2013. I-VI
 

Erkölcsi értékek és az árutermelő piacgazdaság
Lakatos Gyula

Az erkölcsi értékeket fölöslegesnek tartani a gazdálkodásban annyit jelent, mint olyan elbizakodottnak lenni, hogy valaki ne tudja, mit mond, amikor beszél, és ne tudja, mit tesz, amikor cselekszik.

Keynes gazdaságfilozófiáját már a 20. század második felében túlhaladta az idő, a világgazdaságban tapasztalható anarchia tünetei elméleti orientációs válságot jelenítenek meg. Orientáló gazdasági elmélet nélkül hasonló problémák keletkeznek, mint amikor az agy és a kéz között megszűnik a kapcsolat: az orvosok paralízisnek, bénulásnak nevezik.
A következő oldalakon amellett fogok érvelni, hogy az adózás gazdaságtana szinte teljes, ha nem teljes egészében a társadalmi erkölcs gyakorlatáról szól. Ami ezen kívül van, kizárólag az adók kivetésének és behajtásának technikai, módszertani kérdéseit öleli fel. A társadalmi kohézió, a szolidaritás erkölcsi viszonyait talán sehol nem lehet olyan tényszerűen nyomon követni, mint az adórendszerben. A közgazdaságtudomány elmélettörténeti szempontból vizsgálva az erkölcsfilozófia része volt.
A gazdasági rend biztosításának ugyanis különleges intézménye az erkölcs. A gazdasági rendet elősegíti, hiánya gátolja. Éppen ezért a jog bizonyos gazdasági-erkölcsi elvek befogadásával és törvényes követelménnyé alakításával igyekszik szabályozni a kooperáló személyek, intézmények magatartását. A gazdasági rendet a társadalmi rend követelményeinek megfelelően jelentékenyen segíti elő a jog egyik kiemelhető intézménye, a jogrend. Adam Smith hangsúlyozta, hogy a polgári társadalomban a jogrend az alanyi jogok biztosításával, a piac működéséhez szükséges föltételek megteremtésével külső és belső biztonságot nyújt. A jog így a közrend határai között hagy mindenkit szabadon cselekedni gazdasági érdekei szerint, azonban a közérdek nem hagyható figyelmen kívül.
A másik témakör, amivel röviden foglalkozni szeretnék az, hogy a munkaviszonyban, a munkaviszony jogi szabályozásában milyen erkölcsi, az emberi szabadságjogok alkotmányos állapotát is érintő problémák figyelhetők meg, bár nem hálás dolog gazdasági folyamatokról a mai piacgazdasági (tőkés) viszonyok között erkölcsi kérdésekről beszélni, amikor a haszonelvűség akár az ultima ration alapuló magatartást is legitimálni képes.
A harmadik gondolatkörben pedig a makrogazdasági folyamatokkal, nevezetesen a központi állami költségvetés bevételi forrásaival összefüggő társadalmi feszültségek néhány erkölcsi konzekvenciájával foglalkozom.
A mai gazdasági tevékenységet befolyásoló, olykor eklektikus gazdaságfilozófiák elvei, amelyek a domináns gazdasági érdekeket elméletileg igazolják (ideológizálják)), nagymértékben a tömegkultúra részévé váltak. Az átlagember (ha van ilyen) megtanulhatta, hogy az áraknak emelkedniük kell, ha a gyártók költségei az infláció és egyéb okok miatt emelkednek. Azt is jól tudja, hogy ennek következtében a termékért többet kell fizetnie, rosszabbul fog élni, szegényebb lesz. A megélhetési költségek is növekednek, részben az infláció, részben meg amiatt, hogy a gyártókkal ellentétben neki, az átlagpolgárnak (ha van ilyen) már nincs esélye a költségek növekedését, az áremelésekből származó többletkiadásait továbbhárítani.
A költségnövekedés áthárításának képességével, aminek morális konzekvenciái és előfeltételei is vannak, a gazdaság szereplőinek egyik része rendelkezik, másik része nem, amit az adótörvények előírásainak kényszerítő erejével is nyomatékosítanak. Vannak, akik költségeik növekedését át tudják hárítani, saját gazdasági biztonságukat mások gazdasági biztonságának terhére képesek megszerezni. Akik ezt a különbözetet nem tudják pótolni, azokra azt mondjuk, hogy csökken az életszínvonaluk.

(A központi állami költségvetés bevételei és morális terhei) A 2004. évi magyar nettó központi költségvetési összeg (amit sokféleképpen kritizálnak, de a bírálatok éppen a teljes költségvetés szerkezetének aránytalanságait nem vizsgálják) közel kétharmada a lakosság befizetéseiből áll össze. Az alábbi táblázat szerint a lakosság teljes befizetése: 2. 616 milliárd 100 millió, plusz 1.127 milliárd 953 millió, ami összesen 3.744 milliárd 053 millió forint. Erre a célra, az állami szolgáltatások fenntartásának finanszírozására a magyarországi vállalatok 786 milliárd 303 millió forintot költenek.

