.
A sokféle módszer és megoldás ellenére az e-demokrácia eddigi kísérletei a hagyományos politikai folyamatok modelljeire épültek, és nem dolgoztak ki egy olyan koncepciót, amely az új informatikai lehetőségek komplex politikai programját jelentené, „határozottan csak az internethez kötődő új politikai jelenség nincs”
De valójában milyen új lehetőségeket nyújt az internet?
Általános vélemény, hogy új minőséget jelent az általános emberi viszonyok alakulásában. „A hálózati társadalom” című, a témában alapvető monográfia szerint a hálózatok a modern társadalom jellegzetesen új minőségeként értékelhetők, ahol is e hálózatok a közvetlen ismeretségen alapuló, mellérendelő jellegű kapcsolatok sokaságát jelentik.
A mellérendelő viszony, az egyenlőség, az áttételesség, a rugalmasság mind olyan jellegzetességek, melyeket a világháló használata is erősít.
A hálón szerveződő virtuális közösségek a dinamizmusukkal és hatékonyságukkal maguk is jellegzetes jelenségei az alakuló információs társadalomnak. A hagyományos értelemben vett közösségekhez képest itt a közösség tagjainak kapcsolatai legtöbb esetben egyoldalúak, a személyiség egy „aktuális oldalával” kapcsolódik a többiekhez, egyéniségének erre az „aktuális oldalra” van csak szüksége a tagság fenntartásához, és identitásának csak egyik aspektusát képezi az adott közösség, mely messze nem köti le teljes „identitáskapacitását”. Ez a fajta közösség hasonlítható a Maffesoli által emlegetett neotribalizmushoz, a szabadidős közösségekhez.
A „hálózati kommunikációban szinte teljes mértékben kontextus nélküli helyzetben kapjuk az információt”. De ez nem jelenti a közösségi kontroll teljes hiányát, csak más formában, mint az élőbeszédnél. A közlő teljes névtelenséget élvezhet, lecsupaszítva csak maga a közlés számít. A kontextust gyakran magának a közlőnek kell megteremtenie. Ha a közlő célja az, hogy az adott weblap látogatói vegyék az adását, akkor az adott lap közönségéhez szólóan kell fogalmaznia, ami annál nehezebb, minél szélesebb érdekeltségű oldalról van szó. Vagyis a feltételezett közösségi kontroll egyfajta öncenzúrát kényszeríthet ki, előzetesen fejtheti ki hatását. Más szempontból viszont a megnyilatkozó egyén az élőbeszédhez képest a névtelenség és a személytelenség biztos védelmében sokkal szabadabban nyilatkozhat. Mindennek megvannak a maga árnyoldalai is. A szabad megnyilatkozás lehetősége arra is csábíthat, hogy az egyén a weboldalakon tombolja ki magát, hogy extravagáns kijelentéseivel tüntessen, és így végeredményben az következhet be, hogy „a leghangosabb, legerőszakosabb résztvevők kezébe” csúszik az irányítás; „szélsőséges, dogmatikus és extrém nézetek” ülik meg a szabadnak és plurálisnak remélt kommunikációt.
A kommunikációs folyamatok tehát egészen különböző irányt vehetnek, de az egyén és a csoport viszonya az internetes kommunikáció során jelentősen eltér a hagyományos viszonyokhoz képest. Az interneten az egyén sokkal inkább meg tud maradni individuumnak, mivel nincs csoportnyomásnak kitéve. Ennek lényeges következménye van az egyén gondolkodásának a viszonylagos integritására, ugyanis az ember máshogy gondolkozik, ha egyénként viszonyul az adott problémához, és máshogy akkor, ha egy csoporttal azonosulva teszi ezt. A valós, „élő” szituációban az egyén a csoporton belül sokkal inkább kénytelen a csoporthoz idomulni, önállóságát részben vagy egészben feláldozni. Mindennek ott van jelentősége, hogy a neten alapvetően az egyén alakítja ki viszonyát az adott problémákhoz, és a partikularitást jobban kiélező csoportok és érdekeltségek kisebb mértékben befolyásolják a véleményét.