A 2004. évi magyar állami költségvetés tervezett bevételei
Bevételek 2004. évi előirányzat
Milliárd forint
GAZDÁLKODÓ SZERVEZETEK BEFIZETÉSEI
Társasági adó 464, 700

Egyszerűsített vállalkozói adó 54, 500

Ökoadó 25, 000

Bányajáradék 19, 000

Vám és importbefizetések 43, 000

Játékadó 64, 005

Egyéb befizetések 21, 000

Egyéb központosított bevételek 95, 098

Összesen: 786, 303

FOGYASZTÁSHOZ KAPCSOLT ADÓK
Általános forgalmi adó 1 893, 300

Jövedéki és fogyasztási adó 722, 800

Összesen: 2 616, 100


LAKOSSÁGI BEFIZETÉSEI
Személyi jövedelemadó 1 038, 103

Adóbefizetések 3 900

Illeték befizetések 85 950

Összesen: 1 127, 95350

Forrás: a Magyar Köztársaság Kormányának 2004. évi költségvetés tervezete.

A magyar állampolgár ezt az EU-szerte tapasztalt abszurditást a hatékony agymosás következtében már nem is érzékeli. Azt nevezetesen, hogy a teljes állami szolgáltató rendszert, intézményeit és a teljes államhatalmat szerény bérének adójából és ugyancsak egyre szerényebbé váló fogyasztási „kedvéből” (megtakarítási „kedve” már ugyanis nincs, „befektetési kedve” pedig soha sem alakult ki) származó áfa bevételekből fizeti meg.
Ez az erkölcsi probléma azonban súlyosan, hátrányosan érinti a költségvetés tervezését, az állami szolgáltatások finanszírozhatatlanná válását, tehát nem „simán” félretolható morális kérdés, mint ahogy az a privatizációval összefüggő erkölcsi visszásságokkal történt. Hiszen a lakossági jövedelmek mérsékelt növekedése vagy csökkenése, (pillanatnyilag 2008 végéig tartó csökkentésének kilátásai) ami az állami bevételek legnagyobb hányadát érinti, nem teszi majd lehetővé az állami költségvetési bevételek növekedését. Ha nem fog növekedni a lakosság jövedelme, pontosabban a munkavállalók bére, feltételezve jóhiszeműen, hogy a lakossági jövedelmek elvonását sem lehet fokozni, az állami költségvetési bevételek csökkenni fognak, abszolút és reálértékben egyaránt.
A táblázat adatai, természetesen nem helyezik hatályon kívül, hogy az államhatalom egyik fontos feladata, kötelezettsége, a gazdasági egyenlőtlenségek mérséklése. Az állam viszont szemmel láthatóan arra rendezkedik be, hogy a gazdaság egyik szereplőjének növekedési igényét intézményesen áthárítsa a társadalom más szereplőire. Nevezetesen azokra, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy az állami társadalompolitikát, gazdaságpolitikát és az adópolitikát saját előnyeik szolgálatába állíthassák, vagy saját hatáskörben (esetleg az állami intézmények támogatásával) áthárítsák másokra költségeik növekedését. Ez utóbbi jelenik meg a gyakorlatban, pl. úgy, hogy a legtöbb esetben nem lehet az alapbéremelést az infláció mértékében megvalósítani, mivel ez is növeli a vállalatok költségeit, azok meg amúgy is, a vállalkozói beállítódásnak megfelelően, mindig magasak.

(A demoralizálás szolgálatába állított gazdaságtudomány) A gazdasági elméletekből rendszerint igyekszünk kivonni az erkölcsi tartalmú tényeket, és úgy teszünk, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna, az erkölcs, a személyiség szükségletei, a gazdaságtól idegen gondolat lenne. (A taylorizmus és a fordizmus munkaszervezési, technológia-szervezési módszere is ezen a felfogáson alapul).
A közgazdasági doktrínák alkalmazása a legközvetlenebb módon vet fel erkölcsi problémákat. Ha igaz axióma, hogy a gazdasági, természeti erőforrások korlátozottak és végesek, és igaz az, hogy a mai felfogásban működő gazdasági szervezeteknek a nyereség maximalizálására kell törekednie, akkor az is igaz kell legyen, hogy az ilyen alapelvekre épülő gazdaság működésének elkerülhetetlen következménye a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulása. Tegyük fel, hogy az erőforrásunk mennyisége száz, azaz egyszáz egységnyi, ebben az értelemben véges, s a piacgazdaság logikája szerint a közösség minden tagjának törekednie kell a belőle való részesedés maximalizálására. Akkor nyilvánvaló, hogy az erőforrásokat vagy egyenlően osztjuk fel, ami a tapasztalatok szerint nem fog ösztönözni a nagyobb teljesítményre, vagy pedig természeti törvényként kell elkönyvelnünk az egyenlőtlenségek, a nyomor és a gazdagság létrejöttét. Legfeljebb, ha már nagyon kellemetlen méreteket ölt, az államhatalom hatáskörébe delegáljuk az egyenlőtlenségi mértéknek a legitimálását.
Tudományos igénnyel vizsgálva azonban még az is lehet, hogy a természeti erőforrások végessége nem igazolható axióma, legfeljebb bizonyos természeti erőforrásokra alkalmazható, más erőforrások pedig végtelenek, vagy legalábbis nem végesek és nem korlátozottak, pl. az atomenergia, az emberi munkaképesség és tudás stb.
A gazdaságtudományban elfogadott axiómák olyan következményekhez vezethetnek, amelyekkel nem szabad, nem lehet vagy nem érdekünk számolni. Azt sem tehetjük meg például, hogy a modern ipari tevékenység már félelmetesen fenyegető környezetromboló hatásaival nem számolunk, mert ennél fontosabbnak tartjuk a gazdaság folytonos növekedés-orientációját meghatározó gazdaságtudományi elvek és partikuláris érdekek érvényesítését. Megtehetjük, hogy bizonyos érdekviszonyok mentén nem számolunk a gazdasági eredetű környezeti katasztrófával, de akkor szemben találhatjuk magunkat az ugyanebből az axiómából következő paradoxonnal, hogy a gazdasági növekedés alapvető axiómája nem egyszerűen a nyereség maximalizálása, hanem abszolutizálása, a „kerül, amibe kerül” alapelv érvényesítése lesz. Ezt a gazdasági logikát a természeti környezet nem látszik elfogadni. A világgazdaság jelenlegi kaotikus állapota, a természeti és a társadalmi környezet sérülékenysége arra ösztönöz, hogy ne a régi axiómák abszolút igazságát erősítsük, hanem azok felülvizsgálatának szükségességére hívjuk fel figyelmet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez is a gondolkodásra „kárhoztatott” értelmiség egyik erkölcsi kötelessége.