Ezért feltehető, hogy a lényegesen szélesebb körű hozzáférési lehetőségek nemcsak tájékozódáshoz, hanem a megnyilatkozáshoz is lényegesen új lehetőségeket jelentenek a demokrácia teljesebb megvalósítása szempontjából. Lévy szerint „A számítógép közvetítette kommunikáció társadalmilag leghasznosabb előnye az lesz, hogy olyan eszközöket ad az emberek kezébe, amelyekkel egyesíthetik mentális erejüket, s intelligens közösségeket és valós idejű demokráciákat alkothatnak.”
Vegyük sorra azonban az ellenvetéseket is! Sartori a következő kifogásokkal érvel az e-demokráciával szemben, *-gal a saját megjegyzéseim:
1. A képviseleti rendszer pozitív összegű játszmája helyébe a zéró összegű játszma lép. *Egyrészt az „igen–nem” válaszok helyett „is-is” válaszokról is lehet dönteni, csak sokkal bonyolultabb. Másrészt és elsősorban: minden kérdésre és problémára az e-demokrácia eszközeivel biztosan nem lehet megoldást találni, de a hagyományos politikai módszerek felszámolását nem követeli meg az e-demokrácia bevezetése, a kettő nem zárja ki egymást.
2. A következő ellenvetés, hogy kik lennének a kérdéscsomagolók? * Lényeges kérdés, de nem megoldhatatlan: lehetnek politikusok, szervezetek, intézmények, de bizonyos mennyiségű küszöb felett a hasonló álláspontot képviselő állampolgárok is.
3. A megfogalmazás módjának befolyásoló jellegének problémája. * Egy adott kérdés megfogalmazásának lehetnek, és legtöbbször kell is, hogy legyenek alternatív megfogalmazásai.
4. A kisebbségeket hátrányosan érintő többségi és ráadásul zéró összegű döntései, és ennek veszélyei. * Teljesen jogos ellenvetés, az ilyen típusú problémák esetén csak meghatározott korlátok között engedhető meg a vélemények megnyilvánulása. Itt a kisebbség és többség közötti, egyenrangú félként folytatott párbeszéd vihet közelebb a megoldáshoz, és semmiképpen nem a többségi vélemény döntő ereje.
5. Végül egy Michels idézet: „a tömegen könnyebb uralkodni, mint a kis hallgatóságon”. Vagyis a demagóg a tömeggel szemben könnyebben kerekedhet felül. * Az e-demokrácia egyik pozitívuma éppen a demagógia és a tömegbefolyásoltság kockázatos hatásainak kiszorítása lenne a politikából.
Hogyan képzeljük el ezek után az e-demokráciát? Mindenekelőtt a hagyományos politika kontrolljaként, kiegészítőjeként és nem annak helyettesítőjeként. Emellett egy komplex, de mégis áttekinthetően felépített rendszerként, mely multifunkcionális, többszintű és interaktív.
Multifunkcionális, mert egy megbízható politikai információforrásként biztosítania kellene a közszolgálatiság szellemében a tematikusan tagolt tájékozódási lehetőséget; mert moderált, interaktív politikai fórumként működne; mert állampolgári alapon és személyes jogosultság biztosításával alkalmas lenne szavazások lebonyolítására; mert konfliktusok esetén elkülönített (akár nemzetközi szintű) és moderált fórumot biztosítana a szembenálló feleknek.
A többszintűség az egyszerű hozzáférés korlátlanságától, a személyes jogosultsághoz kötött szavazáson keresztül a törvényjavaslatok komplex létrehozásáig terjedhetne.
Az interaktivitás a jogosultsági szinteknek és az aktuális érdekeltségnek megfelelően lenne szabályozva.