(Vitathatatlan tekintélyű gondolkodók az erkölcsről és a gazdaságról.) Az erkölcs és a törvényesség kapcsolata nem a ráérő értelmiség „hobbija”, hanem a gazdasági s egyúttal a politikai hatalom tartós gyakorlásának eszköze. A katolikus Egyház ezer éves legitimitásának, szervezeti stabilitásának talán legfontosabb pillére, hogy minden korban sikerült kisebb-nagyobb mértékben az erkölcsi normákat az államok törvényei fölött álló szabályként elfogadtatnia. Ebben legalább annyi politikai bölcsesség volt és van, mint amennyi reálpolitikai tartalom .
A politikai bölcsesség egyik legutóbbi, nagy tekintélyű megnyilvánulása, a „Centesimus Annus” kezdetű pápai enciklika, ami az első ilyen állásfoglalás századik évfordulóján került nyilvánosságra. Lényege, hogy nem lehet olyan gazdasági szükség a világban, ami elégséges alapot adhat, hogy a gazdasági válság visszaszorítását a válságnál is embertelenebb következményekkel járó eszközökkel kíséreljék meg a világ államai. Az egyetemes erkölcsi normák tiszteletben tartása hosszabb távon képes a hatalmi pozíciót garantálni, mint egy törvényesített diktatúra. Nem beszélve arról, hogy a történelemben gyakran a törvények áthágásával lehetett az erkölcsi értékeknek hosszabb-rövidebb időre érvényt szerezni.
Adam Smith, mint az egyik legnagyobb szaktekintély a klasszikus politikai gazdaságtanban, megfogalmazott néhány vezérelvet, amelyek érvényesítése esetén az adórendszer helyessége, más szóval társadalmi erkölcsössége, igazságossága többé-kevésbé megítélhető.
- Az alattvalók olyan pontosan, amennyire csak lehetséges, vagyoni, jövedelmi helyzetük arányában adózzanak, az állam fennállásában való érdekük arányában.
- Az adó összege, fizetési határideje és módja minden adókötelezettre nézve törvénnyel legyen megállapítva és mindennemű hatalmi önkénytől mentes legyen.
- Minden adót olyan időpontban és olyan módon kell beszedni, ami az adókötelezettre nézve a legalkalmasabb.
- Az adózók zsebéből az állam lehetőleg keveset vegyen ki azon felül, amire az állampénztárnak igazán szüksége van.
A harmadik és a negyedik vezérelvet, összevonva, az arányosság, anyagi igazságosság vagy bölcsesség vezérelvének tekinthetjük. Az ésszerűség, a bölcsesség vezérelvének azért, mert megfelel minden ésszerű gazdálkodás azon követelményének, amely a legnagyobb célokat a lehető legkisebb költséggel, a legnagyobb személyi hasznot a legalacsonyabb költséggel igyekszik elérni. Ez az alapelv az államháztartásra is érvényes kell, hogy legyen. Smith ezek mellett további morális alapelvek alkalmazását is ajánlja.
- Szegényekre nem szabad adót kivetni.
- Az adók behajtásának alacsonyak legyenek a költségei.
- Az adó ne akadályozhassa az áruforgalmat.
- Az adó lehetőleg ne a tőkét, hanem a tőkejövedelmeket terhelje.
- Az ipar fejlesztését adóval ne büntessék.
- A megélhetési minimum szintjén élők ne fizessenek adót.
- Az adózás ne vezethessen oda, hogy a vagyonokat kivigyék az ország területéről.
Az elégséges adózás vezérelve magától értetődően helyes, értelmezése viszont meglehetősen „hézagos” lehet, hiszen előadódnak rendkívüli állami szükségletek, amelyeket csak hitelből lehet, illetve kell fedezni, s ez általában helyeselhető. Az állami szükségletek meghatározása, a hozzá szükséges adómennyiség megállapítása azonban tapasztalatilag igazolt veszélyeket rejt magában. Már csak az államszükségletek meghatározásának „nyújthatósága” miatt is, ami az adóbevételek növekedésével növekedhet és növekszik a despotikus, diktatórikus államszervezetek esetében a legnagyobb mértékben. Az állami adóbevételek elégségességének elvével szemben ezért a mértékletesség morális elvét lehet szembeállítani, hogy az adóelvonások növekedése ne vezethessen a társadalom, végső soron a gazdaság romlásához. A. Smith szerint az államkincstárnak az legyen a feladata, hogy a lehető legtöbb adópénzt szedje be, úgy, hogy a lehető legkisebb társadalmi elégedetlenséget okozza ezzel.
Amikor az adózásban a társadalmi igazságosság alapelvét vesszük szemügyre, belátható módon nem lehet eltekinteni az erkölcsösség alapelveitől. Az állampolgári kötelességek, mint az adózás is, jogszabályban vannak rögzítve. A jogszabályok azonban „csak” az állampolgári magatartás külsődleges, formai világára vonatkoznak, az ember érzelmeitől, akaratától, társadalmi helyzetétől, igazságérzetétől stb. lehetnek nagyon is függetlenek. Ami az adózással összefüggő morális igazságosságot illeti, három alapelv és érték figyelhető meg a tudományos elméletekben és kisebb-nagyobb mértékben az adózási gyakorlatban.
1. Az egyenértékrendszer az adózásban. Az egyenérték rendszerű adókivetésen általában olyan érdekrendszert értünk, amely szerint minden adókötelezettnek abban a mértékben kell az állam költségeihez hozzájárulnia, amilyen arányban az állam szolgáltatásaiból előnyt élvez. A szolgáltatás, ellenszolgáltatás egyensúlyát be kell tartani, az erkölcsi értékek, az állam jól felfogott érdekeinek (Helvetius) sérülése nélkül. Az egyenértékűség elvét követő adórendszer lényegében majdnem minden adónemet illetéknek tekint. Ez a szemlélet, az egyenérték rendszerű adózás megteremtésére irányuló törekvés uralkodott a középkori patrimoniális társadalmakban, amikor az államkényszer, az államhatalmi önkényuralom ellen folytatott harcot az emberiség kiszolgáltatott része az abszolút monarchiával szemben.
Az egyenérték rendszerű alapelv még ma is érvényesnek tekinthető minden olyan állami szolgáltatásra nézve, amelyek az egyes állampolgárok esetében kimutathatóan előnyösek, hasznosak, míg mások számára hátrányosak lehetnek. Nem minden állami szolgáltatásra lehet alkalmazni az egyenértékűség követelményét: ilyenek az állami külügyek, külső és belső állambiztonság stb. A belbiztonság esetében az állam tiltja, törvénnyel üldözi, bünteti a lopást. Ettől függetlenül azonban sajnos, mégis előfordulnak lopások. Az egyenértékűség elvéből ilyenkor ad abszurdum az következne, hogy az állam egyfajta biztosító társaság szerepét töltse be, a károsultat a lopást követően kártalanítani lenne köteles, mivel nem teljesítette azt a szolgáltatást, amivel a lopást kellett volna megakadályoznia, amit viszont a kárvallott már előre, adó formájában megfizetett.
Az egyenértékűség elvének alkalmazása szélsőséges, ám nagyon is valós problémákat jelezhet. Mint például azt, amikor az állam egy katonai akcióban kötelezi az állampolgárt életének feláldozására. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben szóba sem hozható az egyenértékűség, hiszen az állam nem tudja meghatározni az élet feláldozásának ellenértékét, anélkül, hogy sérülne az alapelv, miszerint az államban az embereknek élniük kell.
Az egyenértékűség elvének abszolutizálása, miszerint mindenkinek egyenlő mértékben meg kell térítenie azokat a költségeket, amelyeket az államnak okozott, oda vezet, hogy a szegényebbekre elviselhetetlenül súlyosabb teher nehezedik, mint a gazdagabbakra. Az egyenértékűség erkölcsi elvének középkori gyakorlatával, értelmezésével függ össze, hogy az adóterheket túlnyomó részben a szegényekre hárították.
2. Adózás a teherviselési képesség alapján. Az egyenértékűség elve szemmel láthatóan nem minden esetben alkalmazható anélkül, hogy erkölcsi aggályokba ne ütközne. Éppen ezért másik alapelv alkalmazására is szükség van: az adózás által okozott erkölcsi sérelmek elkerülésére, a teherviselési képesség alapján. A Nagy Francia Forradalmat követően az 1791. évi francia Alkotmány (Constitution) „Emberi jogok” elnevezésű fejezete (13.§) megállapítja, hogy a közhatalom fenntartására és a közkormányzat költségeire szükséges közadót a polgárokra vagyoni körülményeik arányában, egyenlően kell kivetni. Ez azt is jelenti, hogy két adókötelezett, szám szerint egyenlő jövedelemmel, akik jövedelmük azonos hányadát kell, hogy fizessék, egyenlőtlenül lehetnek megadóztatva, tehát nem feltétlenül igazságosan. Ha mondjuk az egyik erőteljes legényember, a másik pedig sok beteges gyermek beteges apja. Ebben az összefüggésben is erkölcsi alapelvek mérlegeléséről van szó. A jövedelemadó jogilag egyenlő terhet jelet, morálisan viszont nem elfogadható az azonos terhelés elve. A vagyoni, jövedelmi viszonyok arányában történő adókivetés ellen is fel lehet hozni érveket. Példának okáért, akinek 100 000 euro jövedelme van, és annak felét kell adóban kifizetnie, további adóelvonásra még mindig képesebb lenne, mint az, akinek mindössze 10 000 euro jövedelme van.
Nem új, de időszerű az adózási alapelvek morális értékek figyelembe vételével történő meghatározása, felülvizsgálata. Minden adózási filozófiának a gyakorlati megvalósítása azért igényel körültekintő erkölcsi mérlegelést, mert még a jónak tartott adórendszer is azokat az erkölcsi, sőt jogi szabályokat sértheti, amelyek kiiktatását, elkerülését hivatott szolgálni. Az udvari abszolutizmus sokatmondó bizonyítéka pl. ebben az összefüggésben, hogy XV. és XVI. Lajos alatt Franciaországban az általános jövedelemadó (capitation) végrehajtásában a gazdagok vagyonát nem mérték fel „olyan pontosan”, mint a kisebb vagyonokat, vagy éppen a szegények kis vagyonát.