A rendszer működtetésének lényeges feltétele maga a moderálás. Mivel nagyon sokféle eset előfordulhat egy ilyen rendszerben, a szabályozásnak is ehhez kell igazodnia, és a lehetőségekhez képest rugalmasnak és problémaorientáltnak lennie. Az állampolgárok érdeklődése például döntő lehet abban, hogy milyen témák kerüljenek fel a politikai fórumon megtárgyalásra. Mindig lesznek olyan témák is, melyeknek a többszörös összetettsége megakadályozza a kérdés moderált tárgyalását, és bizonyos kérdések a hatékony döntés érdekében nem tárgyalhatók, míg más kérdések a rendszer tehermentesítése érdekében nem vehetők fel a programba.
A legfontosabb elv, hogy a moderálás semleges módszerként működjön, érvényesítse a kérdésben érintettek lehetőségét a részvételre, biztosítsa minden tárgyalandó kérdéshez a szakmai hátteret és információt, és hogy biztosítsa a felek korrekt, tárgyszerű vitáját. Ezáltal nem zárná ki a pluralizmust, viszont az egységes feltételek megadásával, különböző álláspontok közötti semleges közvetítéssel komoly esélyt biztosítana a konszenzusra. A rugalmas alkalmazhatóságot az tenné lehetővé, hogy az elvek, a feltételek és a működés szintjén léteznének minden résztvevőre egyenlően vonatkozó szabályok, de a tartalom, az érdekeltségi és érintettségi kör meghatározása, a nyilvánosság méretének kalkulálása olyan tényezők lennének, melyek rugalmasan az adott helyzetnek megfelelően dolgozandók ki.
Nem nehéz felismerni a valós akadályokat sem. Az egyik legnagyobb probléma – különösen, ha globálisan nézzük – a technikai hozzáférés szintjén való egyenlőtlenség.
Másik probléma a megvalósíthatóság. Ehhez politikai akarat is kell, márpedig a politikusok – és a gazdasági elit is – egy ilyen projekt megvalósításában inkább ellenérdekeltek.
Természetesen számos más kifogás is lehetséges, az áttekinthetetlen rendszer, a szakértelem és a moderálás semlegességének megkérdőjelezése stb. Mégis azért foglalkoztam részletesebben ezzel a lehetőséggel, mert az e-demokrácia ilyen formában való kiteljesedése a demokrácia tartalmi oldalát jelentősen erősíthetné. A politika nagyobb tárgyszerűségre lenne kényszerítve, átláthatóbb lenne, a nyilvánosság kevésbé torzulna, a civil szervezetek törekvései egy-egy fontos politikai kérdésben jobban kanalizálhatók lennének. Emellett az aktivitás megnövekedésére is esélyt adna, mert egy sokkal közvetlenebb módját kínálná az állampolgári politizálásnak, mint az eddigi lehetőségek, és végül, de nem utolsósorban a különböző konfliktusok békésebb levezetéséhez is lehetőséget kínálna
Elméletileg a közszolgálatiság elvei alapján szervezett e-demokrácia fórumának létrehozása, működtetése és fenntartása az egyetlen olyan civil aktivitást igénylő feladat, mely semleges, általános-módszertani célkitűzései miatt elkerülheti mind a szervezeti okokból bekövetkező antidemokratikus tendenciákat, mind a pártpolitikai irányba való politikai elfajulást, mind a partikuláris problémák iránti egyoldalú elkötelezettséget.

(Végül: a politikai konfliktus) Amiről sohasem feledkezhetünk meg, hogy a politika állandó verseny. Legerőteljesebben talán C. Schmitt fogalmazott, amikor minden politikai cselekvést és motívumot az ellenség és barát megkülönböztetésére vezetett vissza, s azzal mindenképpen egyetérthetünk, hogy a politika dramaturgiájának az ellenségeskedés egyáltalán nem színlelt, hanem valós eleme, ahol a konfliktusok hátterében gyakran kibékíthetetlen érdekellentétek munkálnak.