Az, hogy bizonyos törvények, jogszabályok gyakorlati alkalmazása teljes mértékben korrektnek tekinthető, ugyanakkor a közösségnek észrevehető gazdasági veszteségekkel jár, jól megfigyelhető a magyarországi magánosításban. Amikor deklaráljuk, hogy az egész folyamat törvényes keretek között, a szabályok tökéletes tiszteletben tartásával zajlott, viszont sok esetben erkölcstelen volt, annak elismerésével járhat együtt, hogy a jogszabályok bizonyultak erkölcstelennek. Ez pedig rosszabb, mintha a magánosítás egyes esetekben jogsértő lett volna, mert a törvények legitimációját kérdőjelezi meg.
3. Adózás és a társadalmi igazságosság. Az államban minden ember elvileg két személyt egyesít magában, az önálló, saját érdekeit követő egyént és az állampolgárt. Az egyik oldalról azt kívánja az erkölcsi igazságosság, hogy mindazokat az állami kiadásokat, amelyek sem az államra, mint egészre nézve nem feltétlenül szükségesek, sem pedig az állam minden egyes polgárára, megkülönböztetés nélkül, nem hasznosak, olyan adókkal kell finanszírozni, amelyet az előnyben részesülő polgárok olyan arányban viseljenek, amelyen arányban élvezik annak hasznát. Minden állami kiadás, ami az állam egyes polgáraira érvényesen megfogalmazott céllal történik, azt (pl. a művelődés növekedésének igénye) az adókötelezettek szabad jövedelmük arányában kell, pontosabban kellene, hogy finanszírozzák.
Az emberek általános esendőségénél és gyengeségeinél fogva az igazságos adózás a mai napig eszményi követelmény, amelyre mindem államnak törekednie kell, amit még a legtökéletesebb államalakulat legtökéletesebb kormányzata sem ért el.
A történelem arisztokratikus, feudális korszakaiban az adóbeszedés a magasabb társadalmi osztályok érdekében történt. Az abszolút monarchiában a „nép iránt való jóindulatból és az állam pénzügyi szükségleteiből” adódóan enyhítették a terheket. Az alkotmányos államban már igyekeztek megszüntetni a tehetősebbek kedvezményezését, az elfajult demokráciákban s ennek egyik válfajában, a „cézárizmusban”, (a formális, látszatdemokráciákban) látszólag az állampolgárok többségének érdekeire való hivatkozással újra bevezetik. Az egyenes adóktól való tényleges mentességeknek nem csak az a következményük, hogy a kedvezményben nem részesülőkre saját adóterhükön kívül még a kedvezményezettekre jutó adóterheket is rárakja. Származékos, hátrányos következmény még, hogy a kedvezményezettek és a terheket helyettük viselő rétegek közötti versenyt ellehetetlenítik, ami gátolja a társadalom, a gazdaság és az állampolgárok fejlődését.
Ma is megfigyelhető ennek az elvnek a hatása a gazdaságban, hiszen sok gazdasági szervezet ment és megy tönkre, és nem azért, mert túl sok adót vetettek ki rájuk, hanem azért, mert a versenytársakra lényegesen kisebb közterhet róttak, esetleg állami támogatásban részesültek. A magyar mezőgazdasági termelés versenyképességének hanyatlása bizonyos mértékben erre az okra is visszavezethető, ami a társadalompolitikában erkölcsi mulasztásként, az erkölcsi mulasztásból fakadó társadalmi viszálykodásként nyilvánul meg. Ugyanakkor tény, hogy egyes kooperáló csoportoknak, a közvetítő kereskedelem gazdasági érdekeinek tökéletesen megfelelő ez a gyakorlat.
A progresszív jövedelemadó eszméje szerint a gazdagabb adókötelezett nem általában, hanem arányosan is több adót fizet, mint a szegényebb, ami sok állami szolgáltatás igénybevételét illetően nem egyeztethető össze az egyenértékűség elvén alapuló adórendszerrel. A személyi fogyasztás törvénye szerint minél gazdagabb valaki, jövedelmének annál csekélyebb hányadát tudja elfogyasztani. Az egész jövedelemmel arányos adóztatás fordítva arányos a benne rejlő szabad jövedelemmel, pedig az adót rendszerint a szabad jövedelem alapján lenne célszerű fizetni.
A közvetett adóknál a progresszió elvét (fényűzési adó) az „érintettek” ritkán támadták meg, hiszen a teljes jövedelemhez képest ez az adónem csak kisebb jövedelemrészt takar. Annál jobban bírálták viszont az adózási progresszivitást az egyenes adók, a jövedelemadók terén. Ebből is kitűnik, hogy amennyiben valakinek gyakorlatilag lehetősége nyílik az állami szolgáltatások finanszírozását biztosító adórész áthárítására, nehezen valósítható meg, akár közelítőleg is az igazságosabb közteherviselés.
Természetesen előfordulnak olyan, elsősorban háborús helyzetek, amikor a társadalom teherbíró képességeit meghaladó mértékben kell az államnak az adó kényszeréhez folyamodnia. Ezek az esetek kizárólag erkölcsi indítékokkal értelmezhetőek, illetve alapozhatók meg. Különben még a legegészségesebb állam is juthat olyan válságokba, amikor az adók a tiszta nemzeti jövedelmen belül nem elegendők, hanem a „vagyon törzsébe mély markolásnak” kell történnie. Mert hiszen vannak magasabb javak is, mint a gazdaságiak. Az a nemzet pedig, amely a legmagasabb célokért sem tudná elhatározni, hogy gazdaságát egy időre fel ne áldozza, még ezt a mammonná lett gazdaságot sem tudná biztosan megoltalmazni.

(Magas adókulcsok, alacsony adóbevételek: a szociális állam nyomorúsága.) 1994-ben, a Német Szövetségi Köztársaságban, a hazai személyi jövedelemadóhoz hasonló adónem, a béradó, (Lohnsteueraz összes állami bevételnek csak 36 százalékát tette ki. A nyereségadó ezzel szemben 1960-ban 35 százalék, 1980-ban 25 százalék, 1994-ben már csak 13 százalék volt. 1960 1989 között a bruttó bérek 7,7-szeresére, a béradó ezzel szemben 18-szorosára emelkedett. A jövedelmek és a jövedelemadók hasonló mértékben növekedtek. A kilencvenes évek társadalmi feszültségei jelentős mértékben ezekre az okokra vezethetők vissza. A Német Szövetségi Köztársaság kormányának hivatalos álláspontja szerint viszont még így is túl nagy az adó a magas jövedelmek esetében, ami gátolja a beruházásokat, az új munkahelyek teremtését.
Ha az új adóbefizetések valós adatait vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a nyereségadó és a jövedelemadó bevételei messze nem teljesültek olyan mértékben, ahogyan a jövedelmek emelkedtek. A nagyvállalatok és a bankok már alig-alig fizettek adót. A Deutsche Bank nyereségének 77 százaléka után, 1990-1993 között már semmilyen adót nem fizetett, viszont ugyanebben az időintervallumban 9 százalékkal csökkentette megmaradt adóterheit is. Az egymillió DM fölötti jövedelmek után 1983-ban 48, 5% adót kellett fizetni, 1989-ben már csak 40 százalékot. Az adóbevételek legnagyobb részét már akkor is a béradó tette ki, amit az alacsony jövedelmek után fizetnek.
Az OECD országai és az EU vizsgálatai kimutatták, hogy a tőkejövedelmek után a legmagasabb adót Németországban vetik ki, viszont itt a legalacsonyabb a valóban befizetett adó mennyisége. A hivatalosan magas adókulcs tehát csak látszat az adórendszerben. Ha tényleg igaz lenne, amire a gazdaságpolitikában hivatkoznak, hogy a tőkejövedelmekre kivetett és beszedett adók csökkentése ösztönzi a munkahelyteremtést, akkor felmerül a kérdés: hol vannak az új munkahelyek? Hol vannak azok a vállalatok, amelyek nyereségét ilyen óriási mértékben tehermentesítették és munkahelyt teremtettek?
A Thyssen-Niederrhein Rt. például, 1993-1995 között 58 ezerről 39600-ra csökkentette a foglalkoztatottak számát, 1996 végére 36 ezernél nem volt több munkavállalója. Négy év alatt 40 százalékos munkahelycsökkentés történt! Ugyanez érvényes a többi nagyvállalatra is. Más szóval: a nagy „beruházók” nem tettek mást, mint „racionalizáltak”, munkahelyeket szüntettek meg. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a vállalatok többsége nem reáltőkébe, hanem pénztőkébe fektette nyereségét. Ugyanezt tették a magas jövedelmű magánszemélyek is. A „szociális háló” reformja Németországban jelentős mértékben a szociális ellátórendszerek állami finanszírozásának folyamatos csökkentését, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését eredményezte.