A modern politikai pártok már régen nem a társadalmi érdekek mentén tagolódnak, szembenállásuk csak kis mértékben következik valós társadalmi érdekek tartós képviseletéből. Egyre nagyobb szerepet kap viszont az olyan konfliktus, mely a mediatizált, perszonalizált politikából, az aktuális politikai konstellációkból következik, vagyis a dramatizált, öncélú konfliktusok világa vált uralkodóvá, mintha a politikai felelősség abból állna, hogy kire lehet azt áthárítani. A konfliktusoknak ugyan határozottan hasznos szerepük is van annyiban, hogy fontos társadalmi kérdéseket kényszerítően vetnek fel, de ez a haszon akkor tud érvényesülni, ha a problémára a felek képesek és hajlandók közösen keresni a megoldásokat. És ez az a konszenzusra törekvés, melyet a mai tartalom nélküli demokrácia a legkevésbé képes felmutatni. Ahogy már korábban is utaltam rá, azért lenne fontos a demokratikus eszmények nagyobb szerepe a politikában, mert ez a konszenzusra törekvés lenne képes a hosszú távú felelősség érvényesítésére a politikában, ami jelenleg annyira hiányolható. Pedig a demokráciához hozzátartozna ez is. Ahogy Brentano írta: „Nemcsak saját lényünket kell figyelembe venni, hanem a családét, a városét, az államét, a Földön jelenleg élők egész világát, de még a távolabbi jövőt is.”
Sajnálatos, hogy ma anakronisztikusnak tűnnek ezek a gondolatok, ma, amikor a távolabbi jövő már egy nemzedéken belül is értelmezhetővé vált! De a gyorsuló fejlődés, és az egyre nagyobb lépték azt jelzi, hogy ezektől az elvektől egyre távolodunk.
A fejlett demokrácia országaiban a konfliktusok többnyire konszolidált formában zajlanak, minden funkcionál, és a demokrácia létezése így igazolható. De ha felvetjük a globális felelősséget, a nemzetközi életben betöltött szerepet, a valós külpolitikai célokat, akkor ez a kép egészen visszájára fordul. A „civilizáció folyamata” nem érte el a nemzetközi politikát.
A nemzetközi politika kaotikus küzdőterén különösen igaz, hogy az ellentétek jelentik a legfőbb rendezőelvet, főként az egyenlőtlenség és a nagy civilizációk mentén, de emellett számtalan és sokféle, kisebb jelentőségű ellentét is bonyolítja a képet. A világméretű egyenlőtlenség régi probléma. Az egyenlőtlenség földrajzi eloszlása változott, tengelye viszont megmaradt és mélysége nőtt. A Nyugat országai között komoly konfliktusnak nincs esélye, és jelenlegi erőfölényük révén ez egy fontos stabilizáló tényezője a nemzetközi életnek, de nagy kérdés, hogy meddig. Ha az utóbbi évtized dinamizmusát nézzük, akkor a nyugati civilizáció domináns szerepét veszélyeztető tendenciák egész sorára lehetünk figyelmesek, és nemcsak a külpolitika terén.
A civilizációs ellentét a kommunizmus bukása után került a figyelem előterébe, de az ellentét múltja sokkal régebbi annál, és sokkal masszívabb ellentétnek látszik, mint a bipoláris világ megosztottsága. Ebből a többdimenziós ellentétkomplexumból az utóbbi évtizedekben az iszlám és a Nyugat konfliktusa éleződött ki leglátványosabban, – egyelőre úgy tűnik – minden pozitív kibontakozás reménye és esélye nélkül.
A másik fontos világméretű folyamat – nem függetlenül a fent említett konfliktusoktól – a globalizáció.