(Az erkölcs gazdaságpolitikai ereje: a „kínos önmegtartóztatás”.)
Magyarországon, a szociálliberális kormány koalíciós tárgyalásain, 1994-ben, „megszorító” intézkedések meghozatalában állapodtak meg. Erről jelent meg egy tiszteletre méltó közgazdasági publicisztika, egy több éven át meghatározó szerepet játszó közgazdász tollából, a „Lesz-e erő a kínos önmegtartóztatáshoz” címmel. Idézetek a cikkből: "szakítani kell a közpénzek meggondolatlan fecsérlésével, különféle nyomást gyakorló csoportok igényeinek elvtelen kielégítésével".
"A terhek nagy részét...azoknak kell viselniük, akik eddig is viselték: a bérből élőknek, a nyugdíjasoknak, a vállalkozóknak." "…a gazdaságpolitika egyik fő dilemmája, miképpen tegyék a lakosság számára elfogadhatóvá a privatizációt, vagyis azt a folyamatot, amikor egy szűk csoport válik az eddigi össznépi tulajdont képező vállalatok magántulajdonosává. A kormányprogram a kormány és a szociális partnerek között létrehozandó átfogó társadalmi-gazdasági megállapodástól várja a kereslet korlátozását, a béremelkedés megfékezését, amely azért is elengedhetetlen, mert a magyar export versenyképességét fenyegeti, és ugyanakkor a terhek méltányos megosztását is”.
A szerző írásából vett idézetben alig találni egy félmondatot, aminek ne lennének erkölcsi vonatkozásai. Ha módszeres tartalomelemzésnek vetnénk alá, bizonyos fokú szorongást lehetne érezni, és azt a bizonytalanságot, hogy vajon sikerül-e a program megvalósítása és az általa kitűzött cél elérése? Szakmai szempontból ugyan vitathatatlan, hogy a Bokros-csomagot lehetett volna is nevezni, lehetett volna a belőle származó terheket igazságosabban elosztani, de az államháztartás rövidtávú pénzügyi egyensúlya szempontjából elkerülhetetlen volt. Az erkölcsi szorongás oka, ami még a mai napig is fennáll: a magyar társadalom nagy áldozatokat hozott, átmenetileg aránytalan eredményességgel, tehát eredménytelenséggel. Meggyőződésem, hogy tudományos értelemben véve ez a kényszerű pénzügypolitikai döntés távol áll a szaktudás hiányosságaitól. Az „aránytalan eredményesség” oka és okozata is, erkölcsi tényezőkre vezethető vissza. Hogy mennyire így van ez, bizonyítják a 2006-os „pénzbehajtási” intézkedések, a változatosság kedvéért „Gyurcsány-csomag néven. Ezek morálisan ugyanúgy képviselhetetlenek, mint a Bokros-csomag, főleg akkor, ha nincs garancia rá, hogy a célul kitűzött eredményt eléri. De nem csak a „csomagok” sikere forog kockán, hanem az, hogy ha valami törvényes, s egyúttal erkölcstelen, (mint a privatizáció Horn Gyula korábbi értékelésében), az erkölcstelen törvények nem áshatják-e alá az állami intézmények iránti társadalmi bizalom zsugorodó pilléreit? Persze, ez csak akkor válik fontossá, ha fellelhető még ebben a száz év alatt legalább hat rendszerváltással, a rendszerváltások között zajló permanens reformokkal és állandó bizonytalansággal fenyegetett, megfáradt, sajnos, népbetegségekkel is sújtott társadalomban annyi energia, hogy az állami intézmények stabilitását, az irántuk nélkülözhetetlen bizalmat valóban létfontosságúnak tartsa.
(A munkaviszony, a munkajog erkölcsi kálváriája)A munkáját bérbeadónak, nevezetesen a munkavállalónak a mai, a munkaviszonyt szabályozó törvények, törvényes gyakorlat szerint esélye sincs, nemhogy jogi garanciái lennének, hogy a „bérlemény”, tehát emberi tőkéje használatával összefüggő költségeit a tárgyi eszközök bérbeadásának jogi szabályozásához hasonlóan (a jogegyenlőség és a szolgáltatás egyenértékűségi elvének érvényesítésével) érvényesíteni tudja. Ilyen költség például a bérbeadó humántőke-befektetési költsége.
Másrészről a munkaviszony már e jogviszony létesítése előtt függőséget jelent a munkaáltató javára a munkavállalóval szemben, (társadalmi egyenlőtlenséget, alárendeltséget illetve kiszolgáltatottságot) mert számára sem jogilag, sem gyakorlatilag nem biztosított a munkaerejével, mint tulajdonával való szabad rendelkezés.