A globalizációról ebben az összefüggésben azt érdemes kiemelni, hogy a globális integráció következtében a nemzetközi politikára egyre inkább úgy kellene tekinteni, mint Földünk belpolitikájára, mivel a világ egyre inkább összeszűkül, a korábban egymástól független dolgok összefüggésbe kerülnek, egymásra már kénytelenek reagálni, egymástól függetlenül már nem képesek létezni, ami által a korábban is fennálló, de zavart nem okozó különbözőségek, ellentétek véresen komollyá válhatnak. Ahogy Peter Coulmas mondja: „A globalizáció lépett a világ egységéről szóló álom helyébe.”
A globalizáció sajnos nem a kiegyenlítődés felé hat. A nemzetközi üzleti elit könnyen láthatja a Föld bármely pontján egyformának a világot, de a valóságban éppen a globalizációs folyamat az, ami ezt az egyébként nagyon is sokszínű világot még inkább centrumra és perifériára osztja, és egyben tartósítja is a kiosztott szerepeket. A globális kultúra a nyugati kultúrkörön túl csak a felszínen homogenizál, a felszín alatt a közösségi kultúrát teszi agresszív ellenkultúrává, a nyugatellenes ideológiát erőteljesebbé.
A csökkenő erőforrások és növekvő globális problémák korában a jövő lehetséges forgatókönyvei nem alaptalanul pesszimisták: „A hiány következményeit először a gyengébbek viselik – míg aztán sújtják az erősebbeket. Önámítás… hinni, hogy az apokaliptikus méretű globális problémák globális szolidaritáshoz vezetnek. Itt is érvényes a szabály: az utolsók viselik a terhet. Amíg azt remélhetjük, hogy az utolsó előttiekhez tartozunk, ez a logika marad érvényben.”
A politika mindig a partikuláris érdekek érvényesítésnek maximalizálására törekszik, a globális gazdaság pedig a mögötte álló elit profitmaximalizálására. És a két tényező mivel egymást erősíti, a nagyhatalmi játszmák így „egyhatalmi” játszmává alakulnak, a hatalom soha nem látott világméretű fenyegető koncentrációját vetítve a közeljövőnkbe. Ez a rendszer azokat a problémákat oldja meg, amelyeket a maga szempontjából fontosnak tart, és a megoldás a maga egyoldalú módján történik. „szuverén az, … aki saját cselekvésének terhes következményeit másokra háríthatja át.” – mondja Safranski.
A globalizáció ugyan uralni látszik a világot, és mint folyamat egyértelműen domináns eleme világunk változásának, de szigorúan véve a Föld lakosságának kis százaléka él a globalizáció főáramában, a világ 90-95%-át kitevő része a perifériához tartozik. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ők ne lennének érintettek a globális hatásokkal szemben, de nem aktív részesei, hanem inkább elszenvedői annak. Ez a szembenállás nagyon sokféleképpen mutatkozik meg, de alapvetően a Nyugattal szembeni konfrontációt erősíti. Ez az ellentét korunk civilizációs küzdelmének egyik vetületét adja, olyan értelemben, hogy a globalizáció a tradicionális, közösségi elveken nyugvó társadalmak értékrendjét és stabilitását veszélyezteti. A nyugati külpolitika ezt a problémát egyáltalán nem volt képes kezelni, és ennek következményei meg is mutatkoznak, különösen a vallási fundamentalizmussal szembeni ellentétek kiéleződésében.
A nyugati doktrína figyelmen kívül hagyja azt, hogy „… minden emberi közösség magát morális értékek által létrehozott, illetve morális értékekkel rendelkező közösségként szeretné elismertetni. Amikor ezt kívülről megtagadják, vagy megkérdőjelezik, a közösségek megkettőzött erőfeszítéssel igyekeznek elfogadtatni identitásukat”. A nem nyugati társadalmak esetében a kultúrában, a vallásban, a politikában egy olyan közös koherenciára való törekvés működik, ami a nyugatihoz képest egy sokkal erőteljesebb közösségi jellegű identitást eredményez illetve abban gyökerezik. Ezért ezeknél a társadalmaknál különösen igaz, hogy „a kultúra és politika közötti kapcsolat maradandó, amit az univerzalizmusra törekvő diskurzusok nemigen fognak tudni megváltoztatni.”
Az államok és kultúrák közötti konfliktusokra, a terrorizmusra kétségtelen nagyon nehéz megfelelő választ adni, de legalább a biztosan elhibázott válaszokat kellene elkerülni, különösen világunk vezető nagyhatalmának.
De, sajnos a nemzetközi színtér az, ahol a politika a legkisebb mértékben van rákényszerítve az önmérsékletre, ahol a politika a maga irracionalitásában a legteljesebben megmutatkozik, ahol jóformán minden a hatalmi játszmáknak van alárendelve, és ahol a kiegyenlítésre hivatott és arra törekvő tényezők erőtlenek és alárendeltek. És nem utolsósorban éppen a nemzetközi politika az a területe a politikának, ahol a politikai döntés megalapozottsága leginkább megkérdőjelezhető, és ahol maga a kockázat is messze a legnagyobb.
Ezzel összefüggésben, a nemzetközi politikában érvényesül a legkevésbé a demokrácia és a hosszú távú felelősség. Helyette azt a tendenciát láthatjuk mindenhol, amely a haszon két alaptípusa között mindig is érvényesült: a közvetlen, rövid távú és biztos haszon előtérbe helyezése a hosszú távú, közvetett és bizonytalan haszonnal szemben. Emellett a konkrét partikuláris érdekek és az általános, nehezen megfogható kollektív/egyetemes érdekek ellentétét a partikularitás dominanciája jellemzi. Ez nem a politika különös ellentmondása, hanem az emberi lété, de a politika az, amely teljes fegyvertárát felhasználva a partikularitást hatékonyabbá teszi, miközben az egyetemes/kollektív érdek jóformán csak hamis hivatkozási alapként létezik.
Végzetesnek tűnő, együttműködésért kiáltó világválság és túlhajtott partikuláris érvényesülés. Van-e korunkban ennél súlyosabb ellentmondás?
A világ helyzetének bizonytalanságát fokozza, hogy a politikában mindig fontosak voltak az olyan folyamatok, melyek a kölcsönhatás révén egymást erősítették, ami az ellentétek felerősödéséhez vezethet. Hogy ezen a téren világméretekben mi lesz a domináns tendencia, ez az igazán döntő globális kérdés, összefüggésben azzal a kérdéssel, van-e esélye a nemzetközi élet demokratikus átalakulásának.
És nagy kérdés, hogy képesek lehetünk-e megérteni saját sorsunkat, választ tudunk-e adni korunk által minden korábbi kornál sürgetőbben feltett kérdéseire. „… minden eddiginél élesebben merül fel az igény, hogy pontosan és szisztematikusan megértsük, mit is teszünk valójában. Ha képtelenek vagyunk megfelelni ennek a kihívásnak, abba maga az emberi faj pusztul bele. Önmagában a demokrácia… nem kínál semmiféle utat ahhoz, hogy áttekintést nyerjünk e kihívásról, és ennek megfelelően semmiféle tetszetős eszközt, hogy hatékony választ adjunk rá”.
Földünk sorsa – lehet mondani – azért oly törékeny, mert mindenkinek a kezében van belőle egy darab. De az egyenlőtlenség – a világban végbemenő politikai folyamatok eredményeként – ezen a téren akkora, hogy a gondolat érvényességét is szinte megkérdőjelezi, és az egyszerű állampolgárok perspektívájából nézve nevetségesen komolytalanná teszi. Mégis éppen a politikán keresztül lehetne azt elérni, hogy ez a mérhetetlen egyenlőtlenség csökkenjen. Hogy itt az érvek nagyon gyengék az öntörvényű folyamatokkal szemben, sajnos igaz, és emiatt az itt leírt gondolatok végén sokkal több a kérdőjel, mint a válasz.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969