A „természet és a dolgok logikája” szerint a munkavállaló korlátozottan képes tulajdonával, munkaerejével rendelkezni, illetve ehhez a tulajdonhoz kapcsolható tulajdonosi funkcióit gyakorolni. A munkaszerződés közös célja valaminek a közös előállítása, dologilag meghatározható tárgya ennek a szerződésnek nincs, ezért nehéz a „dolgokkal” foglalkozó, polgári jogi szerződésekhez hasonlóan precízen meghatározni.
A függőség a munkajogi viszony létesítése előtt fennáll, társadalmilag meghatározott önállótlanság és egyenlőtlenség formájában, a két szerződő fél, a munkáltató és a munkavállaló között. Ricardi munkájára utalva, Kiss György ezt a problémát a munkaviszony jogi kérdéseivel foglalkozó monográfiájában így foglalja össze:
„Az ún. függő vagy nem önálló munkatevékenységnek, mint a mások és a saját szükségletek kielégítése egyik eszközének a jogi adaptációja éppen a státuszmentes társadalmak jogrendjében vált problematikussá. A totalitárius államberendezkedés lebontásával a jognak ugyanis merőben új elvnek a szerződés elvének megfelelően kell minősítenie a más részére végzett munkatevékenység alapján kialakított jogi kapcsolatot…ahhoz, hogy össztársadalmi szinten is általános rendező elvvé válhasson, szükséges, hogy a jogrend közel azonos hatalmi egyenlőséget teremtsen a résztvevők között.
A más részére végzett munkatevékenység jogi minősítése azért okozott nehézséget, mert ebben a kapcsolatban nincs olyan tényező, amely a piaci forgalomban, dologi formában megtestesülő áruként jelenne meg. Ez utóbbi esetben ugyanis a munkatevékenység közvetlenül azt a célt szolgálja, hogy az adott termék vagy egyéb dologi szolgáltatás által az azt bérbeadó és az azt kapó fél szükségletei általa nyerjenek kielégítést. Ebben a folyamatban tehát nem általában a munkatevékenység, hanem egy meghatározott konkrét cél vagy eredmény megvalósulása az emberek közötti viszony hordozója.”
A jogtudományi „mellébeszélés” sem változtathat azon a tényen, hogy a munkaszerződések kényszerből köttetnek, egyenlőtlen pozícióban lévő felek között, amiből következik, hogy ebben az emberi szabadságjogok alkotmányos garanciái ugyanúgy sérülnek, mint a Polgári Törvénykönyv passzusai.
Ha pedig a munkaerőnek, a jogi érvelés szerint, tényleg nem lenne a”piacon” eladható „dologi” értéke, akkor mi az, amiért mégis „megveszik”, pontosabban hajlandóak fizetni érte pl. minimálbért vagy annál többet? Értékesíthetőségének alapja nyilvánvalóan a piac és a jog által nem elismert humántőke befektetések társadalmi (családi és állami) összes költsége, ennek alapján keletkezett jövedelemtermelő munkaképessége, tehát tőkéje, amiért a munkáltató csak az általa „megállapított” munkabért fizet (üzemeltetési díjat), s ami nem lehet Magyarországon sokkal több, mint a teljes termelési, szolgáltatási költségeinek 25 30 százaléka.
Végezetül arra a következtetésre juthatunk, hogy a meghirdetett újszerű doktrínák, mint pl. a tudásalapú társadalom, vajon nem igényli-e a tudásalapú, az erkölcsi értékeket érvényesíteni képes állami intézmények kialakulását is? Vajon a tudásalapú társadalom befektetései az emberi tőkébe, a tudástőkébe nem veszélyezteti-e ezeknek a hatalmas társadalmi ráfordításoknak a jövőjét, ha a társadalom alkotó tagjai korán halnak, de előtte is betegen kényszerülnek egy új világrend felépítésén munkálkodni?
Vajon a tudásalapú gazdasági növekedés biztosítható lesz-e, ha az ember, az emberi kreativitás, az élőmunka olyan mélyen leértékelt marad, mint ami a mai gyakorlatban tapasztalható, s ráadásul ettől a leértékelt „emberi (termelési) tényezőtől” tesszük függővé a gazdasági növekedést? Vajon ha a mai tendenciákat változatlannak tekintjük, meddig lehet képes a megrendült természeti környezet, a társadalom, mint a természet része, a gazdasági tevékenység fenntartására?
Amikor választ keresünk ezekre a kérdésekre, kizárólag az emberi értelemre vagyunk képesek támaszkodni. De azt is tudjuk, milyen végtelen lehetőségei, egyúttal végtelen korlátjai vannak ennek ahhoz, hogy ne kelljen szembenézni a pesszimizmus és a realizmus konvergenciájának kísértetével.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969